A fekete zsák

Nem valami szívderítőlátvány, főleg a napjainkban tapasztalt, viharosszéllökésekkel kísért zivatarosnapokon: körülbelül tíz másodpercenkéntfújja ki a szél oldalra, ki a látókörünkbőlmeg az ablakkeretből is, tán még (de ezt csak csöndbenremélem) a felső szomszéd ablakpereménekmagasságában is megvillan, bosszantandó kicsitőket is – aztán visszaereszkedik, kacéranmegvillantja magát, s kezdődik elölről az egész.
Volt már ezen a fán egyfehér nejlonszatyor is, különösen nyáronvetettünk rá hitetlenkedő pillantásokat egy-egyátmulatott éjszaka utáni reggelen, hogy mi az afehérség a zöld levelek között, de azvalahogy nem ennyire az ablakunk előtt való volt, abbóltöbb szomszéd is részesült, és ígyutólag visszagondolva, ha gyönyörködni akartambenne, ki kellett hajolnom az ablakon, hogy rendesen lássam.Aztán meg azt a szél már szétszaggatta,csupán néhány cafat maradt, ami kis jóindulattala fa részének is tekinthető.
Ám ez a szép fekete zsák,nos, ez csak nekünk illegeti magát itt – ha jólszámolom, egy hete.
Nem volnék férfi, ha máraz első napon, asszonyi biztatás nélkülnem rontottam volna neki egy seprűnyéllel… és aztánasszonyi biztatással is nekirontottam, hogy az utcánjáró-kelő emberek aggódó pillantásaiközepette, az ablakban állva, egyik kezemmel a semmibe, amásikkal a seprűnyélbe kapaszkodva megpróbáljamelérni őkelmét, lepiszkálni, lelöknionnan, megsemmisíteni, szét-for-gá-csol-ni!
De vagy a karom bizonyult rövidnek,vagy pedig a seprűnyél – nem sikerült leszedni a(valószínűleg szemetes) zsákot, pedig márcirkuszi akrobatát megszégyenítő produkciókravetemedtem, feleségem halkan imádkozott a háttérben,odalent a villamosra várakozók pedig fohásztrebegtek, és arrébb álltak pár méterrel, hogy ha már mindenképpen kiesek, legalább nerájuk tegyem azt.
A tűzoltókat kihívniilyen piszlicsáré ügy miatt nem úriemberhezméltó dolog, más megoldás pedig nem juteszünkbe. Ritka idegesítő látvány, immára hetedik napja ébredünk undorító táncára,és semmit sem tudunk tenni ellene: néznünk kell,néznünk… ha olvasunk, odapillantunk, ha megcsókoljukegymást, akkor is, én néha még éjszakais felébredek, s meredten bámulom percekig.
Nagyon filozofikus lesz az emberilyenkor. (Általában akkor leszünk filozofikusak,amikor a cselekvés összes lehetőségétkimerítettük, ám a probléma mégmindig létezik. Kudarc ez – a kellemesen borzongatókultúrsznob mellékzöngéjén túl–, annak belátása, hogy más megoldásnem maradt: és ez sem megoldás.) Olyan, mint az élet,gondolja. Na persze, nem a nejlonzsák, hanem a helyzet. Ittvan az orrunk előtt valami, és nem tudjuk elérni –hogy aztán leverni akarjuk, vagy egyebet óhajtunk veleművelni, az teljesen mindegy.
Itt lebeg, s olyan, mint a lottóötös vagy a boldog „következő” év, esetlega kiegyensúlyozott férfikor, szerető család,nem rossz állás, jó autó, némisiker. Bár persze – int a fekete nejlonzsák – netúlozz, halandó! Szerető család van, tánnémi siker is, a jó autó már neccesebb,jónak ugyan jó, mégsem az, ráadásulaz éjjel beverték a hátsó szélvédőjét(amikor odaértem, akkor zuhant be a hátsó ülésreaz apró üvegdara, jót nevetett mindenki, aki láttagyászos arcomat – hát talán nekik is leszegyszer egy nagy fekete nejlonzsák az ablakuk előtt…). Amipedig a nem rossz állást illeti… hát kérem,ebbéli reményeink olyan setétek, mint ez a zsák,amelyet addig is hitetlenkedve, szomorúságtólkornyadozva és dühtől remegve nézünk tovább.Akkor lennénk boldogok, ha kifeszítenék.
Hogy mi a tanulság? Félő,hogy semmi. Mindenesetre, ha valakinek van hosszú létrája,hosszú seprűnyele, hosszú karja, plusz egy kisbátorsággal is meg tudja ezeket toldani, ne habozzon.Cím, elhelyezkedés, fényképek garmadája,számítások, eddigi próbálkozásokés azok kudarcai a szerkesztőségben.