A másik Lengyelország

Az EP-képviselők boszorkányüldözésnek nevezték a varsói kormány lépéseit, Geremek pedig a polgári szabadságjogokra nézve veszélyesnek nevezte a lengyel lusztrációs törvényt. Válaszképpen Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök azzal vádolta Geremeket, hogy „tönkreteszi a hazáját”, és „lengyelellenes hangulatot kelt”. Ugyanezeket a szavakat használták a kommunisták, amikor Geremek bírálta uralmukat.

Mi történik Lengyelországban, ahol a kommunizmus összeomlása elkezdődött? Minden forradalomnak két szakasza van. Először jön a harc a szabadságért, majd a harc a hatalomért. Az első szakasz szárnyalásra készteti a szellemet, és a legjobbat hozza ki az emberekből. A második felszabadítja a legrosszabbat: az irigységet, a cselszövést, a kapzsiságot, a gyanakvást és a boszszúvágyat.

A lengyel Szolidaritás forradalma szokatlan pályát követett. A Szolidaritásnak, amely a föld alá kényszerült, amikor 1981 decemberében bevezették a hadiállapotot, sikerült hét évig túlélnie az elnyomást, majd 1989-ben visszatért a gorbacsovi peresztrojka hullámán. A kommunista uralom végét eredményező kerekasztal-tárgyalásokon kompromisszum született a kommunista kormányzat reformista szárnya és a Szolidaritás között. Ez megnyitotta az utat a kommunista diktatúra békés leépítése előtt a teljes szovjet blokkban.

A Szolidaritás a kompromisszum filozófiáját követte a bosszúé helyett, és a „mindenki Lengyelországa” eszmét hirdette azzal szemben, hogy az országot felosszák a mindenható győztesek és az elnyomott vesztesek között. 1989 óta kormányok követték egymást, de az állam stabil maradt; még a posztkommunisták is jóváhagyták a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság szabályait.

Csakhogy nem mindenki fogadta el ezt az utat. Lengyelországot jelenleg a Szolidaritás utáni revansisták, posztkommunista vidéki bajkeverők, idegengyűlölő és antiszemita csoportok és a második világháború előtti soviniszták örököseinek koalíciója vezeti, ehhez hangulatot pedig az etnoklerikális fundamentalizmus szószólója, a Mária Rádió szolgáltat.

Aggasztó jelek észlelhetők mindenütt: a bíróságok tekintélye aláaknázott, az alkotmánybíróság függetlenségét támadások érik, a közszolgálat korrupt, az ügyészek munkája politizált. A társadalmi életet mindennap elnyomó szabályozás éri.

Miért történik ez így? Minden sikeres forradalom győzteseket és veszteseket termel. A lengyel forradalom a polgárjogok mellett megnövekedett bűnözést is hozott, a piacgazdaság mellett csődbe ment társaságokat és magas munkanélküliséget, illetve a dinamikus középosztály kialakulása mellett jelentős jövedelmi egyenlőtlenséget. Megnyitotta Lengyelországot Európa felé, de az idegenektől és a nyugati tömegkultúrától való félelmet is felerősítette. Az 1989-es lengyel forradalom vesztesei számára a szabadság hatalmas bizonytalanságot jelent. Az óriásvállalatoknál dolgozó Szolidaritás-tagok az általuk kivívott szabadság áldozataivá váltak. A kommunizmus börtönvilágában az egyén az állam tulajdona volt, de az állam gondoskodott róla. A szabadság világában senki nem gondoskodik róla. Ez a szorongó légkör az oka annak, hogy a jelenlegi koalíció vezeti az országot, George W. Bush konzervatív eszközeit vegyítve Vlagyimir Putyin központosító praktikáival.

A Szolidaritás veteránjai azt hitték, hogy a diktatúra menesztése után ők vezetik majd az országot. Ámde a vétkes kommunisták nem bűnhődtek meg, és a kiváló Szolidaritás-aktivisták sem részesültek elismerésben. Így az igazságtalanság érzése sértődést eredményezett, a növekvő romboló energia pedig az egykori ellenségek és a sikeresnek bizonyuló régi barátok elleni bosszúban összpontosult.

A vesztesek nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a szabadság kivívása Lengyelország legnagyobb sikere volt az utóbbi háromszáz évben. Számukra Lengyelország továbbra is a kommunista biztonsági apparátus által vezetett ország maradt. Egy ilyen Lengyelország erkölcsi forradalmat igényelt, amelyben a vétkesek megbűnhődnek, a kiválók elnyerik jutalmukat, az igazságtalanságot pedig jóváteszik.

A vesztesek pártjai széles körű tisztogatásba kezdtek azután, hogy 2005-ben megnyerték az általános választásokat. Előzetes becslések szerint a lusztráció várhatóan 700 ezer embert érint majd, és 17 évig tart. Készül a kommunista politikai rendőrség irattárában talált nevek listája, és a nyilvánosság elé kerül majd. Ezenkívül ennek a 700 embernek nyilatkoznia kell arról, hogy együttműködött-e vagy sem a titkosrendőrséggel. Azokat, akik nem hajlandók nyilatkozni, vagy hamis nyilatkozatot nyújtanak be, tíz évre eltiltják attól, hogy szakmájukban dolgozzanak.

Dziwisz krakkói bíboros arra emlékeztetett, hogy nincs helye „megtorlásnak, bosszúnak, az emberi méltóság megsértésének és meggondolatlan vádaskodásnak”. A kommunizmus bukása óta római katolikus bíboros nem használt ilyen erős elítélő szavakat.

Vajon a lusztrációnak a lengyel átalakulás kezdetén kellett volna megtörténnie? A békés forradalom célja a szabadság, a szuverenitás és a gazdasági reformok voltak, nem a vélt vagy valós ügynökök utáni hajsza. Ha az ügynökvadászat 1990-ben indult volna, sem Leszek Balcerowicz pénzügyminiszter gazdasági reformjai, sem a jogállamiság kialakulása nem lett volna lehetséges, Lengyelország pedig nem lenne tagja sem a NATO-nak, sem az EU-nak.

Jelenleg két Lengyelország feszül egymásnak. A gyanú, a félelem és a bosszú Lengyelországa harcol a remény, a bátorság és a párbeszéd Lengyelországával. Ennek a másodiknak – a nyitottság és a tolerancia, II. János Pál és Czeslaw Milosz, földalatti és börtönbeli barátaim országának – kell győzedelmeskednie. Úgy gondolom, a lengyelek ismét megvédik méltósághoz való jogukat. Nem szabad megengedni, hogy a lengyel forradalom második szakasza feleméssze sem atyját, a szabadságvágyat, sem gyermekét, a demokratikus államot.

Adam Michnik

A szerző a Szolidaritás egykori vezetője, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője. © Project Syndicate, Krónika 2007.