A műveltség jelenti az emberi többletet

– Talán nem túlzás, hogy tíz emberből legalább hétnek a piramisok feltárása ugrik be az ókorkutatás hallatán, és nem a görög és római irodalom, az antikvitás esztétikájának kutatása. Mit fed egész pontosan ez a munka?
– Azt remélem, hogy azért az Iliász vagy az Antigoné is „beugrik”. Az antikvitás esztétikáján, pontosabban az ókori esztétikai gondolkodás vizsgálatán én annak vizsgálatát értem, hogy mit gondoltak az ókoriak arról, miért képesek némelyek szóbeli, zenei vagy képzőművészeti alkotásokat létrehozni, miért hatnak (vagy miért nem hatnak) azok a közönségre, s hogyan és miért változnak az erre a kérdésre adott feleletek.

– Ha jól számolom, közel hatvan éve foglalkozik ókorkutatással. Ön szerint mi a magyarázat arra, hogy éppen az ókorban született a világirodalom megannyi remekműve?
– Bár én nagyon szeretem az ókor irodalmát, nem vagyok annyira elfogult, hogy azt higygyem, csak az ókorban, „éppen az ókorban” születtek nagy számban remekművek. Kétségkívül sok született, és ennek valószínűleg koronként változó okai voltak. Bizonyosan közrejátszottak ebben társadalmi körülmények, melyek maguk is nagyon különfélék lehettek: a poliszpolgárok szabad világa éppúgy, mint egyeduralkodók támogatása. De hiába a kedvező körülmények, ha nincsenek tehetséges alkotók. Van azután az irodalomnak, általában a művészeteknek bizonyos belső, öntörvényű fejlődése is. Az, hogy a Kr. e. 4. századi Athénban a szónoklás mint irodalmi műfaj úgy felvirágzott, nemcsak, sőt nem is elsősorban annak köszönhető, hogy a szónoklás a politikai harcokban vagy a törvényszéki tárgyalásokon jól használható volt, hanem annak is, hogy a szofista Gorgiász felismerte a prózában rejlő, megbabonázó hatású stilisztikai lehetőségeket. Azután objektív tényezők sok mindent megmagyaráznak, de nem mindent, és nemcsak a görögök esetében. Meg tudjuk azt mondani, hogy miért született annyi kitűnő dráma az angol reneszánsz idején, és nem később?

– Milyen jelentőséggel bír, milyen üzenetet hordoz az antik műveltség és erkölcsiség napjaink társadalma számára?
– Milyen üzenete van a görög ókornak napjaink számára? Arany János szavával úgy foglalnám össze, hogy „legyen békében, harcban ember”. Milyen ember? Milyennek látta a görög ókor az embert? Ellentétek egységének – gondoljunk a Hérakleitosz filozófiájára. Olyannak, aki csodálatos és szörnyűséges (az Antigonéban az emberről szóló híres kardalban az általában „csodálatos”-nak fordított szó azt jelenti: szörnyű, félelmetes), aki tragikus és komikus, aki fantáziadús és kritikus, s akinek akár így, akár úgy elve a mértéktartás: „semmit se nagyon”, „a legjobb a mérték”. Tudjuk, maguk a görögök sem mindig tartották meg ezeket az elveket, de legalább tisztában voltak a mértéktartás fontosságával. És olyannak, aki mindezt művészi formában tudja kifejezni, ábrázolni, örökül hagyni az utókorra.

– Hogyan viszonyult az ókorkutatáshoz a kommunista rendszer, amely számos kelet-közép-európai országban, főleg Romániában, de Magyarországon is a sajátját nevezte aranykornak?
– Kétféleképpen. Egyfelől, bármily különös, azt kell mondanom, hogy az ötvenes évek és az azt követő évtizedek Magyarországon az ókor kutatásának nagy évei voltak. Egy nagy tudósnemzedék munkássága ekkor bontakozott ki, akik nem voltak egymással jó barátságban, de a tudományt mind előrevitték. A „kulturális forradalom” jegyében temérdek ókori mű fordítása – sokszor első magyar fordítása – jelent meg, megindult az Akadémia idegen nyelven tanulmányokat közlő folyóirata, ami lehetőséget teremtett a nemzetközi tudományosságba való jobb bekapcsolódásra. Másfelől itt is érvényesültek – az ötven-hatvanas években szigorúan, később fokozatosan enyhülve – az ideológiai béklyók, a szovjet tudomány kötelező példakép volta. Ennek is voltak persze bizonyos hasznos elemei: az ókortörténet-írás figyelme így fordult a rabszolga-mozgalmak, majd a sztálini dogmatikus történetszemlélet fokozatos elmúltával a sokféle egyéb függőségi viszony vizsgálata felé. A vallástörténeti kutatások feladata is az ateista „felvilágosodás” volt, de ezen a címen a vallási jelenségek társadalmi összefüggéseinek tudományos vizsgálata is folyhatott. ’56 persze számos esetben súlyos, egzisztenciális következményekkel is járt.

– Az 1956-os forradalom után több mint egy évtizedig eltávolították az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) görög tanszékéről. Pályafutása során azóta volt még rá példa, hogy összetűzésbe került a politikai hatalommal?
– Nem volt.

– Ön erdélyi gyökerekkel is rendelkezik, dédnagyapja a nagyváradi ítélőtábla elnöke volt. Ápol valamilyen kapcsolatot váradi rokonokkal?
– Már csak a váradi temetővel. Kolozsváron viszont él valaki, aki rokonnak ugyan távoli, de kapcsolatunk vele mégis szoros.

– Idén Ön kapta az egyik legrangosabb magyar tudományos elismerést, a 2000-ben alapított, kétévente átadott Bolyai-díjat, amelyet először adományoztak a társadalomtudományok képviselőjének, és a díjazók bevallottan a tanítás fontosságára is fel kívánták hívni a figyelmet. A pedagógustól kérdezem: mi a tudás átadásának legjobb receptje?
– Ezt a magam számára ebben tudom összefoglalni: az embernek szeretni kell, amit tanít, és azt, akit tanít. A többi mind ebből következik.

– A professzor úrtól hallottam a mondást, miszerint jobb koldusnak lenni, mint műveletlennek. Mennyire érték napjaink elanyagiasodott társadalma számára a tudás?
– A mondás nem tőlem származik, hanem Arisztipposztól, a Kr. e. 4. században élt görög filozófustól, aki ezt indokolja is: „… mert a koldus csak a pénznek van híján, de a műveletlen az emberségnek”. Nem az emberiségnek, hanem az emberi mivoltnak. Az állatok is esznek, isznak, szeretkeznek, az emberi többletet a műveltség, a nem-csak-anyagi jelenti.

– A Bolyai-díj átadása után úgy nyilatkozott, hogy rengeteg terve van. Megosztana velünk néhányat?
– A „rengeteg” már a sajtó túlzása. Van néhány. Egyet már említettem: a görög esztétikai gondolkodás történetét. Egy másik 19–20. századi magyar ókortudomány története. Csak hát nyolcvanadik évemet taposom, s ilyenkor túlságosan nagy terveket szőni kockázatos. „Hosszú (időre szóló) reményeidet rövid távra messed vissza” – int Horatius.