A szellem patinás kávéháza

ez a Korunk fő műfaja, amelyben talán a legjelentősebbet alkotta (egy formátumos intézményt előbb-utóbb úgy emlegetünk, mint egy embert): Tordai Zádortól Selye Jánosig, Molnár Gusztávtól Cs. Szabó Lászlóig sok szerzőt sorolhatunk fel. Végül a Versben, prózában című rész; a kolozsvári folyóiratban jelent meg többek között Szilágyi Domokos nagy poémája, a Bartók Amerikában 1970-ben, Bajor Andor zseniális karcolata, a Nem értem a kurdokat 1991-ben, és ugyanabban az évben Mészöly Miklós gondolatfutama, a Sommázó sorok. Tanulságos a beválogatott ankétok címe és születési ideje; egyetlen példa: Irodalmunk és közönsége – erről szólt a beszélgetés az 1980-ban megrendezett gyergyószárhegyi alkotótáborban.
Mindezt nem valami pozitivista furor mondatja velem, s nem is csupán a megfelelő tájékoztatás szükségessége; meg szeretném éreztetni e recenzió olvasójával, milyen fórum volt és maradt ez a folyóirat a szélsőséges baloldaliság buktatói és a kommunista diktatúra nyomása ellenére. S meg szeretném éreztetni azt is, hogy a Korunknak minden időben sikerült valamiképpen megóvnia magát a provincializmustól; többnyire olyan szerzőket mondhatott a magáénak, akiknek nem a nevük miatt volt jelentős a teljesítményük, hanem a teljesítményük következményeként keletkezett nevük; elég talán, ha József Attilát említem. Érdekes egyébként, hogy egy olyan folyóirat, amelynek profilját nem az irodalom határozza meg, milyen sok remekművet közölt (a kortárs versekről és prózákról később derül ki, azok-e), és hogy a mai napig mennyire figyel az irodalom minden jelenségére: 2002-ben, jóval a diktatúra összeomlása után jelent meg A teremtmények arca című Korunk-kiadvány, egy olyan ankét antológiája, amely arra a kérdésre kereste a választ, melyik a huszadik század legszebb magyar verse. Ez valószínűleg az erdélyi magyarság mindenkori „irodalomfüggőségével” magyarázható, hiszen itt sokáig nem volt elég, s talán még ma sem az, hogy valaki közéleti szereplő – írnia is tudni kell, s ha nem tud, a hitelét kockáztatja; sorolhatnánk a neveket Kós Károlytól Markó Béláig és Domokos Gézától Kántor Lajosig.
De vissza az ötven évhez. „Egy alkalommal, amikor József Attilával álltam a Vörösmarty téren, és előzőleg már olvastam versét (Egy költőre), amelyben ’Dala-dög’-nek, és ’éveire mester’-nek nevezi Babitsot, mondtam Attilának, hogy nem tartom helyesnek, amit csinált...” (Faludy György: „Forradalom” helyett „az idők telje”.) Tudjuk, a „Sakált kiált, hollót hörög...” kezdetű vers 1930 áprilisában keletkezett, ennél előbb a Vörösmarty tér sem lehetett; újabb huszonhét évet adjunk tehát hozzá a Korunk-időhöz. S a Korunk-időben legendák és a legendákkal a boldog értetlenkedés: hát lehetséges, hogy közünk legyen Babitshoz, József Attilához? De hát éppen erre valók a folyóiratok, s éppen így változnak túlságosan is hűvösen szellemi műhelyekből az alkotás kávéházaivá.
A másik idézet: „1927-ben Benamy Sándorral közösen jelenteti meg Gaál az Erről van szó című ‘művészeti és emberi figyelmeztető’-t. A folyóiratszámnyi terjedelmű röpirat vizsgálata részben Gaál Gábor avantgárdhoz való viszonyának pontosabb körülírásához (...) járulhat hozzá.” (Balázs Imre József: Emlékeztető: Gaál Gábor és a Korunk viszonya az avantgárdhoz.)
Itt már nem is a Faludy-szöveghez képest újabb három év „nyereség” a lényeg, hanem a felmerülő név: Gaál Gábor neve, aki Dienes László után a folyóirat főszerkesztője volt 1940-ig. Faludy–József Attila–Balázs Imre József–
Gaál Gábor: ilyen folyosók nyílnak meg előttünk, ha a válogatás labirintusában elindulunk. És még tovább: Bretter György Ikaroszról értekezik, Szilágyi Domokos „Mr. Eliot”-ról, Kerényi Károly tanulmányát A mítosz és a technika lényegéről a Bretter-tanítvány Tamás Gáspár Miklós fordítja le 1973-ban.
Látszólag ötven év; látszólag 464 + 392 oldal. De mint minden könyv, zártságával ez is nyitottságra, végességével végtelenségre hív. Honnan kezdjük, hol fejezzük be? Tordai Zádorral, aki az antológia első szerzője, illetve Balázs Imre Józseffel, aki meg az utolsó? Csakhogy ő ez év március 31-étől a Korunk új főszerkesztője, benne tehát már ott a folytatás is. Kántor Lajossal, aki úgy kezdi, hogy Túl a legendákon vagy Kántor Lajossal, aki úgy fejezi be, hogy A válogatásról, a hiányokról? Nincs irány, csak irányok vannak, s mint más forrásból tudjuk, az út mindig jobb, mint a fogadók. Jobb, mert egy út soha nem egy út; nem lehet befejezni, lezárni, magunk mögött tudni. Időnként vissza lehet nézni – ez a legtöbb, amit tehetünk.
 
