A szakmai tudás szabadsága

– Ön festő, szobrász és grafikus, emellett zenél is. Hogyan vált sokoldalú művésszé?

– A középiskolát szobrász szakon végeztem, a képzőművészeti főiskolát pedig festő szakon, a grafikába véletlenül kóstoltam bele. Általában úgy szokott történni, hogy azokról a ciklusokról, amelyeket egy év folyamán megfestek, egy jelzésszerű lenyomatot készítek grafikai eszközökkel is. Tudni kell viszont, hogy a barokk után valóban megszűnt az a polihisztor típusú alkotó, aki képes befogadni olyan világszemléletet, amelyet a művészetben vagy a tudományban elmélyülten meg tud fogalmazni. Tapasztalatom szerint azonban újabban ismét egyre több az olyan művész, aki képzőművésznek titulálja magát, mert festményt, szobrot, grafikát is készít. Valószínűleg ez azért van így, mert ezeknek az embereknek bizonyos szakon szerzett tanulmányai egy idő után kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy a mostani bonyolult világot képesek  legyenek csak egy eszközzel megfogalmazni.

– Melyik a kedvence a művészeti ágazatok között?

– Festőnek vallom magam, azonban az egész tevékenységem jobb megértése végett tudni kell a munkásságomról bizonyos részleteket. Az 1980-as évek közepétől a festészetben vegyes technikát használtam, vagyis mindenféle anyaggal kollázsszerűen játszottam, nem a klasszikus olaj-vászon technikát alkalmaztam. Ebből adódóan a képen egy faktúraréteg alakult ki, ami térben mozgott, tehát térélményt is kölcsönzött a festménynek. Ehhez az alaphoz adódott egy figurális vonal, amit a képbe belevittem. Aztán egy idő után eljutottam egy olyan pontra, amikor választanom kellett: viszem tovább a figurális festészetemet, vagy a fakturális, absztrakt vonal mellett maradok. A másodikat választottam, mert az áll hozzám közelebb, és körülbelül tíz évig, 1992-ig a festészetemben inkább a nonfiguratív vonal érvényesült. A faktúrák pedig szép lassan elmaradtak. 1992-ben festettem egy képpárt, az egyik vörös volt, a másik sötétebb, a Felhők címet adtam neki, ezen még voltak faktúrák. Azonban ez a képpár lényegében egy korszak lezárása volt az életemben, mert ezután tíz évig semmi mást nem csináltam, csak akrillal festettem papírra. Ezután ismét megfogalmazódott az igény, hogy az anyaggal térben is foglalkozzak. Ez egy fémszobrász táborban történt, ahová engem is meghívtak, ott a maradék vasakból kezdtem heggesztgetni, mert egy kolléga megtanított a technikára. Azóta mindkét ágazatot párhuzamosan művelem, festészetben az olaj-vászonszobrászatban pedig a fémtechnikával dolgozom.    

– Mi a helyzet a zenével?

– A zene nem sorolható esetemben a hivatásszerűen művelt művészeti ágazatok közé, ugyanis hobbiszinten zenélek csak. Imádok zenét hallgatni, és mindig is próbálkoztam valamilyen hangszeren játszani. Gyerekkoromban hegedültem, aztán voltak ilyen-olyan „kirándulásaim” a zenében. Szerencsére vannak a zenében bizonyos műfajok, amiben nem kell a hangszerhez túlságosan érteni, elég, ha valaki megszólaltatja. Most van egy zenekarunk, amiben ketten muzsikálunk, tulajdonképpen kísérleti elektronikus zenét produkálunk.

– A festményeiben is megjelenik a zene, neves klasszikusok műveit örökítette meg nonfiguratív alkotásaiban. Hogyan jött létre ez a sorozat?

– A zenével kapcsolatban tudni kell még rólam, hogy mindent „fogyasztok”, a klasszikusoktól a rockzenéig mindent hallgatok. Mostanában a kedvencem a barokk zene, ezen belül Bach és Händel. Amiről beszélt, azt éppen ebben a sorozatban örökítettem meg, ugyanis festés közben mindig zenét hallgatok. Pontosan Händelnél tapasztaltam azt a gazdagságot, kirobbanó energiát, amit én is használok a festészetemben – ez teljesen vérmérséklet kérdése. Sokan mondják rólam, hogy gesztusfestő vagyok, ám ezt én nem így érzékelem. Ha előtör egy energia, az lendületből történik, nem csak úgy szépen csordogál. Ezt a lendületet a festményeimen szabadjára engedem, miközben Händelt vagy Bachot hallgatok. A zene lényegét próbálom vizuálissá tenni, átértelmezni színben és formában, úgy hogy bárki számára szabadon értelmezhetővé teszem. Magyarán, mindenki gondol, amit akar. Hiszen mindenkinek szabad az érzékrendszere, hogy bizonyos hatásokat miként érezzen meg.

