A magyarországi politikai rendőrség és ügynöki hálózat szabályozástörténete

A magyarországi politikai rendőrség, az ügynöki hálózat, a titkos intézkedések kérdéseiről szóló diskurzus a rendszerváltás terméke. A nyilvánosság a diktatúra dermedt csöndje után 1989 szeptemberében kapott először tájékoztatást az állambiztonsági szervek által végzett operatív intézkedésekről. Ekkor az Országgyűlés őszi ülésszakán a büntetőeljárási törvény vitájában szóba került a titkos eszközökkel szerzett bizonyítékok bírósági felhasználhatóságának kérdése. Azóta viszont megállíthatatlanul, parttalanul és – kellő politikai szándék hiányában – véget nem érően áradnak a közvélemény elé a legkülönbözőbb hitelességű, motívumú és célzatú információk a pletykák, a rágalmak vagy – ritkábban – szaktudományos publikációk formájában.
Azt kezdetben senki sem vitatta, hogy a diktatúra rejtett működésének titkait feltétel nélkül a nyilvánosság elé kell tárni. Az ördög viszont a szabályozás részleteiben bujkál – mindmáig. Ha 1990-ben került volna sor a képviselők átvilágítására – tartja magát mindmáig a vélekedés –, az Antall-kormány gyorsan elvesztette volna parlamenti támogatottságát. Hack Péter döbbentette rá a közvéleményt erre: „Ha a megjelent listák nagyjából igazak, azt a kijelentést is meg lehet kockáztatni, hogy 1990-ben a III-as főcsoportfőnökségnek nagyobb frakciója volt az Országgyűlésben, mint az MSZP-nek.”
Elsőként az SZDSZ nyújtott be törvényjavaslatot 1990-ben az Országgyűléshez az ügynökkérdés rendezésére. Ez egyrészt arra az elvre épült, miszerint azoknak az embereknek a múltja nyilvános kell hogy legyen, akik közhatalmi tisztséget töltenek be, mert a választópolgárnak joga van tudni, kire szavaz, másrészt a javaslat csak a III/III-as ügyosztályra vonatkozott. A koncepció lényege az volt, hogy a jogállam megörökölt egy információtömeget, amelyet az állambiztonsági szervek a jogállammal ellentétes módon halmoztak fel. Megörökölt egy személyi kört is, és felvetődött a gyanú, hogy ezeket az új kormány fel akarja használni a saját céljaira, esetleg az akkori ellenzék zsarolására. Utólag nehéz bizonyítani, hogy volt-e ilyen szándék, de a Torgyán- és a Csurka-ügy azt erősítette, hogy ez a félelem nem volt alaptalan. A törvényjavaslat pedig ekkoriban csak azért vonatkozott a III/III-ra, mivel 1990 nyarán még csak ennek az ügyosztálynak a léte volt ismert a Dunagate-botrány kapcsán. (Emlékezetes, hogy ugyanez az ismerethiány akadályozta meg 1989 nyarán, hogy a sarkalatos törvények közé és ily módon a politikai egyeztető tárgyalások elé kerüljön az állambiztonsági törvény – és maradt megoldandó kérdésnek a munkásőrség.)
A III-as főcsoportfőnökség szerkezete és feladatköre akkor vált világosabbá, amikor ezt 1995-ben a Kuncze Gábor belügyminisztersége idején felállított levéltári bizottság vizsgálni kezdte. Kiderült, hogy a Belügyminisztériumban milyen iratok maradtak, a különböző szervezetek hogyan kapcsolódtak egymáshoz, és hogy a mentegetések ellenére mennyire nincs éles határvonal a III/I., a III/II., a III/IV-es csoportfőnökségek, valamint a III/III. között.
1994-ben végül megszületett egy átvilágítási törvény, amelyet azóta négyszer módosítottak, a legutóbbi kísérlet pedig az Alkotmánybíróság szűrőjén akadt fenn 2005 őszén. Mindmáig az a kulcskérdés, hogy – az Alkotmánybíróság által „információs kárpótlásnak” nevezett alapon – mindenkinek joga van megismerni a múltját, hiszen egyre nyilvánvalóbb: az ország múltjában és a személyes múltakban is döntő jelentősége volt az állambiztonsági hálózatnak.
