A nemzeti filozófia és annak „erdélyi feladatai” (?)

Olyan témát kívánok a tisztelt olvasó elé tárni, mely közel húsz évvel ezelőtt – több okból, közöttük az előkelő helyen álló ideológiai cenzúrából kifolyólag – nemigen lépte túl az „antikváriusi szellem”, a fel-felbukkanó egyéni kutatói lelkesedés határait. A nemzeti (magyar) filozófia történetének kutatása – hisz erről lenne szó – az 1990-es évek környékén érkezett ahhoz a fordulóponthoz, mely aztán a magyar filozófiatörténet-írás diszciplínájának újraéledését eredményezte, áttételesen pedig azt, hogy gondolkodástörténetünk oktatója ma már néha meglepve tapasztalja egy-egy egyetemi kurzus alkalmával: hallgatóinak ismerősen cseng a „kolozsvári Böhm Károly filozófiai iskola” vagy a „Bretter György szellemi öröksége” kifejezés.
Mottóul éppen a „kolozsvári iskola” második generációjához tartozó Tavaszy Sándor filozófus egy szöveghelyét választottam. A sorok a szerző kéziratos hagyatékában fennmaradt előadásból származnak, mely Az erdélyi írók munkaközössége a tudományos élet szolgálatában címet viseli, s melyet valószínűsíthetően egy marosvécsi Erdélyi Helikon Találkozón mutatott be.
A magyar filozófiai hagyomány „rekonstrukcióját” Tavaszy kettős viszonyítási rendbe helyezi. Egyfelől arról beszél, hogy tisztázni kell a magyar, ezen belül az erdélyi gondolkodás történetét – ez kétségtelenül ma is aktuális filozófiatörténészi feladat. Másfelől viszont legalább ennyire fontos a magyar, az erdélyi „világnézeti sajátosságok” elemzése – vagyis annak a filozófiai feladatnak az elvégzése, melynek eredményeként kimutatható lesz, hogy nemzeti filozófiai alkotásaink hozzájárultak-e az emberi gondolkodás egyetemes érvényű kérdésfelvetéseinek sorához.

Van-e erdélyi világnézet?
Kezdjük a Tavaszy által megfogalmazott második, filozófiai feladattal. Az „erdélyi lélek alkotásából következő világnézeti sajátosságok” első értelmezési felületét a szöveg közvetlen politikai-társadalmi-eszmei környezete, ezen belül pedig az akkor körvonalazódó, ma már jelzővé minősült transzszilvanizmus adja. A „transzszilván ideológia” logikájában benne volt az „erdélyi világnézet” hipotézise, hiszen legfontosabb célja az erdélyi közösség, ezen belül pedig az erdélyi magyarság éthoszának kidolgozása. László Dezső szerint a földrajzi, kulturális és történelmi meghatározottságok együttesen hozzák létre azt az erdélyiséget, amely az „Erdélyben élő összes népeket befolyásoló egyetemes megnyilatkozása az Énnek”, a földrajzi és kulturális Erdély pedig nem más, mint a különböző nemzetek együttélésének, állandó gazdasági, politikai és szellemi harcának kerete. A mai napig talán lezáratlan kérdés, hogy volt-e realitása annak az elképzelésnek, mely az erdélyi népek közös történelmi múltja alapján közös lelkiséget feltételezett, s amely alapján megragadható az, amit „erdélyi léleknek” neveztek. S különösen nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy a feltételezett erdélyi sajátosságok elvezethetnek-e egy filozófiai környezetben megfogalmazódó „erdélyi világnézet” hipotéziséhez és igazolásához. Vannak, akik szerint igen – itt elsősorban az ideológiával kortárs magyar filozófusokra kell gondolnunk. Vannak ugyanakkor olyanok is, akik szerint az így körvonalazott sajátosságok, az „erdélyi magyar éthosz” nem vezet el filozófiai kérdésfelvetésekhez, nincs filozófiai relevanciája.
A magyar filozófia lehetőségére vonatkozó, döntően az 1990-es évek elején lezajlott vitában fontos érv volt az, amely a magyar filozófia történetét az egyetemes filozófia perspektívájába helyezte, s azt a következtetést vonta le, hogy magyar filozófia nincs, hisz tartalmai összemérhetetlenek az európai filozófia tartalmaival. Másképpen: a magyar filozófiai alkotások nem bírnak olyan mondanivalóval, melyek – Kanttal élve – méltán tarthatnak számot arra, hogy egyetemes emberi „mércéül” szolgálhassanak. Filozófiánk kimerül a lokális, nemzeti kontextusban, nem lép ki a nemzeti jelentőség vonzáskörzetéből, kulturális hozadékai pedig kizárólag e vonzáskörzeten belül mutathatók ki. Persze az e téren teljesíthető feladatok sem elvetendőek – mégis úgy vélem, hogy az idézett szöveg többről szól.

