A monarchia diszkrét bája

Amit Frears A királynővelművelt, az egyfajta istenkísértés. Filmjétleginkább „nem-történelmi” műnek nevezhetjük,egyenlő hangsúllyal a szóösszetételmindkét tagján. Reprezentatív élőszemélyeket belehelyezni a közelmúlt immárhistóriának is tekinthető díszletei közé,megkísérelni egy, a múlt és jelen köztiingatag határsávon elhelyezkedő eseménysorrekonstruálását – elképesztővakmerőségre vall. A lebukás és a nevetségesséválás veszélye óriási. Ésmég csak nem is azért, amiért elsőregondolnánk. II. Erzsébetet választani témakéntés főszereplőként – főként ha valaki magais brit alattvaló – nem kis bátorságra, sőttalán némi pimaszságra vall, de nem ez a legfőbbbuktató. Demokratikus jogállamban egy művész asaját királyát is bírálhatja vagyéppen kigúnyolhatja (miért épp ő netenné, ha a média amúgy is azt teszi?), de ezbármennyire is rizikós, mégsem hálátlanfeladat. Frears azonban nem ezt az utat választja: bevallottanjátékfilmet készít, olyan témára,amely még túlságosan közel van időbenhozzánk, hogy adottak legyenek a tiszta fikcióvá„nemesítés” feltételei. Másrésztpedig filmje kerüli a politikai állásfoglalást:kameráját nem a társadalomkritikai szándék,hanem a brit monarchia működési elve és azuralkodói intézmény megtestesítője, akirálynő iránti megértési igényvezeti.
1997-ben az Egyesült Királyságmozgalmas és viharos időket él át. Tizennyolcévnyi konzervatív kormányzás utána választásokon győz a Munkáspárt,amelynek vezetője, a fiatal és ambiciózus Tony Blairreformokat harangoz be, a korhadtnak és elavultnak tartottintézményrendszer modernizációjátígéri. Bár a királyi udvarban aközmondásos angol hidegvérrel ésarisztokratikus távolságtartással figyelik apolitikai élet legújabb fejleményeit, nem nehézrájönni, hogy Erzsébet királynő ésközvetlen környezete nem örül kifejezetten alendületes szocialista vezér diadalának. Blairkörnyezetében túl sok az alig burkoltrepublikánus, aki a búsba küldené az egészWindsor-házat – köztük is élen járCherie, a leendő miniszterelnök neje. S mivel a baj nem járegyedül, további kellemetlenségnek ott van Diana,a mondén walesi hercegnő, aki sosem fukarkodott a királyiudvarnak szánt fricskákkal, a film kezdésénekpillanatában pedig éppen az arab playboy-milliárdossal,Dodi al-Fayeddel furikázik szerte a világban, miutánsikeresen elvált Károly trónörököstől.Diana alakja a filmben archív felvételekről elevenedikmeg; a média által felkapott, majd elveszejtetthercegnőt abban a közegben láthatjuk viszont, amelybenmegszokhattuk: a tévéhíradók, -interjúkképeiről. Diana azonban halálos autóbalesetetszenved, és ez alkalmat ad a jelenkori Britannia történeténeklegnagyobb tömeghisztériájára. Az újminiszterelnök kiváló alkalmat lát azeseményben saját és kormányanépszerűségének emelésére: agyászos közhangulatot meglovagolva, elsőkéntsiratja el nyilvánosan Dianát, akit „a NépHercegnőjének” nevez. A királynő ellenbenhallgatásba burkolózik, nem hajlandónyilatkozni, félárbocra eresztetni a Buckingham-palotazászlaját – amelyet mellesleg akkor sem eresztenénekfélárbocra, ha a királyi ház mégaktuális tagja távozna az élők sorából–, kényszeredetten egyezik bele a nyilvános, „ünnepi”temetésbe, és családostul jól elvanBalmoralban, a királyi birtokon.
