A deusz a masinából

És hadd magyarázzam mindjárt e fenti váza-képet (amely utánajárásomnak váza lenne, térkép): a lernai Hüdra a mitológiát, magát jelképezi, melynek nekiesni hiábavalóság is lenne, mert csupán félig valóság ő, a másik felét istenek egébe szőtték, s ily módon sebezhetetlen. A gordiuszi csomó mindazon gondolat-fonalak (lásd még Ariadné, kinek fonala vajh, hová vezet – tudjuk mi, szólhatna ki hordójából a Mester) összességét képezi, amelyek a különböző agyvelőkből elősodortattak a mitológia szent Hüdrájával kapcsolatban, Hérodotosztól Pauszaniaszon, Tzetzészen, Hyginuson és Ovidiuson át egészen Nietzschéig, Hölderlinig, és még tovább, Graves, Kerényi professzor, a jó Hamvas Béla útján éppen Bréda Mesterig. Mármost, az ostor, az nem más, mint a Maesztró tolla (embert tolláról, tudjuk), amellyel megskribálta volt saját, külön- és közbejáratú mitográfiáját, amelyet, ha Fortuna éppen melléje szegődött, kezében tarthat a szerencsés halandó. A lovakról ezúttal hadd ne essék szó, azok amolyan gyítefakógyíteszürke jószágok, melyek, ha másra nem is, arra talán jók (mert az enyimek), hogy némileg utánabaktassak annak, amiről a Mysterium Mythologiae dala szól.
Summa summárum: ilyesszerű, váza-képes, Ariadné-fonalas kalandba bocsátkozik mind, aki nekivág e könyvnek. És, ha résen van, rajta azon a bizonyos médiarésen, akkor felfedezheti magát a szerzőt is, aki a szkriptát nyitó sorok közé beleszőtte, miszerint „a szeretett Szerzők mint személyek múlandóak, végesek és halandóak, ám a szerzők Olvasói a maguk osztályszerűségükben Halhatatlanok.” Istenek volnánk tehát, barátim, de azért ne vegyük a szerzői obulust készpénznek, de ne ám, hiszen Szerzőnk, vérbeli és kékvérű Autokülosz-tanítványként (Hermészt istenmivolta miatt nem emlegetem e társításban) ennenmagát is belopta az Írásba, miáltal kineveti a mindenható Halált, és felsétál, ha nem is – de miért is ne? – az Olümposzra, hogy tizenharmadikként (jó hogy!) elfoglalja helyét a Sagrada Familiában.
Hogy hol keressük a Szerzőt? Mindenütt és sehol, ez lenne az adekvát szfinxi válasz, de nem azért vagyok halandó (lévén, hogy írom ezt), hogy ily magasra törjek. Tehát, fényt ide: a Szerző valahol január táján keresendő, amely „meleg és nedves, égi természetű, napnyugati, állhatatos, kemény, sangvineus”, így Regiomontanus. Másrészt azonban Hermész avagy Mercurius hava ez, aki amellett, hogy Autokülosz mestere volt (látjátok feleim, hogy összefüggenek a dolgok? Hermész–Autokülosz–Bréda), szóval az aranykezű szerző mestere volt a tolvajlásban, „avégett, hogy a befolyt hasznot áttekinthetővé tegye önmaga számára, bevezeti a bevétel-kiadás jelekkel való rögzítését, és föltalálja a Hír hordozóját – az Írást.” És akkor máris megvan a locus. Ugyanis ha egyszer szkripta, akkor manent. Amit leírtak, annak örök helye van. És mi a manent? Az Olvasó. Quod erat demonstrandum. A kérdés most már csak annyi, hogy mi a manó? Ugyanis (bár ez nincs benne a Mester szkriptájában) Hermész, szegény feje, kihagyta saját numerológiájából, hogy ha egyszer feltalálja az írást, akkor a Szerzőt is feltalálja, auctor ex machina. És ez így kerek egész, és így forog körbe, míg a világ.
