A számok és a képek tudója

– Matematikatanár és helytörténész, több kötete jelent meg, képeslapokat, dokumentumokat gyűjt, kiállításokat szervez, előadásokat tart, a sepsiszentgyörgyi névadó és címerbizottság tagja. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés?
– Elsősorban matematikatanár vagyok, ez az alapképzésem. Középiskolás koromban építész szerettem volna lenni, de hamar lebeszéltek róla, mert a származásom miatt úgysem lett volna esélyem: édesapám ügyvéd, nagyapám pap volt. Vegyészmérnöki szakra felvételiztem, de oda sem vettek fel. Így először elvégeztem egy technikumot a gépgyártó üzemben Brassóban, majd egy barátom, aki a fővárosban matematikus tanársegéd volt, meggyőzött, hogy válasszam a matematikát.

Azon a nyáron matekoztunk, a park homokjába rajzoltunk mértani ábrákat, vendéglőben este sörözés mellett papírszalvétán írtuk a levezetéseket, megoldásokat. Az egyetem elvégzése után rögtön a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba kerültem, megdöbbentett, hogy egész életemben matematikát fogok tanítani. Nem a tanítással volt gondom, hanem azzal, hogy ugyanazt az anyagot kell majd állandóan ismételgetnem. Mégsem változtattam, és nem bántam meg. Szerettem tanítani, voltak sikereim a pályán, éppen ezért, noha négy éve nyugdíjas vagyok, ma is vállalok órákat, ha hívnak.

– Matematikusként hogyan kezdett helytörténettel foglalkozni?
– Gyerekkoromban bélyeget gyűjtöttem, amiből rengeteget tanultam. A bélyeggyűjtés általában gyerekkori hobbi, nekem viszont fiatal tanárként feléledt ez a szenvedélyem. Berde Zoltán tanár szellemi mentorom volt, az ő ösztönzésére kezdtem újra a gyűjtést. Aztán rájöttem, hogy ehhez sok pénz kell, ezért inkább azt választottam, hogy elmélyülök a bélyegtudományban, a filatéliában. Így jutottam el a posta helyi történetéhez, ennek a kutatásához postai dokumentumok, levelek, levelezőlapok, táviratok kellettek. A postai útvonalakat, keltezéseket, bélyegzőformákat tanulmányoztam. Innen már kétfelé ágazott az érdeklődésem, és jobban kezdtem figyelni a képeslapokat is.

Először az érdekelt, hogy honnan jött, hová küldték, milyen a bélyegző, mikor használták, de ha megfordítottam, megnéztem a lapot is, például Sepsiszentgyörgy egyik régi épületét. Innen már csak egy lépés volt a dokumentumfényképek és bármilyen írásos dokumentum gyűjtése. Ennek a vonulatnak a terméke az a négy könyv, amit Cserey Zoltán történész barátommal írtunk. Az első egy népszerűsítő könyvecske Sepsiszentgyörgyről, majd a háromszéki fürdőhelyek bemutatása következett, Tusnádfürdőről és a Szent Anna-tóról írtunk könyvet, és végül megjelent Sepsiszentgyörgy képes története. Az Országzászló-állítások Háromszéken című könyvet már egyedül írtam, miként tavaly a Székely Mikó Kollégium képes történetét is.

– Az első világháborúról is írt könyvet. Ez a téma miként bukkant fel?
Amikor a postai dokumentumokat tanulmányoztam, kezembe kerültek első világháborús tábori postalapok és hadifogolylapok. A tábori postai útvonalakat követtem, hogy a Háromszékről elvitt bakák levelei milyen útvonalon érkeztek haza. De végigolvasva ezeket a lapokat, kiderült, miként látták az emberek alulról, „békaszemszögből” az első világháborút. Legalább négyezer tábori postalapot olvastam el, világháborús visszaemlékezéseket, naplókat, böngésztem a „zubbonynoteszek” feljegyzéseit, végigjártam a megyét, frontharcosokkal beszélgettem. Így született az első világháborús könyvem, az Amire a falevelek lehullanak. Ez a kedvencem, megdöbbentő, ahogy az egyszerű baka megélte és látta a háborút. Ezeket a dokumentumokat, felvételeket a Székely Nemzeti Múzeumban is kiállítottam.

– Feltételezem, A Székely Mikó Kollégium képes történetének összeállítása azzal magyarázható, hogy az iskola véndiákja, majd évtizedekig tanára volt.
– Egy mikós monográfia terve már rég körvonalazódott, én ajánlottam, hogy ehhez adom a képanyagot. A monográfia késett, így tavalyelőtt elhatároztam, összeállítom az iskola képes történetét. Nem a szöveghez kerestem képeket, hanem a meglevő képanyaghoz igazítottam a szöveget, olyan értelemben, hogy a történetből csak annyit írtam meg, amit a rendelkezésemre álló képanyag és dokumentumok bizonyítanak. Különben úgy vélem, az egyházi tulajdonjogtól függetlenül egyetlen Mikó Kollégiumnak kellene léteznie. Ha most bekerült az új tanügyi törvénybe, hogy a magán- és az állami oktatás mellett a felekezeti oktatás is részesülhet állami támogatásban, ez lehetőséget biztosít arra, hogy egyetlen Székely Mikó Kollégium működjék. Egyetlen mikós véndiák sem tartja fontosnak, hogy a református vagy a világi Mikóban végzett, csak azt, hogy mikós diák volt.

