A börtön ablakában

Cristi Puiu 2005-ös Un certain regard-elismerése a Lăzărescu úr halála című moziért egy olyan sikersorozat nyitányát jelentette, amely Cristian Mungiu 2007-es Aranypálma-díjában csúcsosodott ki. És amely, bár ilyen kaliberű elismerést azóta nem eredményezett, azért továbbra is tart, hiszen a román filmművészetet számon tartják: tavaly szintén Cannes-ban Corneliu Porumboiu Rendészet, nyelvészet (Poliţist, adjectiv) című filmje szintén az Un certain regard kategóriában a zsűri, illetve a kritikusok díját nyerte el, hasonlóan Florin Şerban Ha fütyülni akarok, fütyülök című börtöndrámájához, amely az idei Berlinálén szintén a kritikusok által odaítélt Ezüstmedvét, valamint az ígéretes tehetségeknek járó Alfred Bauer-díjat söpörte be.

Şerban „telivér” képviselője a román újhullámnak, filmjét ugyanaz a sallangmentes realizmus jellemzi, mint Mungiu vagy Porumboiu díjnyertes alkotásait. Nincsenek nagy műgonddal, mérnöki precizitással megtervezett és bevilágított beállítások, patikamérlegen kimért párbeszédek, a többi szereplő fölé magasodó, hősi karakterek. Csak az van, amit az utcán, a boltban vagy a hivatalban is mindennap látunk, a maga szürkeségével, kisstílűségével és bornírtságával. Hogy még egy közhellyel éljünk: a rögvalóság.

A Ha fütyülni akarok, fütyülök cím olyan hatást kelt, mintha a gondtalan szabadság ódájáról volna szó, ám erről szó sincs: a főszereplő, Silviu immár negyedik éve tölti büntetését a fiatalkorúak börtönében. Hogy miért a súlyos büntetés, az nem derül ki, csak annyi, hogy alig két hét van hátra belőle, amikor megjelenik Silviu öccse, Marius, és a beszélőn közli: megérkezett rég nem látott, Olaszországban dolgozó édesanyjuk, aki magával akarja vinni őt Itáliába. Silviu ettől valósággal megkergül – bár egyelőre nem tudni, miért, határozottan ellenzi, hogy öccse elutazzon édesanyjukkal. Mindent megtesz annak érdekében, hogy kapcsolatba léphessen az anyával, és lebeszélje szándékáról – a lassan csordogáló, mintegy mellékszálként a börtönlakók mindennapjait is bemutató történetből csak fokozatosan derül ki, hogy kiskorában őt is ugyanúgy vitte több ízben is édesanyja „Olaszba”, hogy aztán egy új kapcsolat felbukkanásakor mindanynyiszor hazaküldje, és magára maradva végül a börtönben várja az újabb találkozást vele.

Ebben a helyzetben a megváltás lehetőségeként bukkan fel a lehetséges romantikus szál egy csinos szociológushallgató lány személyében, aki csoportjával együtt gyakorlatozni érkezett a börtönbe, ahol interjúkat kell készíteniük a rabokkal. Ez azonban nem az a történet, ahol a megváltás kívülről érkezik: Silviunak önmagát, a remélt boldog életet kell feláldoznia azért, hogy öccse ne jusson arra a sorsra, amire ő. A történet részben valós élményekből táplálkozik – már annyiban, amennyiben a szerző, Andreea Vălean diákkorában maga is börtönökben készített interjúkat rabokkal, egy ilyen alkalommal pedig az egyik fegyenc egy kérdőív azon kérdésére, hogy mi az, amit akkor tehet meg, amikor szeretne, azt válaszolta, hogy ha fütyülni akar, akkor fütyül. Ezen élmények ihlették a színdarabot, amelyet sikerrel játszottak a színházakban, majd a filmszakma is felfigyelt rá – így került a képbe Florin Şerban, aki rövidfilmek, reklámok, valamint a New York-i Columbia Egyetem filmrendezői szaka után került a rendezői székbe –, és hozott össze egy olyan filmet, amely nyomasztó történetével, hosszú csendekkel operáló, dokumentumfilm-szerű jeleneteivel Ezüstmedvét ért.

A sztoriban néhány börtönepizód talán kissé túlságosan is sztereotípia-ízűre sikeredett, a „kaptár” mindennapjainak bemutatása során felvonulnak a büntetés-végrehajtás kapcsán minden kívülállóban azonnal felötlő képek a homoszexualitásról meg a csicskáztatásról, illusztrálandó, hogy a történet elején Silviu a legdurvább megaláztatást is hajlandó elviselni annak érdekében, nehogy veszélybe kerüljön a közeli szabadulás. Mindezt azonban hatásosan ellenpontozza a realista környezet – a mozit valódi börtönben, valódi elítéltek közreműködésével forgatták. A lepukkant fegyintézet, a szocreál korszakból itt maradt, málladozó vakolatú barakkok, a kopottas egyenbútorzat, a bentlakók, akiknek arcberendezését látva Cesare Lombroso évtizedekre találna magának elfoglaltságot, bizonyítandó a kriminológia és a fiziológia közötti összefüggéseket, no meg a gyakran beremegő kézikamerával felvett, szemmel láthatóan csak részben előre megírt szövegkönyv alapján zajló párbeszédek mind a már-már szociografikus realizmus érzetét erősítik. (Érdekesség, hogy a forgatás után kiengedett egyik mellékszereplőt nem sokkal a Cannes-i bemutatót követően lopás miatt ismét bebörtönözték).
Erős pontja a filmnek a főszereplő, George Piştereanu is, az általa megformált karakterben minden benne van, aminek benne kell lennie: ugyanazzal a profizmussal képes hozni a börtönben szocializálódott nehézfiú és a szabad élet remélt élményeit lelkesen tervezgető idealista kamasz figuráját is.

Mindent összevetve nem egy könynyű film a Ha fütyülni akarok, fütyülök: azt a Romániát láthatjuk benne, amely a Nyugaton dolgozó „eperszedőkről” szóló hírek mögött lappang, egy olyan generáció tragédiáját dolgozza fel, amely az „átmenet” éveiben Olasz- vagy Spanyolországban dolgozó szüleitől hónapokra elszakítva arra kárhoztattatott, hogy egyedül boldoguljon – és rendszerint elbukik. Silviu megteszi a szimbolikus lépést, ám a kezdeti megfeleléskényszer leküzdését követően a börtön ablakán kilépve egy olyan világban találja magát, ahol semmit sem tud kezdeni magával. A vadkapitalista farkastörvények alapján működő külvilág semmivel sem élhetőbb, mint a fegyintézet.
Nem egy szívderítő társadalomrajz, annyi bizonyos.