Az igazi probléma viszont az, hogy az ilyen tevékenységek nem nyilvános részét a jogállam is titokként kezeli. A legutóbbi törvénytervezet a korlátlan nyilvánosság irányába mozdulna el, a megismerés körébe vonva a belső reakció elhárítás mellett az állambiztonsági főcsoportfőnökség többi, érintett szolgálatának szereplőit is. A nyilvánosságra hozatal kérdésében kiiktatná a szabályozásból a jelenleg megismerésre feljogosított szereplők felelősségét, a kutatóét és az érintettét – hiszen az érintett is eldönthetné, hogy személyes viszonyban rendezi az ügyet egykori besúgójával, vagy nyilvánosságra hozza a nevét és jelentéseit –, és a teljes, bárki által hozzáférhető, sőt internetes nyilvánosságot tűzi ki célul. Az Alkotmánybíróság szerint viszont a májusban, az Országgyűlés által elfogadott, de ki nem hirdetett jogszabály két szakasza ütközik az alkotmány előírásaiba. A korábbi rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló törvény azon rendelkezései alkotmányellenesek, amelyek a személyes adatok védelme nélkül bárki által megismerhetővé, hozzáférhetővé teszik az elmúlt rendszer szolgálatainál dolgozó személyeknek a levéltár által kezelt személyes adatait. Az elmúlt őszi döntésre sokan úgy tekintettek, mint amely végleg megakadályozza a jelenlegi Országgyűlés ez irányú törvényhozási szándékát. A legutóbbi napvilágra került és nagy nevekhez kapcsolódó ügynökügyek – Szepesi György, Szabó István, Paskai László – nyomatékot adott annak a felvetésének, hogy még a jelenlegi Országgyűlésnek orvosolni kell ezt a helyzetet. Az állandósult botrányoktól függetlenül is átgondolandónak tartják a közszereplői minőség meghatározását, s tarthatatlannak tekintik, hogy a dokumentumok 25 százaléka még mindig az állambiztonsági szerveknél van, és gondot okoz a „felszabadításukért” folytatott bírósági eljárások elhúzódása is. Az MSZP álláspontja egyelőre nem ismeretes. Árulkodóbbak és a magyar politikai kultúra jelen állapotára is rávilágítanak viszont azok a friss felmérési adatok, amelyek szerint a szélesebb közvélemény nagy részét tartósan hidegen hagyja ez a téma: az emberek közel fele állítja, hogy egyáltalán nem érdekli, bő egyharmada pedig hogy nem különösebben érdekli, kik voltak ügynökök az előző rendszerben.

Milyen a nem-ügynök informátor?
Annak leírására, hogy ki tekintendő ügynöknek, a korabeli szabályozások, a hatályos jogrendszer, a politikai elit, a sajtó, valamint a közbeszéd olykor a legeltérőbb meghatározásokkal él. Jellemző félreértés származik abból a kevésbé ismert tényből, hogy nem minden informátor ügynök, de még csak nem is hálózati személy. Népes csoportot jelöl ugyanis azok köre, akik tevékenységére egyre erőteljesebb igény mutatkozott a hetvenes évektől kezdődően: a hálózaton kívüli kapcsolatokra. Ennek alapvető formái a hivatalos kapcsolat, a társadalmi kapcsolat és az alkalmi kapcsolat.
Hivatalos társadalmi kapcsolatnak azt a személyt nevezték, aki az adott területen, objektumban vagy vonalon elfoglalt vezetői munkakörénél fogva segítette az állambiztonsági szervek munkáját. Azokon a területeken, ahol belső utasítás másként nem rendelkezett, általában az üzemi igazgató, a főmérnök, a személyzeti osztály vezetője, az MSZMP-, KISZ-, SZB-titkár számított hivatalos kapcsolatnak. Feltárta a területeken, az objektumban vagy vonalon észlelt rendellenességeket, az ellenséges tevékenységre utaló jelenségeket, hogy megelőzze az ellenséges törekvések megvalósítását.
A társadalmi kapcsolat olyan, a szocializmushoz hű személy volt, aki felkérésre vagy önként folyamatosan segítette, tájékoztatta az állambiztonsági szerveket. Elhelyezkedése és lehetőségei alapján ugyanis képes volt az elhárítást érintő kérdésekben rész- és kiegészítő információkat adni a környezetében jelentkező ellenséges tendenciákról, jelenségekről, eseményekről, személyekről.
Az alkalmi kapcsolat kategóriája olyan személyeket jelölt, akik az állambiztonsági szervek kérésére elhelyezkedésük, lehetőségeik és alkalmasságuk alapján képesek voltak esetenként segítséget nyújtani, illetve közreműködni egy-egy titkos operatív intézkedés végrehajtásában.
