A Lázár Ervin Köztársaság

Akarta, nem akarta, úgy tűnik, végleg beragadt a gyerekírói, meseírói, „nagy mesemondói” szerepkörbe: ő Dömdödöm, Mikkamakka, a búbánatos Bab Berci, Berzsián és Dideki, szegény Dzsoni és Árnika vagy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon irodalmi szülőatyja, a Négyszögletű Kerek Erdő megálmodója. Ez persze nem baj: egyrészt azért, mert bizonyára tévhit, hogy az úgynevezett gyermekirodalomban nem lehet ugyanolyan jelentős és súlyos életművet letenni az asztalra, mint az úgynevezett felnőttirodalomban (elég, ha arra gondolunk, milyen kevés igazán jó „gyerekírót” ismerünk); másrészt pedig a gyermekek világáéval rokon látásmód valamiképpen a Lázár Ervin-i elbeszélés és világkép lényegi vonásai közé tartozik, függetlenül attól, hogy milyen műfajban íródtak és milyen célközönségnek szólnak különböző prózai szövegei. Ugyanakkor teljesen világos, hogy ez a skatulya túl szűk egy ekkora formátumú alkotónak.

Ebből a szempontból is rendkívül üdvös fejleménye volt az utóbbi évek magyar könyvkiadásának, hogy az Osiris Kiadó – még az író 2006-os halála előtt – megkezdte Lázár Ervin műveinek újrakiadását. Így jelent meg ismét, 2004 és 2007 között, az alsó-rácegrespusztai gyerekkort megéneklő Csillagmajor és a Kisangyal; a szerző egyetlen regénye, A fehér tigris és a hangjátékokat tartalmazó A Franka cirkusz (egy kötetben); a Hét szeretőm című novellaválogatás; valamint az író különös hangú, töredékes szerkezetű, addig kiadatlan Naplója. A válogatott novellákat, elbeszéléseket, karcolatszerű szövegeket összegereblyéző Hét szeretőm Lázár Ervin kisprózai munkásságának valóban a legjavát tartalmazza, még akkor is, ha elbeszélésmód szempontjából a kötet talán egyenetlennek tűnhet. Lázár Ervin azonban olyan író, akivel – mint fentebb utaltam rá – az egyenetlenség fogalma már csak azért is inkompatibilis, mert bármilyen témát is tűzött tollhegyére, bármilyen elbeszélő keretben, hangját ezer közül felismerni: életműve a művészi látásmód oly mérvű folytonosságát mutatja, amely ritka a modern magyar irodalomban. Lázár Ervin akkor sem „szerepjátszik”, amikor alteregókat teremt maga számára, és ugyanazt a nótát fújja – bámulatos változatossággal – a kisrealista kocsmamiliőben, mint a varázsmesék díszletei között.

Ez a nóta valahol Alsó-Rácegrespusztán („művésznevén” Rácpácegresen) kezdődik, és egy Illés Ézsaiás nevű életvidám, enyhén kerek arcú, mongoloid vonásokkal rendelkező fiatalember dúdolja, aki a tanyasi-pusztai életmód után belecsöppen a nagyváros (ezúttal Budapest) izgalmas, pezsgő, ám némiképp romlott életébe, és nemigen találja a helyét. Visszavágyik az Isten háta mögé, még ha az eszével tudja is, hogy nincs visszaút. Mit akar ez a kerek arcú? – teszik fel a kérdést – mindjárt novellacímben – egyes értetlen fővárosi szereplők (főleg nők). És azt is, hogy: micsoda név ez? Illés Ézsaiás – rögtön két ószövetségi próféta is bekerül a szövegközi utaláshálóba. Ez a figura valóban kissé anakronisztikus, amennyiben néha egészen másként viselkedik, mint az urbánus közeg embertenyészetének reménytelenül dörzsölt alakjai, nemre való tekintet nélkül. Lázár Ervin monográfusa, Pompor Zoltán szerint – és nincs okunk nem egyetérteni vele – Illés Ézsaiás egyfajta „magasabb moralitás” képviselője az elidegenedett nagyvároslakók között, akik közé ő maga is szeretne beilleszkedni (Hitel, 2007. március). Az Illés Ézsaiás-történetek – amelyek a Lázár-novellisztika gerincét képezik, A kerek arcútól a Rozmaringig – ennek a hely- és útkeresésnek a lenyomatai. Vannak nagyon-nagyon erős szövegek köztük, mint az Egy lapát szén Nellikének, amelyben hősünk talán a legközelebb kerül ahhoz, hogy beteljesítse nevének biblikus küldetését: majdnem kiránt a mocsárból egy lányt, de aztán mégsem bizonyul elég jó prófétának, még a templomot is rosszkedvűen elkerüli a magyar novellairodalom egyik legszebb zárlatában. Illés Ézsaiás (vagy a neki megfelelő, néha Simf nevű, néha névtelen karakter), minden tisztasága ellenére, nem tud csodát tenni, ezért hát bezárkózik az albérleti négy fal közé, kikiáltja a Masoko Köztársaságot, komplett apparátussal – bizony-bizony, még főröhögnök, bánatügyi miniszter és főcipőreköpő is van benne! –, amely a külső támadások hatására egyre beljebb szorul, a hős bőre mögé, önmagába.

Csodát mások tesznek, és máshol történnek. Gyakran emlegetik a szerző műveivel kapcsolatban – a könyv fülszövege is – a „tündéri realizmus” megjelölést, mintegy a latin-amerikai mágikus realizmus Lázár Ervin-i megfelelőjeként. Játszadozván a szavakkal (és ez egyáltalán nem áll messze szerzőnk szellemiségétől), ugyanígy megalkothatjuk az „angyali fantasztikum” kifejezést is – nem véletlen, hogy Lázár Ervint a magyar sci-fi irodalom is sajátjának érzi, halálakor a Galaktika magazin a Hét szeretőmben is helyet kapó, Tűz című novellájával tisztelgett előtte. Nos, a csodát magányos hősök teszik, olyannyira hétköznapiak, hogy az szinte fel se tűnik – illeszkednek a világ rendjébe, mondhatnánk. Valamiért lényegi kapcsolatban állnak a csodával, de ez a csoda, a valószínűtlen a legtermészetesebb módon része a világnak, amely nem működhetne nélküle. Valahogy úgy, mint a gyermeki képzeletben a „nemlétezik történetek” és punktaták (Százpettyes katica) vagy a Fájdalom kihajítása az ablakon (Társasjáték). Persze nem hisznek nekik. Nem hisznek A bűvésznek, aki valóban képes tigrissé változtatni a nyulat, sem A Föld szíve öregemberének, aki csillagtérképet hord a koponyáján, s aki nélkül nem kel fel a Nap, nem értik meg a Gyűjtögetőt, aki tárgyak helyett azok üres helyét, a semmit gyűjti (például kulcslyukakat), és kivetik maguk közül Radám Lajost, aki lelőtte Ikaroszt, a madárembert (a kötet egyik csúcsának számító A nagy madár című elbeszélésben).

Egy idősebb erdélyi író-mester mondta volt egyszer fiatal kollégája verseiről, hogy lakni lehet bennük: nos, ezek a figurák mindnyájan a magyar irodalom egyik legvarázslatosabb univerzumának, modern mitológiájának hősei – és ez a birodalom ugyanvalóst lakható minden igényes olvasó számára. Úgy hívják, a Lázár Ervin Köztársaság.

Lázár Ervin: Hét szeretőm. Válogatott novellák. Osiris, Budapest, 2006