Nemzeti filozófia és kisebbségi lét
Vajon valóban nincsenek nemzeti filozófiánknak egyetemes kérdésfelvetései? Egyetlen olyan témát sem „dobtak fel” filozófusaink, mely aztán számot tarthatna a nagy filozófiai kérdések „panteonjába” való bevonulásra? A magam részéről, erről nem vagyok meggyőződve, hiszen a magyar filozófiai gondolkodás talán mégis rendelkezik par excellence filozófiai kérdésekkel, s talán vannak olyan tiszta filozófiai kérdések, melyek megválaszolásában mi vagyunk a jobbak. Vajon a 20. század első felének erdélyi magyar teoretikusai a kisebbségi lét definíciós kísérletével nem egy általában érvényes filozófiai kérdést fogalmaztak meg? Amikor Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Ravasz László, Bartók György (s a más eszközökkel élő, de ehhez a sorhoz tartozó Áprily, Reményik vagy Kós), valamennyien a létet mint kisebbségi létet próbálják leírni, nem kerülnek-e egészen közel egy univerzális, ontológiai jellegű filozófiai problémához? A nem teljes, ennélfogva pedig nem autentikus, korlátok közé szorított lét – ne lenne ez egy igazi filozófiai probléma? A kérdést tárgyalók közül pedig talán azokra érdemes figyelni, akik számára ez a probléma élő probléma. Meglehet, hogy egy német vagy angol filozófus csekélyebb mértékben tud majd hozzászólni az emberi létezés eme modusának kérdéséhez – már ha egyáltalán felmerül benne. Másik kérdés, ugyanebben a kontextusban maradva: vajon a politikafilozófia és a jogelmélet sajátos kérdésfelvetései közé tartozó kisebbségelméleti és kisebbségjogi problematika tisztázásában nem fogalmaztak-e meg teoretikusaink fontos szempontokat? Eötvös József, Balogh Arthúr, Jászi Oszkár, Somló Bódog vajon nem járulhatnának hozzá a világon bárhol is művelt kisebbségjogi és kisebbségelméleti problematika tisztázásához? Nem is beszélve arról, hogy egyikük-másikuk talán hitelesebb lehet a probléma tisztázásában, mint mondjuk előbb említett német vagy angol „kollégája”.

