A jogos hiányérzetektől az alaptalan vádaskodásig

A Bűn és bűnrészességcímű írás azonban, amelynek a szerkesztőséga látszatok szerint a vitaindító szerepet szántaTismãneanu-bizottság magyar tagjainak a megítéléseszerint nem a konstruktív vita célját szolgálja.Az írás sokkal inkább a Jelentéskisebbségi fejezete, illetve az annak elkészítésébenszerepet vállalt magyar kutatók hitelének arontására törekszik, elfogadhatatlanultendenciózus, és tartalmi szempontból is többponton kifogásolható.
A tényeknek nem megfelelőállítás található mindjárta második bekezdésben: a román parlament BodóBarna állításával ellentétben nemhallgatta meg, és nem fogadta el 2006. december 18-án„a Vladimir Tismãneanu által vezetett szakértőicsoport (…) Jelentését”: a több mint 650oldalnyi terjedelmű dokumentum felolvasása értelemszerűenfizikai lehetetlenség lett volna egy parlamenti ülésszakkeretében. Ami elhangzott, az a Jelentés szövegérealapozott elnöki konklúziókat tartalmazóösszefoglaló, a Következtetések fejezet egyrésze, amely magas szintű politikai egyeztetésekeredményeként nyerte el végső formáját,és ilyenként független a Jelentés tartalmivonatkozásaiért felelőssé tehető szakértőimunkától. De még ez sem került parlamentielfogadásra: a Bodó Barna által elismerőlegemlegetett C. V. Tudor-féle „cirkusz” következtébenparlamenti vitára és szavazásra nem kerültsor, az elnök pedig saját hatáskörébeneljárva nyilvánította a Jelentést a románállam hivatalos dokumentumává.
A fentiek alapján okafogyottáválik az írás ötödik bekezdésébenmegfogalmazott, a Következtetésekkel kapcsolatos éleskritika – erre, illetve a magyar „jelentéstevőknek” ekérdéssel összefüggő felelősségétfirtató megállapításokra nem kívánunkkülön reagálni.
Nem hagyható válasznélkül ezzel szemben az írás azonmegállapítása, miszerint a Jelentés„magyar szempontból megkérdőjelezhető”,„elfogadhatatlan, tehát megkérdőjelezendő”. Nohaaz idézett állítások bizonyításárakiválasztott probléma, a Bolyai Egyetem ügyénektekintetében Bodó Barnának elvben igaza van, az,ahogyan e kérdéssel kapcsolatosan érvel, ésítéleteket fogalmaz meg, egyértelműen arrólárulkodik, hogy a cikk szerzője aktuálpolitikaikérdéseket mos össze a Jelentés általfelvetett, abban megjelenő problémákkal. Erre valótekintettel tartjuk fontosnak tisztázni a következőket.
A Jelentés magyar vonatkozásúfejezetének elkészítői nem egy kiáltványmegszerkesztésére kaptak megbízatást,hanem a struktúra és a terjedelem tekintetébenmegszabott keretek között, összefoglalójelentést kellett készíteniük a romániaimagyarság 1945–1989 közötti történetéről.A munkacsoport azt tekintette elsődleges feladatának, hogybemutassa a folyamatot, amelynek a romániai magyarságelszenvedője és – egyes tagjai révén – magais alakítója volt. Az elemzett folyamatnak lényegesösszetevője, meghatározó dimenziója volt aromán nemzetépítés, amely nem álltmeg 1947-ben, hanem a területi kérdések lezárultátkövetően folytatódott a kisebbségi párhuzamosintézményrendszer fokozatos, célratörőfelszámolásával. Ennek a folyamatnak alegfontosabb momentumait próbálta meg a kutatócsoporta rendelkezésére álló dokumentumokalapján rekonstruálni. Így kerülhetett be aJelentésbe a már említettintézményrendszer-felszámoláson túl(amelynek csak egy része volt a Bodó Barna általkiragadott önálló kisebbségi oktatásirendszer) az erdélyi városok etnikai arányainakmegváltoztatása, a Magyar Autonóm Tartománykérdése, a Bolyai Egyetem ügye vagy a csángókasszimilálása (a Jelentés lévén aromán állam első hivatalos dokumentuma, amely eztelismeri).
Fontos látni továbbá,hogy a Bűn és bűnrészesség című írásszerzője nincs tisztában, vagy szándékosan nemveszi figyelembe a romániai (román és magyar)politika- és társadalomtörténeti diskurzusjelenlegi állapotát, illetve a vizsgált korszaknéhány elhallgathatatlan jellemzőjét.