Eddigelé, bevallom, nem sok kedvemre való mitológiameghatározás került a szemem elé. A kedvenc, a non plus ultra így szól: „Az ógörög mitológia elsősorban a királynő és a szeretői közti változó viszonnyal foglalkozik.” Tehát, Erósz. És hadd tegyem hozzá rögvest: Erisz. Mert egyik nincs a másik nélkül. A brédai szkripta mindjárt számtalan, mert számtalanféleképpen olvasható meghatározást vet az olvasó elé (lásd még, Hüdra és anti-Hüdra), és az Olvasónak most jön csak igazán jól a rátestált halhatatlanság, mert mindehhez, barátim, idő kell. „A mitológia transzhistorikus ’retró-metró’, az idő kronológiai sínjein visszafele suhanó-száguldó, pszicho-archeológiai ’közszállítási jármű’” – skribálja mindjárt az elején, amolyan „Haragot zengj, istennő”-módra. Értsd: boldog-boldogtalan, halandó és halhatatlan felülhet rá, ha utazni akar. Persze ha megvan a jegye. Jegyet váltani pedig necesse est, mert különben nem tudja az utazó, hogy az Elízium, vagy éppen a Tartarosz megállóban száll-e ki. Mert a magát a szövegbe belemesélő Mester rendszert teremt a transzhistorikus metróvonalon. Szellemtörténet, technikatörténet, fejlődéstörténet, csak három a szentháromságok sokasága közül (mint tudjuk, a Nagy Istennő három alakban jelenik meg, de ha néki úgy tetszik, tovább háromszorozhatja magát a végtelenségig, és mindnek neve Héra), melyeket felmutat a Szerző. És ahol rendszer van, ott rend is. Elméletileg bár. Mert ugyanakkor minden metró kitermeli a maga blattereit. Akik sumákolnak, sunyiznak, lazáznak, nem váltanak jegyet. De ne aggályoskodjatok, nyájas lumpolók, valameddig ti is eljuttok a Bréda-féle metró gyomrába, csak arra ügyeljetek, hogy cél semmiféleképpen ne lebegjék szemeitek előtt.
A Szerző egy másik definitiója szerint: „A mitológiák elsősorban a múlt sűrített, művészi ’dokumentumfilmjei’, s mint ilyenek az Emberiség – és kicsiben: az ’Embrió’ – már bekövetkezett fejlődési szakaszairól nyújtanak a jelennek elbeszélő és összegző jellegű filmkockákat, ’snitteket’.” Azaz részeket, vagy ahogy a szkriptában többször megjelenik, törteket, töredékeket. A nagy egész nyilván láthatatlan marad. A Szerző azonban látatlanban előlegezi az Olvasónak a láthatatlant. A törtek, töredékek által. Bennük és általuk. Mert, tudjuk mi, minden rész tartalmazza az egészet, amúgy alexandroszi-paradoxálisan. Erre utal a szkripta számozása is. Akár Hérakleitosz, a világirodalom e legnagyobb töredékírója is írhatta volna. De talán ő is írta. Meg a többiek, a titokzatos Püthagorásztól a játékos kedvű alexandriai Kallimakhoszig mind. Valójában, barátim, a Szerző, akár akaratlanul is, megadta a kulcsot a szkriptához (naná, hisz benne lakik!). Ne úgy olvassátok e művet, mint egy regényt, vagy, horribile dictu, mitológiaértelmezést. Mentsenek ettől az Istenek. A második oldalon kisiklik veletek a metró, ha örökbérletetek van rá, akkor is. Úgy olvassátok mint snitteket. (Részben az egész, ne feledjük.) Alakítsátok tetszés szerint. Mert, miként a kaleidoszkóp üvegén, bárhol fogtok neki, és bárhol hagyjátok abba, a Nagy Történet valamiféleképpen összeáll. Miként a holdudvarból a hold. És akkor a rendszer is előviláglik. Sic!

(François Bréda: Mythologia. Grinta Kiadó, Kolozsvár, 2005.) Szántai János