Az állambiztonsággal kapcsolatban álló „kapcsolatok” száma tehát jelentős mértékben meghaladja a mintegy 10–12 ezer hálózati személy számát, akár háromszorosa is lehet ennek. Ám az ő jelentéseiket csak akkor rögzítették, ha azok „operatív értékkel bírtak”. Ezek az iratok külön nem is találhatók meg, az állambiztonsági tesztek és különféle összefoglaló ügydossziékban viszont felbukkanhatnak. De míg a hálózati személyekkel öszszefüggő anyagokon fedőnév található, addig az egykori „párttagkapcsolatok” rendes nevükkel szerepeltek.

Mi a hálózat?
A hálózat az állambiztonsági szervek titkos segítőtársainak összessége. A legfontosabb eszköz, amelynek tagjai – az 1980-ban öszszeállított állambiztonsági szótár szerint – az állambiztonsági szervek vezetésével és irányításával a szervezetszerű titkos együttműködés keretében vettek részt a Magyar Népköztársaság védelmének erősítéséhez szükséges információk megszerzésében, a titkos operatív intézkedések végrehajtásában, a külső és belső ellenség aknamunkájának felderítésében, megelőzésében és megszakításában. A hálózati személy tehát közel sem az információszerzés egyoldalú és „megbocsátható” feladatát látta el, hanem maga is aktív résztvevője volt az operatív intézkedések (kombinációk, játszmák csapdák stb.) megvalósításának. Másfelől láthatóan az állambiztonsági szolgálat egésze alkalmazta ezeket a titkos segítőtársakat, és egyáltalán nem korlátozódott csupán a belső ellenség elhárítására specializálódott csoportfőnökségre.
A hálózat segítségével voltak megszerezhetők a kapitalista országokból az ország védelméhez szükséges információk. Beépültek a szocialista országok ellen aknamunkát kifejtő hírszerző központokba. Titkos úton bizonyítékokat gyűjtöttek az aknamunkát kifejtő kül- és belföldi ellenséges szervezetekről, csoportokról, személyekről. A hálózat létesítésének mechanizmusa magában foglalta a kiválasztást, ellenőrzést, a beszervezés munkafolyamatát, annak egyes szakaszait, műveleteit alkotó konkrét tevékenységi formák, eljárások és ezeket meghatározó elvek összességét (a beszervezési jelölt kiválasztásától a beszervezésről szóló jelentésig).
A hálózat funkciói közé tartoztak: a titkos információk szerzése, felderítése az államunk elleni aknamunkát tervező, kifejtő kül- és belpolitikai ellenséges személyekről, csoportokról, szervezetekről; az operatív kombinációk, akciók végrehajtása; ellenséges körbe történő beépülés, operatív játszma kezdeményezése és lefolytatása, aktív intézkedések végrehajtása, titkos operatív akciók foganatosítása, kutatás, figyelés stb. Lehetőség volt ugyanakkor dezinformációs akciók megszervezésére, ellenséges szervezetek, csoportok bomlasztására, személyek leválasztására, elszigetelésére, az ellenséges személyek pozitív befolyásolására, az ellenséges kör bővítésének korlátozására, a tervezett cselekmény elkövetésének megakadályozására, megszakítására; ellenséges tevékenységet folytató személyek felismerése és felkutatására. Elsősorban azok a hálózati személyek láthatták el ezt a funkciót, akik politikai múltjuknál fogva vagy jelenlegi kapcsolataik révén, esetleg foglalkozásuknál fogva kapcsolatban álltak, vagy kapcsolatot létesíthettek az állambiztonsági szervek által keresett személlyel. Sajátos funkciója volt a fogdai felderítés és börtönelhárítás; szökés, kapcsolatfelvétel megakadályozása; olyan kérdések tisztázása, amelyeket sem a bizalmas nyomozás, sem a vizsgálati eljárás nem derített fel.
A preventív védelem és operatív ellenőrzés objektumok, elhárítási vonalak preventív védelmét jelentette, a társadalomra veszélyes személyek és amnesztiában részesültek differenciált ellenőrzését, szükség esetén az ellenséges akciók (rombolás, merénylet) meghiúsítását nyílt fellépés útján is. Az objektumok körét parancsok, utasítások szabályozták. A hálózati munka egyes részfeladatainak teljesítése: a jelöltek kutatása, tanulmányozása, beszervezése; a személyes és személytelen összeköttetés fenntartása, ill. feltételeinek biztosítása volt.

Kit lehetett beszervezni?
