A bohóc és az író bőre

Még jó, hogy a korábbi Európa-kiadások megvannak, nem kell ezt az eléggé „érdekes” dizájnnal, s egyértelműen csapnivaló kötésben megjelent sorozatot beszereznem. Merthogy, ha esetleg nem hallották volna, nagy show keretében, a világhírű szerző jelenlétében a kiadó Rushdie-sorozatot indított, melynek nyitányáról még a szerző is azt mondta: ilyen még nem volt – egyszerre öt könyv megjelenése, amelyből egyik sem a Sátáni versek. S ha nem az, akkor a Szégyen, Az éjfél gyermekei, A mór utolsó sóhaja, a Harún és a mesék tengere s jelen könyvünk volna. A másik négyet tehát az Európa kiadta már, sőt Az éjfél gyermekeit pár évvel ezelőtt az Ulpius is publikálta – most abból a remittendákat nyilván visszahívják. Egyenborító, ahogy olvasom valahol (merthogy a könyvben nincs feltüntetve), külföldi művész tervei alapján, ahogyan korábban az Ulpius klasszikusok esetében, amely nyilván a konzervatív könyvkülsőt próbálja elmozdítani valami piacképesebbnek gondolt kinézet felé – fene tudja, nekem a régi kiadások jobban tetszenek, s ha meg nagyot akar szakítani valaki, az Agave könyvek kiadói nagyon ügyesen megoldották magyar művészekkel a dolgot (valamiért úgy sejtem) kevesebb pénzből sokkal jobbat hozva ki. S ha már sorozat, a nyitó öt után mi maradt még? Maradt az első regény, a Grimusz, meg a Sálímár előtti két nagy próbatétel, a Talpa alatt a föld s a Fúriadüh, a korábban Kelet, nyugat címmel megjelent novellaválogatás – s persze a Sátáni versek. Azaz maradt éppen öt kötet, no majd meglátjuk, jönnek-e ezek. Közben olvasom, Rushdienak hamarosan új regénye lesz. Szóval a folytatás, így vagy úgy, de egyelőre biztosított.
A „posztmodern”, a „mágikus realizmus” szimbolikus alakja irodalmi hírnevét korai remekműveinek (Szégyen, Az éjfél gyermekei), igazi ismeretségét azonban már merőben irodalmon kívüli eseménynek köszönheti: a Sátáni versek után Khomeini ajatollah által rá kimondott halálos ítéletnek, azaz a fatvának. Ezt ugyan utóbb visszavonták, de a család élete évekig veszélyben forgott: titkosügynökök, rejtőzködés, félelem – persze eközben az ázsiója felszökött, jobban emelkedtek a példányszámok, mint a Booker-díj után, mégis irigyli a fene azt a hátborzongató „sikert”. Ma már lenyugodott a helyzet, s bár a Sátáni versek 2004-es magyarországi kiadásán nem létező kiadó neve szerepel, fordító pedig egyáltalán nem, azóta Rushdie megjelent filmvásznon, mindenféle alkalmakon, s jelen sorozat bemutatójára Budapestre is eljött különösebb cécó nélkül (nem is először, hiszen pár éve a könyvfesztiválon is volt már vendég, úgy rémlik). Bemutatóin és sajtótájékoztatóin hemzsegtek a politikai újságok képviselői, s ez azt is jelzi, posztmodern ide vagy oda, a jó öreg referencialitás, a valós történelem és az aktuális politikai disszonanciák körüli hangolás elég jól kihasználható.
