„A mércét a legmagasabbra kell állítani...”

– Miért választotta a szobrászatot?

– Döntésem ösztönös, gyerekes volt, hiszen gyerekfejjel határoztam el, hogy szobrász leszek, de ezt ma is vállalom. Két fő érvem volt, van. Az egyik, hogy ez a műfaj nem hazudja a teret: a festészet, a grafika kétdimenziós, ezért újra kell alakítania a valóságot, a szobrász viszont három dimenzióban, térben gondolkodik. A másik érv, a szobrász „hősiessége”, hogy meg kell harcolnia az anyaggal, fizikai erőre van szüksége, teljes bedobásra, olykor enni-aludni sincs ideje. Az korán világossá vált számomra, hogy a szobrászat szorosan összefügg a festészettel, a grafikával, az irodalommal, filozófiával, néprajzzal, történelemmel. A művésznek nem szabad szakbarbárnak lennie, mindenesnek kell lennie, reflektálnia kell a műveire, adott esetben meg kell védenie a munkáit.

Én kiskoromban eldöntöttem, hogy képzőművész leszek, és ebben Gyárfás Jenőnek is komoly szerepe volt. Lemhényben nőttem fel, sokat és szívesen rajzoló gyerek voltam, harmadikosként elhoztak Sepsiszentgyörgyre, és a kötelező gyárlátogatás mellett megnéztük az akkor még működő Gyárfás-emlékházat, teljesen lenyűgöztek a monumentális festmények, például a Tetemrehívás. Kézdivásárhelyen rajz szakon nagyon jó kezekbe kerültem, a Kosztándi házaspár, később Vetróék oktattak.

A nyolcvanas évek végén Kolozsváron a képzőművészeti egyetemen a magyar tanárokból álló szobrásztanszéket megfojtották, így Bukarestben és Iaşi-ban próbálkozhattam, negyedszerre jutottam be. A iaşi-i egyetemi éveket úgy éltem meg, mint egy külföldi kalandot, hiszen Moldva, Ó-Románia teljesen más világ. Közelebb kerültem a román kultúrkörökhöz, magyarként hamar elfogadtak, hiszen sok újat tudtam mondani, a magyar könyvkiadás teljesebb volt, és Erdélyben például már akkor jelentkeztek az alternatív irányzatok (installáció, environment, performansz), amikor Moldvában még nem nagyon hallottak az ilyesmikről. Volt egy fokozott információs blokád és fáziseltolódás is, ami nem jelenti azt, hogy nem volt mit tanulni ott. Kitűnő tanáraim és kollégáim voltak, Jászvásár ideális egyetemi városnak bizonyult.

– Az egyetem után márványfeldolgozó gyárba került, milyen hatással volt ez az időszak a művészi fejlődésére?

– Olyan volt, mint Madách Imre falanszterében, amikor Michelangelónak asztallábakat kellett faragnia... Elena Ceauşescu úgy rendelkezett, hogy aki szobrász, az faragjon a nép házának díszítőelemeket. Választhattunk Piski vagy Bukarest között, Piski Erdélyben volt, ezért oda mentem. Úgy hívtuk, hogy a harmadik világ, a munkásváros emberileg nem töltött fel, szakmailag mégis sokat fejlődtünk. A gyárban az ország minden kő- és márványfajtája garmadában állt, kedvemre válogathattam. Legalább huszonöt kőszobrot, kisplasztikát készítettem Piskin. Időközben folyamatosan tartottam a kapcsolatot itthoni művészekkel, Baász Imrével, Vinczeffy Lászlóval, ők lobbiztak értem, így amikor a rendszerváltás után a sepsiszentgyörgyi képtárban üresedés volt, hazajöhettem. Azóta is ahányszor a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly tervezte kilincset lenyomom, mindig felötlik bennem az első, 90-es érzés: vajon méltó vagyok-e ehhez az intézményhez, vajon megfelelek-e egy ekkora feladatnak?

– Köztéri szobrok, kisplasztikák, avantgárd alkotások kerülnek ki a műhelyéből. Hogy férnek meg egymás mellett?

– A szobrász gyógyíthatatlanul a nagyméretű, szabadtéri plasztikákról álmodik. Aki a szobrászat mellett dönt, a monumentalitás mellett is leteszi a voksát. Én olyan korban nevelkedtem és diplomáztam, hogy esély nem volt arra, hogy köztéri szobrom legyen, abban az időben csak Ceauşescut lehetett, sőt kötelező volt megmintázni. Azóta istennek hála változott a helyzet...

A kisplasztikák a lelkem lenyomatai, a szorongásaimat, a vágyaimat öntöm beléjük. Ezekkel keresem a világ képzőművészeti porondján a helyemet. A legnagyobb kihívás számomra, hogy ezekből a kisplasztikáimból lesz-e valaha köztéri szobor. Jelenleg a székely társadalomban a politikus-író-költő-hadvezér négyszögben van szobrokra igény. Erre egyszerű a magyarázat, hatalmas lemaradást kell behozni, hiszen hatvan évig nem volt szabad magyar jellegű szobrokat kihelyezni, és most erről dönthet a közösség.