– Fordítva is működik? Vagyis festményeket is átértelmezhet egy zeneszerző hangokká, dallammá?

– Természetesen, habár hirtelen nem tudnék erre példát mondani. De nem hiszem, hogy nehéz lenne, ugyanis vannak olyanok, akik kitűnően be tudják fogadni a műtárgyakat, adott esetben a festményt. Nem valószínű, hogy ugyanazt fogja érezni, amit a festő, amikor megalkotta művét, viszont képes lehet arra, hogy a látvány keltette érzelmeit átültesse hangokba.

– Előfordult-e már, hogy megfogalmazta ugyanazt a témát különféle képzőművészeti eszközökkel?

– Persze. A festményeimen nagyon sokszor visszaköszönnek a szobrok, és fordítva. A grafikában pedig az összes főbb jellemzőit próbálom összefoglalni.

– Közös jellemzője a különféle képzőművészeti ágazatokban megfogalmazott alkotásainak a pajkosság, a játékosság. Mennyire célzatosan viszi be ezt az árnyalatot a munkáiba?

– Tudok róla, azonban nem tudnám egyértelműen megfogalmazni a célzatosságát. Egyszerűen felfedeztem magamban ezt a képességet, és igyekszem kihasználni. Például a szobraimnál fellelhető egy kis vékony fémszál, amely fölfele tart, és ami megadja a pajkosságát az egész műnek. Nem szeretem a nagy drámaiságot megjeleníteni... Egyébként a játékosság az élet minden területén megfigyelhető, mert általános emberi jellemvonás. Ha például alaposan megfigyelünk egy halotti misét, akkor abban is találunk olyan játékos elemeket, amitől az egész élvezhetővé válik. Viszont nem biztos, hogy ez művészet. A festészetben például a színek és formák dinamikája óhatatlanul megadja a mű pajkosságát. Nem szeretem, ha egy művész folyamatosan szenved...

– Ugyanakkor műveiből óriási optimizmus sugárzik...

– Az optimizmus talán nem a legtalálóbb kifejezés, ugyanis nálam ennél lényegesen többről van szó. Életszeretetnek nevezném ezt a kisugárzást. Mert az élet lehet bármennyire rossz a külső körülmények miatt, de olyan kincs – és nemcsak az ember saját élete, hanem a másé is – amihez hasonló nincs. És ezt nem vallási meggyőződésből mondom, hanem mert így hiszem. Mellesleg rengeteg vallásos zenét hallgatok, és ráadásul nem is vagyok hívő. Erre mondta egy barátom: lényegében hívő vagyok, csak még nem tudok róla.

– Szerteágazó művészeti tevékenysége mellett nagyon fontos ön számára a tanítás...

– Igy igaz. Immár nyolc éve tanítok középiskolában szobrászatot és tizenöt éve tanítok egy rajzszakkörben. Mindez azért fontos számomra, mert frissen tart. Egyrészt a diákok gátlástalanul kérdeznek, olykor olyan dolgokról is, amit mi, az idősebb korosztály már rég elfelejtettünk. Röviden összefoglalva a tanítás lényegét, azt mondhatom, hogy fiatalít, a frissességemet éberen tartja. Ráadásul rengeteget lehet tanulni ezektől a fiataloktól, akár a kérdésfelvetésükből is ebben a világban, amikor majdnem mindenre rá lehet mondani, hogy művészet. A világon mindenhol a rajztudás elsajátításának alapja, hogy a tanuló le tudjon rajzolni egy kockát, egy emberi fejet, aktot, térben ábrázolni egy csendéletet – ezek az alapok. Azonban ha a növendék látja az én absztrakt krikszkrakszaimat, és felteszi a kérdést, hogy neki ehhez miért kell megtanulnia rajzolni, akkor meg kell tudni válaszolni. Meg kell fogalmazni neki azt a már szinte közhelyszerűen hangzó választ, hogy azért, mert a szakmai tudás szabadságot ad. Ha a diák már tud térben ábrázolni egy házat, akkor később talán már az is elég, ha csak egy piros folttal érzékelteti a ház tetejét. De mondhatok kézzelfoghatóbb példát is: ahhoz, hogy az ember tudjon beszélni, előbb meg kell tanulnia a nyelvet. Azonban ahhoz, hogy a nyelvismeretből költészet legyen, kell egy kis tehetség is.

Kopasz Tamás

1958. július 26-án született Szegeden. Festő- és szobrászművész, grafikus. 1981-ben végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, műveit számos egyéni és csoportos tárlaton láthatta a közönség. Munkásságát számos rangos díj fémjelzi, többek közt 1990-ben Barcsay-díjat, 2000-ben pedig Munkácsy-díjat kapott.