Az operatív tiszt a felderítő munka eredményei alapján felmerült személyek közül kiválasztja, kivel kell és lehet beszervezési céllal foglalkozni. Ennek alapelvei közé elsőként a célirányosság tartozott, azaz: hálózatot foglalkoztatni csak a BM-parancsokban (utasításokban) meghatározott állambiztonsági célkitűzések megvalósítására lehetett. A második feltétel a jelölt alkalmassága, amint a beszervezési jelölt hálózati munkára alkalmasságán operatív lehetőségeit és személyi tulajdonságait értették. Az operatív lehetőség azon feltételek, körülmények összessége, amelyek lehetővé teszik, hogy a hálózat az operatív tiszt vezetésével, irányításával végre tudja hajtani az állam biztonságára veszélyt jelentő bűncselekmények felderítését, megelőzését, megakadályozását, korlátozását, megszakítását, operatív bizonyítását. Ez konkrétan azt jelentette, hogy legyen az ellenséges személyekkel, csoportokkal, szervekkel meglévő vagy felújítható kapcsolata, illetve az állambiztonsági szervek célobjektumaiban az ellenőrzés szempontjából előnyös beosztása vagy felderítésre felhasználható munka- vagy személyes kapcsolata.
A személyi tulajdonságok vizsgálata kiterjedt az értelmi képességre (eszerint a konspirált adatfeltáró munkához, a hálózati tevékenységhez szükséges emberi és politikai hajlékonysághoz elvárható általános intelligenciára van szükség), a személyi körülményekre (foglalkozási korlátok, családi körülmények), az egészségi állapotra (beteg, gyógykezelés alatt álló személytől nem várható, hogy a hálózati funkcióból eredő feladatokat maradéktalanul teljesítse; idegileg gyenge vagy idegi megterhelésre érzékeny személy nem szervezhető be a hálózatba), a képzettségre (politikai és általános műveltség, nyelvismeret), a világnézeti, politikai meggyőződésre (ellenséges beállítottságú személyt csak terhelő vagy kompromittáló alapon lehet beszervezni). Emellett figyelembe vették a jellembeli tulajdonságokat, a kialakult szenvedélyeket, speciális érdeklődést, hasznos és káros szenvedélyeket, a jellemző szokásokat, a jelölt vérmérsékleti típusát is. A jelölt megbízhatósága alapfeltétele volt az állambiztonsági szervekhez és a feladatokhoz való kedvező viszonyban. Ez alatt az állambiztonsági szerv iránti feltétlen bizalom és őszinteség, a feladatok lelkiismeretes végrehajtására irányuló törekvés volt értendő. A jelölt tanulmányozásának az volt a feladata, hogy e kritériumokra egyértelmű választ adjon.

Hogyan lehetett beszervezni?
A beszervezési alap olyan adatok, tények, körülmények meglétét, esetenként megteremtését jelentette, amelyek a jelöltben megalapozták, kialakították az együttműködés iránti hajlandóságot, illetve lehetővé tették a jelölt bevonását a titkos munkába, és biztosítják a tartós kapcsolatot. A hazafias (eszmei, politikai) alap esetén a jelölt feltehetően olyan eszmei, politikai és erkölcsi beállítottságú, illetve a szocialista hazaszeretetének olyan fokán állt, amely arra indította, hogy a szocialista vívmányok erősítése és védelme érdekében mindennapi tevékenységén és általános állampolgári kötelezettségei teljesítésén túl vállalja az állambiztonsági munkával járó nagyobb leterheltséget, felelősséget és kockázatot. A hazafias alapon történő beszervezés esetén a garancia mindig a jelölt világnézeti, politikai meggyőződésében volt. A hazafias alapon történt beszervezés esetében az operatív tisztnek a jelöltet rá kellett vezetni, meg kellett győzni a bűnözés elleni harc szükségességéről, törvényszerűségéről. Fokozatosan tért rá az állam elleni, az állam biztonságát veszélyeztető egyéb bűncselekményekre. E kérdésekkel kapcsolatban kikérték a véleményét, állásfoglalását. Érvelése, okfejtése, nézetei ugyanis lehetőséget adtak személyiségének, megbízhatóságának tanulmányozására. Következtetni akartak arra, hogy mennyire ítéli el a társadalomra veszélyes magatartásokat, a konkrét ellenséges tevékenységet, és mindezek alapján vajon kész-e segítséget nyújtani a bűnözés elleni harc feladataihoz. A meggyőzéssel el akartak jutni odáig, hogy a jelölt végül maga vesse fel az együttműködés gondolatát. Amennyiben a jelölt nem vetette fel a segítségnyújtás lehetőségét – de egyénként a beszervezés minden feltétele adott volt –, a beszervező operatív tiszt arra kérte, hogy segítsen, mivel helyzeténél fogva lehetősége van bizonyos állam elleni bűncselekmények felderítésére.