A teljesülő feladat
Végül térjünk vissza választott szöveghelyünkhöz: „...van a filozófiának egészen erdélyi feladata is. Tisztáznia kell mindenekelőtt az erdélyi filozófiai gondolkodás történetét...” Túl most már minden – feltételezett vagy valós – világnézeti sajátosságon a magyar filozófiatörténet előtt ott van egy kevéssé értelmezhető feladat: a magyar filozófia történetének rekonstrukciója, tartalmainak kritikai értelmezése, kánonok felállítása – egyszóval, filozófiatörténetünk megírása. Nem gondolom, hogy ebben a törekvésben különböznünk kellene a 20. század elejének magyar gondolkodóitól. Filozófiatörténetünk mai művelői is feladatuknak kell, hogy tekintsék azoknak a kutatói (ugyanakkor intézményes) lépéseknek a megtételét, melyek filozófiai múltunk „hiányzó láncszemeinek” tisztázására irányulnak. A Bartók György által a Teendőink a magyar filozófia ügyében megszabott feladatok – bár közel 80 évvel ezelőtt írta le őket – nem vesztettek aktualitásukból: a magyar filozófiatörténet bibliográfiájának összeállítása, filozófiai múltunk alkotásainak kiadása, a magyar filozófia történetének megírása. Néhány budapesti, szegedi, pécsi, pozsonyi, miskolci, debreceni, kolozsvári kutatónak köszönhetően hagyományunk feldolgozásában a bartóki három irányban az elmúlt években jelentős előrelépések történtek: életmű-bibliográfiák készültek el, „elfelejtett” szerzők kerültek kiadásra, átfogó munkák születtek meg bölcseleti múltunk egy-egy korszakáról. Ebben az összefüggésben elmondható, hogy részben az ismét „egységesebb” magyar tudományosságnak, részben pedig a külföldi szakemberekkel való együttműködésnek köszönhetően a kolozsvári kutatások is szervesen illeszkednek a magyarországi filozófiatörténeti kutatásokba. A kolozsvári Pro Philosophia Alapítvány keretében – s természetesen a szélesebb keretül szolgáló egyetemi, filozófia tanszéki környezetben – 1996-tól működnek a magyar filozófia történetére irányuló kutatások, s 1999-ben a Pro Philosophia Szegediensi Alapítvánnyal együttműködve a Pro Philosophia Kiadó útjára indította A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai című sorozatot, melynek keretében kiadásra kerültek Somló Bódog, Tavaszy Sándor, Bartók György, Sipos Pál, Halasy-Nagy József, Bretter György filozófiai munkái. Monográfiák, értelmező tanulmányok jelentek meg Böhm Károly, Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Szontagh Gusztáv, Bretter György, Székely János, Kállay Béni, Asbóth János életműveiről, filozófiájukról, e munkák szerzői továbbgondolásra érdemes irányokat és lehetőségeket mutattak fel a magyar nyelvű filozófia kutatása számára. Mindezzel párhuzamosan a szintén a Pro Philosophia Kiadó által megjelentetett Kellék című filozófiai folyóirat rendszeres blokkot szentelt filozófiai hagyományaink bemutatásának.

Zárszó helyett
Végezetül pedig egy személyes, ad hominem érvet is hozzátennék a magyar filozófiával kapcsolatos teendőink kérdésköréhez. A már többször említett Bartók 1927-ben, A nemzeti művelődés bölcseletének alapvonalai című tanulmányában a következőket írja: „A faj a nemzet kategóriáján át lesz nemzetté s nemzetté-létel által emberré. A faj, [...] ha már lelkiségének ideális irányban való kiművelése által nemzetté lett, ezen nemzet-mivoltát egy más, nem a saját állama keretében is mindaddig megőrzi, míg a maga lelkének kincsei fényesen ragyognak, mint örök értékek, a maga kifejtett öntudatának fényében; mihelyt azonban ez az öntudat kialszik, megszűnik a nemzeti lét is; megszűnik a nemzeti lét még abban az esetben is, hogyha az illető faj egy jól megalapozott, önálló állam keretében élt, s ez az állami keret fennmarad tovább is sértetlenül. Erről bizonyságot tesznek az ún. »nemzetietlen« korszakok, amelyekben a faj, kiveszvén belőle a nemzeti öntudat, csak mint természeti adottság él és vegetál.” Talán ebben a jóval szélesebb kontextusban megkockáztatható az a kevéssé „szaktudományos”, ám meggyőződésem szerint legalább annyira fontos megjegyzés, hogy ebből a szempontból is akadnak teendőink a magyar filozófia ügyében.

A szöveg a Mikes International Philosophiai Symposium (Elspeet, Hollandia) keretében elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.

Szerző: Tonk Márton, egyetemi docens, a Sapientia-EMTE kolozsvári Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, a Pro Philosophia Alapítvány igazgatója.