– A köztéri szobrai sokfélék: nonfiguratív, egész alakos, mellszobor, dombormű. A formáról a művész vagy a megrendelő dönt?

– Ha a megrendelő mellszobrot kér, nem mondhatom, hogy én lovas szobrot szeretnék. A megrendelők is fejlődnek, már nem elégszenek meg a „tálcára tett fejekkel”, így egész alakos szobrokra is kezd igény lenni. Most már úgy tűnik, merünk nagyok lenni. Egy figuratív szobor talán még nagyobb kihívás, mint az absztrakt, hiszen „hasonlítania” kell, de plasztikai szempontból is meg kell felelnie. A szobornak hitelesnek, természetesnek, monumentálisnak kell lennie. Nem tűnhet kicsinek, a mellette elhaladót meg kell állítania. A szobornál egy pillanat alatt dől el, hogy tetszik, vagy nem. A kisplasztikáimat folyamatosan változtatom, mert azokra van időm, szabadabb vagyok. Egy megrendelésnél azonban mindig van határidő, a leplet le kell rántani a szoborról, ezért hónapokra rövidülnek a döntési idők. A legkínosabb emlékeim azon szobrokhoz fűződnek, amikor nagyon rövid idő alatt kellett dönteni, és nem biztos, hogy a legjobb döntéseket hoztam. A Gyárfás-szobor kilenc hónapig készült, legalább ennyi kell egy ekkora szoborhoz.

– Sok alkotótáborban, kiállításon vesz részt külföldön is. Hogy látja az erdélyi képzőművészet helyét a világban?

– Edélyben nagyon széles a paletta, olyan stílusok, irányzatok is élnek még, amelyek Európában már nincsenek. Ugyanakkor itt még él a szakma iránti tisztelet, például hogy egy jó minőségű akvarellkartont nem lehet megalázni, a szobrászok is több alázattal, melegséggel nyúlnak a fához, a kőhöz. Az erdélyi művészek a marketinggel állnak nagyon rosszul, a képzőművészek nehezen mozdulnak, túlzottan szerények, jellemző rájuk a „magány gőgje”. Pedig több impulzusra lenne szükség, és túl kell lépni azon, hogy az erdélyi magyar művész számára Magyarország jelenti a „külföldet”.

– Rutinos intézményvezető, hiszen a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár után a Székely Nemzeti Múzeum vezetését is Önre bízták. Képzőművészként hogy menedzseli az intézményeket?

– Ha ebben az országban meg lehetett volna élni képzőművészetből, akkor nem vállalok ilyen feladatot. Volt benne egy kis kényszer, de időközben nagyon megszerettem. A kilencvenes években ösztöndíjakból, baráti segítséggel, önerőből bejártam Nyugat-Európát, Amerikába is eljutottam. Láthattam, hogy néz ki egy múzeum, úgy jöttem haza, hogy valamit itthon is tenni kell. A külföldi példa sarkallt arra, hogy a képtárat (Gyárfás Jenő Képtár) a kilencvenes évek végén rendbe tegyük, hiszen préselt lemez borította az előteret, az épület szívében raktár volt, nem volt mosdó, mellékhelyiség... Ma is van mit javítani rajta, és próbáljuk is szorgalmazni a teljes felújítását. Amikor a múzeum vezetésére pályáztam, azzal győztem meg magam, hogy ugyanazt kell tennem, mint a képtárban, csak nagyobb léptékben. Egy intézményben nem lehet mandátumban gondolkodni. Ha nincsenek hoszú távú elképzeléseid, nehéz építkezni. A múzeum melletti telek megvásárlása is jó példa erre, sokan kérdezik, miből fogunk majd arra építeni. Ez most nem fontos, meg kell venni a telket, majd ha nekünk nem lesz pénzünk, erőnk, az utódaink beépítik. Erre a telekre nagy szükség van, hiszen annyira megteltek a raktáraink, beszűkült az életterünk, hogy nincs hova gyűjtenünk, fejlődnünk. Nincs ahova egy nagyobb kiállítást fogadnunk. Komoly műcsarnokot kell építeni. Múzeumvendéglőre lenne szükség, hogy a látogatóink ne Brassóba menjenek ebédelni. Könyvesüzletre van szükség, hiszen gyönyörű kiadványainkat egy asztalkán áruljuk. A saját ajándékboltban népi mesterek munkáit árulhatnánk, turistaszezonban például a környékbeli mesterek a múzeum udvarán bemutathatnák ügyességüket, egy nyugati turistának ez fantasztikus élmény lehet... A Kós Károly-épületnek akkora vonzereje van, hogy csak az épületért visszajönnek a turisták, de megsokszorozódna a vonzereje, ha kulturális, szabadidőközpont működne mellette. Ez a jó az intézményvezetésben, ha csak a napi számlák aláírása és az unalmas, sokszor terméketlen értekezletek megtartása lenne a feladatom, már rég abbahagytam volna. A mércét a legmagasabbra kell állítani, mert beteljesedett élet nincs, amikor elszólítanak, az életmű úgyis torzóban marad.