– Fáradságos vagy inkább kalandos a gyűjtés?
– Sok utánajárást feltételez. Amikor a Országzászló-állítás Háromszéken készült, háromszor bejártam keresztül-kasul Háromszéket, elmentem idős emberekhez, elsősorban nőkhöz, mert a férfiak a negyvenes években katonai szolgálatban voltak, a fronton, így az országzászló-állítás szemtanúi 1941–1943 között a nők voltak. A bizalmatlanságot le kellett győzni, hiszen amikor magyar világról, magyar zászlóról hallottak, sokan megijedtek. Gyakran kellett ismerőshöz fordulnom, aki elvitt és bemutatott a helybélieknek. A Sepsiszentgyörgy-könyvhöz a képeslapok elsősorban levelezés, csere útján kerültek hozzám, hiszen a képeslap nem marad a városban, azt általában elküldték valahova. Egész jó cserekapcsolataim alakultak ki.

Miután megjelentek a kiadványaim, cikksorozatokat írtam, az emberek megkerestek és felajánlották a régi fényképeiket. Nemrég valaki hozott egy fényképalbumot, amiben dohánygyári felvételek vannak az 1920-as évekből. Érdekes módon az útügy irattárában bukkant rá. Azóta sem derítettük ki, hogyan kerülhetett oda. A gyűjtők egy része csak kitűnő minőségű anyagot tart meg, de ez engem soha nem érdekelt, számomra a téma volt a legfontosabb. Persze gyakran pénzt is adtam a képeslapokért, fényképekért. A diákjaimtól soha nem kértem, hogy gyűjtsenek nekem.

Számomra különálló dolog volt a tanítás és a helytörténet, mindig úgy éreztem, ha arra kérem a diákokat, hogy segítsenek, akkor tartozom nekik valamivel. Annak viszont örültem, ha felajánlottak egy-egy régi fényképet. Ma már egyre nehezebb gyűjteni, hiszen a régiségkereskedelem fellendült, Erdélyt is ellepték a kufárok, akiket csak az érdekelt, hogy mindent felvásároljanak és feláron gyorsan túladjanak rajta. Ők mindent felkutattak. Már a hetvenes-nyolcvanas években elhordták a néprajzi tárgyakat.

Az országzászló-állításról kerestem dokumentumokat, fényképeket Lemhényben, rengeteg anyag jelent meg erről a korabeli sajtóban, és mégsem találtam egyetlen felvételt sem. A lemhényiek aztán elmondták, hogy korábban két kereskedő a falu minden házát módszeresen átkutatta és mindent elvitt. Engem csak a képi és az írásos dokumentumok érdekeltek, a tárgyi emlékek nem, pedig az első világháború kapcsán bőségesen kerültek elő utóbbiak is. Azt is mondják rólam, hogy fotótörténész vagyok. Persze a levéltárakban is sokat kutakodom, így bővült ki az 1999-ben megjelent Sepsiszentgyörgy képes története újabb adatokkal.

– Volt-e megdöbbentő felfedezése?
– Mindig felujjongtam, ha került valami érdekes, szép dolog. A nagy meglepetés relevanciája elmaradt, de ha érdekességekre bukkantam, mindig nagyon örültem. A képi dokumentumok között például akadt 1928-as sepsiszentgyörgyi kerékpárverseny vagy 1918-ban Vilmos császárünnepségek a főtéren. A képeslap sok újdonságot nem rejt, csak összehasonlításokra ad alkalmat, mi hogy nézett ki, mit bontottak le, alakítottak át, újítottak fel. A központi parkban levő 1848-as emlékmű sorsa is gyönyörűen kibontakozott a képekből, például azt senki nem tudta korábban, hogy 1918-ban először bedeszkázták, és csak azután bontották le.

Ez egy családi fényképről derült ki, valakit lefényképeztek a gyerekével a parkban, és mögötte ott van a körüldeszkázott emlékmű, még valami plakát is van rajta. Én nem foglalkozom a térség korai történetével, csak a fényképezés és a képeslap megjelenése utáni időszakkal. Botcsinálta helytörténésznek tartom magam, hiszen alapképzettségem ehhez nincs. A város korai történetében sok a fehér folt, hiszen az orosz csapatok feldúlták a megyeháza épületét és a teljes levéltárat megsemmisítették. Az országzászlós könyv is sok újdonságot hozott, ez a téma könyv formájában még nem jelent meg.

– Hogyan találnak önre a feldolgozásra váró témák?
– Keresgélés közben. Most azt tervezem, hogy az 1940-es második bécsi döntés utáni úgynevezett bevonulás történetét dolgozom fel a rendelkezésemre álló képi és írásos dokumentumok alapján. Nagyon sok felvétel és írás gyűlt össze, ez különben is szoros kapcsolatban áll az országzászló-állítással. Az is rendkívül érdekes, hogy mit írtak a képeslapra, hogyan látták a települést a helybeliek vagy a látogatók. Fontosnak tartom, hogy ismerjük vidékünk történetét. Sokszor megkérdeznék egy-egy velünk vitázó románt, mit tud Sepsiszentgyörgy történetéről, ennek ismeretében aztán már lehet beszélgetni.