Közép-Európa vándora – Korunk-dosszié (1957–2007). Válogatás a Korunk öt évtizedének írásaiból I–II. kötet. Komp-Press, Kolozsvár, 2007


Faludy György a Korunkkal való kapcsolatáról
„Nézd, a Korunkkal a harmincas években mindannyian nagyon jóban voltunk. A mindannyiunk alatt értsd Illyés Gyulát például és még rengeteg fiatal költőt. Miért? Mert a Korunk le tudta közölni azokat a verseket és versfordításokat, prózákat, amelyeket Magyarországon a cenzúra nem engedélyezett. A magyarországi cenzúra nagyon szigorú volt. Emlékszem, egyszer a Magyar Hírlap szerkesztőjéhez, Feleki Gézához bevittem egy Heine-versfordítást, az Enfant perdut. Ebben voltak a következő sorok: »S a németek nagy örömére végre / én, Heinrich Heine, feljutok az égbe, / s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem, / úgy majd Isten törvényt ül felettem, / és megbocsát, mert ez a mestersége.« Feleki azt mondta: ezt nem lehet közölni, mert istentelen, és ez azt jelentené, hogy ha a cenzúra megharagszik, a tizenkét Magyar Hírlap-szerkesztő és a tizenhat nyomdász elveszítené a kenyerét, mert betiltják a lapot. Mondom: add vissza. Azt mondja: nem adom, mégis megpróbálom majd kijavítani. Vasárnap megjelent a vers, s a vége így szólt: »S a németek nagy örömére végre / én, Heinrich Heine, feljutok az égbe, / s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem, / úgy majd Jehova törvényt ül felettem, / és megbocsát, mert ez a mestersége.« – Jehovát az ügyészség ugyanis nem védte.
Gyakran küldtünk tehát verseket a Korunk szerkesztőségébe, Kolozsvárra, nagy örömmel. Itt szintén volt cenzúra, de másfajta cenzúra. Például a Carol román királyra való vonatkozásokat keresték, és próbálták eltüntetni. Ha én egy verset írtam, amelyben V. Károly német–római császárról volt szó, akkor kijavították másvalamire. A »forradalom« szót sem szerették, azt írták helyette, »az idők telje«. Lenint nem lehetett említeni, se negatív, se pozitív szempontból. Vlagyimir Iljicset viszont igen, mert a cenzor nem tudta, hogy az kicsoda. Így küldtünk a Korunkba sok verset, én például Heine Németország című hosszú versét, kissé »kijavítva«. Ez folytatásokban jelent meg a lapban, később kijött könyv formában is a Korunk kiadásában, Erdélyben lehetett kapni a könyvet, Magyarországról kitiltották. Így dolgoztam számukra folyamatosan, József Attila halálára írott versemet is a Korunk hozta le, 1938. január elején (az első-második oldalon). Mindaddig békében éltem a szerkesztőséggel, amíg 1939. szeptember 20-a táján meg nem kaptam a Korunk friss számát, amelyben a szerkesztő, Gaál Gábor dicsérő hangnemben írta, hogy Sztálin, mint mindig, megmentette a világ békéjét – a németek abban az időben vették be Varsót. Akkor már három hete folyt a második világháború, és három héttel korábban a lap még bízott abban, hogy Sztálin megmentette a világbékét – amihez neki semmi köze nem volt. Én akkor írtam neki egy mérges levelet, hogy többé a Korunkba nem írok. Ez ma már nem érvényes, természetesen.”

„Forradalom” helyett az „idők telje”. Faludy Györggyel beszélget Szőcs Géza és Balázs Imre József. Közép-Európa vándora – Korunk-dosszié (1957–2007), II. kötet