A terhelő alapot a büntetőeljárás kezdeményezésére alkalmas, vagy olyan egyéb adatok jelentették, amelyek felhasználása a jelölt anyagi, erkölcsi érdekeit más módon súlyosan veszélyeztethette. Tilos volt viszont a súlyos bűncselekmény elkövetőinek, a bűncselekmény kezdeményezőjének, vezetőjének beszervezése. Terhelő, kompromittáló adatok alapján történő beszervezés esetén azonban a jelölt személye és az általa elkövetett cselekmény társadalmi veszélyességének foka volt a meghatározó. Mennyire tart a büntetéstől, ez milyen mértékben köti a szolgálathoz. Vizsgálták az őszinteségét, különös tekintettel a társaira vonatkozó vallomásának tartalmára. Az utóbbi az állambiztonsági kötődését erősíthette. Kompromittáló adatok esetén mérlegelni kellett, a jelölt mennyire tart a kompromittáló tények nyilvánosságra kerülésétől, milyen fokú politikai, erkölcsi, anyagi, egzisztenciális hátrányba kerülne, ezektől való félelme mennyire köti a szervhez. Tág köre volt a terhelő és kompromittáló adatoknak. Terhelő adatok lehettek az imperialista országok hírszerző szervei és e központok megbízásából ügynöki vagy más, az ellenséges tevékenységben való részvétel, a Btk. által büntetendő állam elleni, politikai jellegű vagy más bűncselekmények elővetését bizonyító anyagok. A kompromittáló adatok körébe azok a tények tartoztak, amelyek nyilvánosságra kerülése a jelölt erkölcsi helyzetének megítélését negatívan befolyásolták, egzisztenciáját gyengítették, vagy éppen ellehetetlenítették.
A beszervezés során a hálózati személyt meg kellett tanítani a konspirációs szabályokra a fedőnév használatára, a jelentésírás követelményeire. Minden jelentést egyes szám harmadik személyben kellett írni, egy példányban. A jelentésnek tényszerűnek kellett lenni, és a saját véleményt, felvetést, javaslatot külön megjegyzésként csak a jelentés végén lehetett összefoglalni.
A beszervezési beszélhetés végén titoktartási nyilatkozat készült egyetlen példányban, amelyet a hálózati személy „B” dossziéjában helyeztek el. Ettől kezdve a hálózati személy kötelessége volt a vállalt feladat pontos végrehajtása, a tudomására jutott bűncselekmények és az állambiztonsági szerveket érdeklő operatív értékű adatok írásban történő jelentése, a súlyos állam elleni bűncselekmények (merénylet, rombolás) megakadályozása, leleplezése – akár élete árán is.

Hogyan történt a kapcsolattartás?
A kapcsolattartás az állambiztonsági szerv és a hálózat közötti kölcsönös információáramlás legfontosabb része volt. Alapos szabályozást igényelt a feltételek pontos meghatározása. A nyilvános találkozók lebonyolításánál nem volt célszerű olyan helyet – pl. presszó – választani, ahol az asztalok közel vannak egymáshoz, és a vendégek hallhatják egymás beszélgetését. Ebben az esetben a találkozót lehetőleg lakott területen kívül – pl. horgászhelyen a folyóparton, víkendházban, gépkocsiban stb. – bonyolították le. Rövid idejű találkozókra (jelentés, anyagátadás) alkalmasabbnak bizonyult a múzeum, könyvtár, esetleg egy kiállítás megtekintése, ahol feltűnés nélkül lehetett mozogni. Nem volt helyes a találkozót a hálózat lakó- vagy munkahelye közelében szervezni, ahol fennállt az ismerősökkel való találkozás lehetősége. A kapcsolat lehetett közvetlen, személyes találkozó, történhetett közvetett úton, amikor rezidens, futár tartotta az állambiztonsági szerv és a hálózati személy kapcsolatát, és történhetett technikai eszközök segítségével. Eszközei a személyi „postaláda” (közvetítő hálózati személy – újságárus, trafikos), tárgyi „postaláda” (természetes vagy mesterségesen kialakított átmeneti tárolási hely.) Rádió adó-vevő készüléket általában nem alkalmaztak, mert gyors, de könnyen bemérhető kapcsolati eszköz volt. Telefon, teletext útján a mondanivalót „virágnyelven” és tőmondatban lehetett közölni. Levél, levelezőlap, távirat előre megbeszélt, egyébként közömbös szöveg alapján alkalmas volt üzenet továbbítására, de kivételesen lehetett titkosírással is.
