A pult árnyékos oldalán

Útlevél megfelel? Nem, csak buletin, mordult a másik. Jó, de akkor hol kell kezdeni? Nem nálunk, a másik hivatalban, mordult még egyet a fölényeskedő nagyarcú.
Elindult. Ajtótól ajtóig, hivataltól hivatalig, papírtól papírig, illetéktől illetékig. De a személyazonossági-kiállító hivatalban is akadhatott valami gubanc, mert négy vagy öt hét múlva derült ki, hogy azért nem veszik el tőle az új buletin kiállításához szükséges iratait, mert a régit előbb le kell adnia. Mondta határozottan a pult túlsó oldalán fölényeskedő másik nagyarcú. Azt maguk még anno decsebál elvették, amikor ezerkilencszáznyolcvanhatban kiadták a két hétre szóló útlevelemet, tudja, a mexikói focivilágbajnokság idején volt. Szovjet–magyar hat-nulla, nem emlékszik? Ja, elnézést, maguk akkor nem jutottak ki, csak mi... Igaz, hogy a Kanada elleni soványka kettő-nullát leszámítva, tényleg jobb lett volna nekünk is itthon maradni... Na, akkor mit csináljunk? Mert én akkor Magyarból leléceltem, Hegyeshalomnál kérdezte is tőlem a magyar határőr, hogy fiatalember, jól meggondolta? S az igenre, hogy akkor isten segéljen. De most hazajöttem Amerikából, dolgozni akarok, s kell az új jogsi, érti? Magyarázta a pult túlsó oldalán morckodó nagyképűnek.

Mikor két és fél hónap múlva végre megvolt az új buletin, mehetett viszsza az első hivatalba. Ahol a gépkocsi-vezetői jogosítványokat adják. Némelyeknek pénzért is, csak úgy, üzleti alapon. De neki rendesből kellett. Ugyanaz a pasas, ugyanaz a modor, ugyanaz a nagykép, s hogy akkor hol van a régi jogsi? Nincs. Hogyhogy nincs? Úgy, hogy nincs, elvették. Kicsoda, mi? Nem, a kollégáik. Hol, a megye területén? Nem. Akkor más megyében? Nem. Egyáltalán az országban? Az országban, de nem ebben. Melyikben? Amerikában. Hol, Amerikában?! Igen, Amerikában. S akkor idehaza eddig mivel vezetett? Amivel az egész világon: kézzel, lábbal, szemmel, figyelmesen, óvatosan, ahogy kell. S mivelhogy vezetnem kellett. S ezzel. Mutatta fel a jogosítványként, személyazonosságiként, bóulingklub-tagsági igazolványként, városi metró-, troli- és buszbérletként, kapu-, tb- és egészségbiztosítási kártyaként egyszerre szolgáló junájtid sztétsz feliratú fehér sasos műanyagdarabkát. Akkor azt kell leadnia. Azt már nem. De igen. De nem. De igen. De nem, mert ha visszarepülök a tengerentúlra, akkor mivel igazolom magam, s mivel vezetek? Amivel csak akar. Mordult megint a pult túlsó oldalán ülő nagyarc. Erre az amerikás párbeszédre az amúgy zsongó teremben tökéletes csend lett, mindenki hegyezte a fülét, mert a pro tévés gyilkosságokhoz és akcsidentekhez képest ez valóban újdonságnak számított a pletykapiacon. Az Európai Unióban senki sem birtokolhat egyszerre két jogosítványt. Szögezte le a nagyarcú. Valóban? És ki mondja ezt? A törvény és én! Már megbocsásson, beszélhetek a főnökével? A főnök én vagyok! Szögezte le majdnem üvöltve a nagyarc. S folytatta a nagyszámú decibelhez szükséges mennyiségű levegőt véve, hogy különben is döntse el, hol akar élni: Romániában vagy Amerikában? Már elnézést, de azt hiszem, hogy semmi köze hozzá, ahol és amikor akarok, most éppen itthon. Akkor adja le az amerikai kártyát. De komolyan, minek az maguknak, megsemmisítik? Nem, elküldjük a követségre, s onnan vissza az Államokba. Az ottani kollégáknak, tette hozzá nyomatékosan, midőn észrevette, hogy hangja felkeltette az imént elcsendesült terem testületi érdeklődését. Ez a szabály.

Néhány hét múlva az amcsi haver érdeklődött báj fón: Te, a zsaruk valami borítékot hoztak a címedre, felbonthatom? Oké, és mit csináljak vele? Órájt, akkor a következő légipostán küldöm.