A Sálímár pedig aktualitást is hordoz a pakisztáni terrorista-kiképzőtáborok „villanásnyi” megjelenítésével, az öngyilkos merénylők felkészítésének bemutatásával, bár a regény igazából másról szól. Megint asszonyok, megint szerelem és persze megint Kasmír. Rushdie majd’ minden regényében ott a törekvés, hogy felvillantsa „a világ megjobbításán fáradozó” karrierdiplomaták high-tech elitéletét, párhuzamba állítva annak a világnak a nyomorával, amelyért „fáradoznak”. Most is így van ez: a négy főszereplő köré rendezett öt részben/fejezetben négy sajátos karriertörténet rajzolódik ki. Ezekben második világháborús európai kémtörténet, idillikus, tradicionális kasmíri életforma és a mai – vagy inkább évtizeddel előbbi – Los Angeles-i csillogás kap helyet, valami furcsa ritmusban, amelyet leginkább nem túl szerencsésnek mondanék. Ugyanis nem indul túl sodróan a regény, hogy aztán a kasmíri falucska bonyolult világrendjének felvázolásakor teljesen le is üljön. Rushdie könyveiből bizonyára sok mindent meg lehetne tudni egy letűnt világról, ha az ember bírná követni a sok ismeretlen kifejezést, az azokat egybefogó szokásrendet, és egyáltalán megértené, hogy hová is tart ez az egész. Így inkább nagyon olvasópróbáló résznek tűntek ezek az oldalak, mindaddig, amíg el nem érkezett a narráció a második világháborús történethez. Itt van igazán elemében Rushdie, talán nem kéne annyira szégyellnie, hogy ő – thrilleríró. Itt van elemében, igazi remeklést pedig akkor mutat, amikor a Kasmírt tépő erőket, a Pakisztánból induló muzulmán banditákat és az indiai hadsereget helyezi középpontba – vagyis nem is őket, hanem a szenvedést, amelyet okoznak. Az ember érti, hogy a szerelmi szállal el akar szakadni állandó témájától, de ha egyszer ebben páratlan a teljesítménye, mindannyian jobban járnánk, ha nem akarna mást. Merthogy poétikai magaslatokat ostromol Rushdie a kasmíri falu szenvedéseinek megírásakor, hogy az olvasó torka tényleg elszorul. Aztán persze a szorítás kienged, mert a történet megy tovább, és ötszáz oldal lesz, hogy jó túlírtnak tűnjön.
Mindezzel, azt hiszem, már el is mondtam, hogy inkább megmosolyogtatónak tartom a hátsó borító olvasókereső szlogenjét, hogy ugyanis ez lenne „Rushdie legjobbja” – nem, nem, erről szó sincs. És hogy korunk regénye-e, ahogy a mondat első fele állítja? Nos, nézzük: van benne egy szépreményű kasmíri népművész, akinek a világ jobbításán fáradozó amerikai nagykövet elveszi a feleségét – ő bosszúból terroristának áll, de csak azért, mert tőlük lehet megtanulni az ölés művészetét, amelyet nem fanatikusként akar művelni, csak bosszút akar állni. Hát nem tűnik éppen szeptember 11-i oknyomozó feltárás eredményének az ügy, inkább kicsit nyögvenyelős: a muzulmánok azért szerveződnek terrorista sejtekbe, mert a nyugatiak lenyúlják a nőiket, no nem. Persze Rushdie nálam nyilván jobban tudja mindezeket. Például apróra hitelesnek és élethűnek éreztem a bérgyilkos első megbízatását: egy okvetetlenkedő francia írót kell eltennie láb alól, valahol Észak-Afrikában. Erről Rushdie azért tényleg közeli tapasztalatokkal rendelkezik, bár, hála Istennek, azért nem a legközelebbiekkel.
Összességében azonban nem valami nagy durranás a regény. A szerzőtől mindent elolvasók, mint én magam, nyilván nem fogják kihagyni ezt sem, a háborús-politikai thrillerek rajongói is találnak benne nyalánkságot, s ahogy fentebb írtam, helyenként megcsillannak azok a bizonyos páratlan kvalitások. De valahogy kifullad, s bár nem annyira nyögve, mint az elején, mégiscsak igen nehezen lesz vége. Amikor az ember már alig várja. Rushdie ki akar mozdulni a maga kreálta dióhéjból – csak hát nincs neki hova. Mert az a bizonyos dióhéj a tulajdon bőre, sőt ő maga.

Salman Rushdie: Sálímár bohóc. Fordította: Greskovits Endre. Ulpius-Ház, Budapest, 2007