Ami az előbbi vonatkozástilleti, elegendő csak arra gondolni, hogy a romántörténettudományban milyen minősítéssel,milyen megvilágításban, milyen típusúdiskurzusban és milyen jellegű kiadványokban volteddig jelen a romániai magyarság kérdése.Ha a Jelentés – egyébként közel semtökéletes, több szempontból is kritizálható– magyar vonatkozású részeit ehhezviszonyítjuk, igencsak vitatható Bodó Barnasommás ítélete.
Ahhoz, hogy a Bűn ésbűnrészesség című írás sérelmibeállítottságának a jogosultságárólárnyaltabb képet alkothassunk, célszerű nemmegfeledkezni továbbá arról, hogy az erdélyimagyarság 1945 utáni sorsának objektívebbértékeléséhez milyen adottságokkalkell számolni. Ha például arra gondolunk, hogyegyes közép-kelet-európai országokbanhogyan alakult az ottani magyar nemzetiség sorsa –Csehszlovákiában teljes jogfosztottság éslakosságcserék, Jugoszláviábanatrocitások, kitelepítések, Kárpátaljándeportálások –, és mindezt összevetjükazzal, ami Romániában történik – aholelfogadták a kisebbségi párt létét,az érdekvédelmi szervezet „önállóan”indul a választásokon és pozíciókatszerez a közigazgatásban, a magyar kisebbséggyakorlatilag önálló anyanyelvi, tanügyirendszerrel bír az iskolák államosításáig(miközben a baloldallal szemben pozíciókat vesztőromán „polgári” pártok politikusai anemzetiségi kérdést itt is kitelepítésselakarták megoldani!) –, nem nehéz belátni, hogya történelmi hitelesség sokkal árnyaltabbítéletet tesz szükségessé.
Nem lehet megfeledkezni arrólsem, hogy a korabeli nagyhatalmak „konfliktusforrásnak”tekintették a kisebbségeket, és errevisszavezethetően támogatták az asszimilációt,de még a kitelepítést is, amennyiben arra azérintett államok közötti megállapodáskeretében került sor. Ebből a szempontból BodóBarna Európára való hivatkozása az írásharmadik bekezdésében egyszerűen csúsztatás.
Noha tárgyi mulasztásoktekintetében természetesen nem mentség, szólnikell röviden a terjedelemről is, Bodó Barna ugyanis többhelyen kifogásolja a kérdések túlságosanszűkszavú tárgyalását. E kritikajogosultságának a mérlegeléséheztudni kell a következőket. A Jelentés eredetileg 200oldalnyira volt tervezve, ebből jutott 15 oldal az erdélyimagyarság kérdésének. A magyar fejezetetelkészítő munkacsoport végül 23 oldalnyianyagot küldött el a szerkesztőbizottságnak,némiképp röstelkedve a megállapodásbe nem tartásáért, ám a munkatársakegybehangzóan úgy gondolták, hogy minden továbbirövidítés vállalhatatlan tartalomvesztéstfeltételezne. Mikor kiderült, hogy ezzel mások isígy jártak, és a dokumentum terjedelme végültöbb mint 650 oldal, már nem volt lehetőség amunka újrakezdésére. Abban a helyzetben a„megoldást” csak az jelenthette volna, ha visszavonjuk a23 oldalt, és vállaljuk annak az ódiumát,hogy a kérdés kimarad a Jelentésből. Lehetarról vitatkozni, hogy ez lett volna vagy sem a helyes döntés.
A fentiek alapján BodóBarna sejtelmes utalását a Tismãneanu-bizottságmagyar tagjainak bűnrészességére aleghatározottabban visszautasítjuk. Morálisan iselfogadhatatlan, hogy olyan személy fogalmazza meg –nyilvánvalóan aktuálpolitikai megfontolásból– ezt a vádat, aki élete egy jelentős szakaszábana román kommunista propagandagépezet egyes kisebbségiintézményeinek (Szabad Szó, Ifjúmunkás,Előre) alkalmazottja volt.
A vádaskodás elutasításatermészetesen nem jelenti a Jelentés magyar fejezetévelkapcsolatos hiányérzetek és kritikákjogosultságának a vitatását. A kritikátés a dokumentummal kapcsolatos vitát a munkacsoporttagjai is fontosnak tartják, a szakmai érvekre valószorítkozás esetén maguk is aktívan résztkívánnak venni benne.

Kolozsvárott, 2005. március7-én,

A Tismãneanu-bizottság ésa szakértői munkacsoport magyar tagjai: Nagy MihályZoltán, Novák Zoltán, Olti Ágoston, SalatLevente, Stefano Bottoni, Lázok Klára.