A hálózati személy kizárására akkor kerülhetett sor, ha a hálózati személy együttműködésre bármilyen okból véglegesen alkalmatlanná vált. Okai közé tartozott a betegség, elöregedés, az operatív lehetőség teljes és végleges megszűnése, a foglalkoztatás okának megszűnése, a dekonspiráció vagy éppen az árulás.
Kevésbé ismert tény, de a szabályozás a hálózati személyt jogokkal is felruházta. Így például az utasítások alapján végrehajtott cselekedeteiért az állambiztonsági szerv volt felelős. A munka során ért károsodás esetén kártérítés illette meg. Fontosabb volt, hogy a huzamosabb eredményes együttműködés esetén méltányos mértékben segítséget kérhetett – és gyakran kapott – lényeges anyagi, egzisztenciális problémáinak megoldásához.
Paradox módon a hálózati személy látszólag „részt vett” a bűncselekményben. Ezért a büntetőeljárásra kerülő ügyekben a látszólagos részvétel esetén az állambiztonsági szerv feladata volt a hálózati személy megóvása. Ugyanis a még helyesen vezetett hálózati személyt is felelősségre vonhatták legalább a feljelentési kötelesség elmulasztása miatt. Ezért igen sajátos feladat volt azon feltételek megteremtése, hogy az általa feldolgozott és büntetőeljárásra kerülő ügyekből kivonható legyen.

Hányan szerepeltek benne?
Az operatív érdek mérlegelése eredményeként a hetvenes-nyolcvanas években a III/II. Csoportfőnökség, a III/III. Csoportfőnökségen, a III/IV. Csoportfőnökségen, a BRFK, illetve a megyei Politikai Osztályon 10–12 ezer főnyi hálózatot – ügynök, rezidens, informátor és „T” [titkos] lakástulajdonos – foglalkoztattak. A nyolcvanas években már döntő többségüket „hazafias alapon” szervezték be, és csupán 5 százalékuk esetében került sor politikai, erkölcsi vagy gazdasági jellegű terhelő adatok felhasználására. Varga László kutatásai nyomán ismerjük, hogy még 1989 első felében is 2029 újabb célszemélyt vettek fel a megfigyeltek listájára. Ekkor még 410 személy esetében folyt bizalmas nyomozás, ebből a III/III-as Csoportfőnökség 155 személy, a III/II 162 személy után kutakodott. „Figyelő” („F”) dossziét 1212 „társadalmi rendre veszélyes” egyénről vezettek. A „szerveknél” 1364 intézményekre, üzemekre, illetve meghatározott témákra vonatkozó, úgynevezett objektumdosszié volt. 1989 közepén az operatív nyilvántartóban 164 900 név szerepelt, a megfigyeléssel pedig 8000 hálózati személyt foglalkoztatott. A hálózati személyek 95,55 százalékát már nem zsarolás útján szervezték be, és 22,5 százalékuk MSZMP-tag volt. A hálózati személyek között 199 külföldi állampolgár volt. 1989 első félévében 229 új beszervezés történt, közülük 76 (33 százalék) tagja volt az MSZMP-nek. A szolgálatok 1989. június 30-án 812 találkozási („T-lakás”) és 248 konspiratív lakást („K-lakás”) tartottak fenn. Az előbbieknél a főbérlő tudta, hogy a BM találkahelyül használja a lakást, az utóbbi titkon a BM kezelésében állt, és a hivatalos állomány tagjai színleg lakták, de szintén itt találkoztak az operatív tisztek a hálózati személyekkel.
Timothy Garton Ash, az ismert angol történész a Die Zeit című német hetilap egyik, 1997-es számában a történelem feldolgozásának négy útját különböztette meg az egykori szovjet blokk országaiban. Az első a hagyományos bírósági eljárások megoldása, a második a személyek, csoportok adminisztratív diszkvalifikációja, a harmadik a tények rituális tisztázása „igazságfelderítő” bizottságok útján, míg a negyedik az akták hozzáférhetővé tétele. Magyarországon – a szabályozási kudarcok és a mindennapi botrányok láttán állítható – egyelőre egyik megoldás sem működőképes.
(A szerző magyarországi politológus, jogász)