Frears nem részrehajló,távolságtartással ábrázoljaszereplőit, hagyja, hogy önmagukat jellemezzék. Aki mégnem volt meggyőződve Helen Mirren színművészizsenialitásáról, annak minden kétségeeloszolhat Erzsébet-alakítását látván.A királynő nem sokat beszél, akkor is csendesrezignációval, fanyar öniróniával –de egy-egy apró gesztusával, szemöldökráncolásával,fejtartásával, rövid replikájávallenyűgözően pozicionálja figurájátkörnyezete – és a nézők – szemében.Egy hibátlanul felépített karaktert látunk:Mirren meggyőzően közvetíti a különbözőszerepek közt vergődő, végső soron magányos(lásd a szarvasmetaforát) királynő legapróbblelki rezdüléseit is. A Martin Sheen alakítottaBlair, alkatából következően sokkal inkábbpengeélen táncol: a rokonszenves, ám kissétudálékos Blair-figuránál hajszálhíján múlik, hogy átmenjenpaprikajancsiba. És csak a végén jövünkrá, hogy ez is Frears színészvezetésitálentumát bizonyítja. Íme, ígyérik felelős államférfivá – ésa trón szövetségesévé – egytehetséges és lelkes, ám a királynőmellett esetlennek tűnő politikus, aki kezdetben még azzalsem vet számot, hogy a precedens fogalma az angol jogrendalapja. Frears mélyen humánusan, halkra hangolthumorral ábrázolja hőseit: még a sajátértékrendjüket a végletekig radikálisanképviselő, antimonarchista Cherie Blair és azultrakonzervatív Fülöp herceg (Erzsébetférje) sem válnak karikatúrákká.Mulatságosak, de nem ellenszenvesek. (Ez alól talána nem túl jellemesnek lefestett Károly herceg akivétel.) A Frears-film legnagyobb erénye az, hogy nemtörténelmivé nemesült figurák ikonjaitlátjuk, hanem mindennapi közegükben, botlásaikkal,gyengeségeikkel együtt megrajzolt embereket. A kamera nemkíméli a legintimebb tereket sem, bemászik akirálynő hálószobájába ésa miniszterelnök nappalijába is.
A királynő végül –mint tudjuk – megfogadja Blair tanácsát, és azössznépi elégedetlenséget lecsillapítandótelevíziós gyászbeszédben búcsúzikvolt menyétől. Ám akkor sem érti, mire valóaz egész szemérmetlen felhajtás: örököltértékrendje a méltóságteljes,bensőséges gyászmunkát tartja érvényesnek– a showbiznisz-orientált világ vásáriharsányságának követelményeiellenére is. Bölcsessége ebben a pillanatban alegnagyobb. A brit monarchia stabilitása, szilárdsága– sugallja Frears – ezen a törékeny, de rendkívülbölcs asszonyon múlik, aki mindig tudja, hogy „első akötelesség, aztán a magánélet”,azt, hogy ő magánszemélyként nem számít,csak a nemzet uralkodójaként. A munkatársaikirálynőellenes csipkelődésein felháborodottBlair így fakad ki: „Ez a nő az egész életétaz emberek szolgálatának szentelte. Ötven éveteszi azt, amit valójában nem is akart. Egyetlen hibanélkül – és mi most a vérétkívánjuk! Csak azért, mert nehezére esikgyászolnia azt az embert, aki mindent visszautasított,amit ő felajánlott neki. Diana az utóbbi évekbenmindent megtett azért, hogy mindazt lerombolja, amit őfontosnak tart...”
Nincsenek híreink arról,látta-e II. Erzsébet királynő a rólakészült filmet, és mit szólt hozzá.De Stephen Frears valami olyasmit művelt, aminél többetegyetlen uralkodó sem kívánhat alattvalójától.
Erre mondják azt, hogy megemeltea kalapját.

P. A. Zs.

A királynő (The Queen), színes,angol–francia–olasz, 2006, 97 perc. Rendezte: Stephen Frears.Forgatókönyv: Peter Morgan. Operatőr: Affonso Beato.Szereplők: Helen Mirren (II. Erzsébet), Michael Sheen (TonyBlair), Helen McCrory (Cherie Blair), James Cromwell (Fülöpherceg), Sylvia Syms (az anyakirálynő), Alex Jennings (Károlyherceg).