A problémák inspirálnak, a gyönyörködtetés a célom

– Összesen hét verseskötete jelent meg eddig, ez a korosztályában soknak számít. Miből merítkezik, hogy tud ennyit dolgozni?

– Valóban hét kötetem van. Megjelent ugyan idén is egy cím, az Afrika, a Gutenberg kiadónál, de ez leporellószerű egyetlen vers, amely gyerekeknek készült, kicsit nagyképű dolog lenne ezt „kötet”-ként számításba venni. Az ihlet mindig kérdés – engem a problémák inspirálnak, abból pedig mindenki életében akad elég. Persze a dolog korántsem ennyire egyszerű – én sem írok egyfolytában, és lehet, hogy egy nálam jóval igényesebb szerző ezekből az írásokból sokkal kevesebbet engedne nyomdába. Mondani szokás, hogy a magas irodalom, a lírai elit, az öröklét és örökérvényűség a komoly írói cél. (Ha már nem a megélhetés.) Nekem inkább a „delectare”, a gyönyörködtetés a célom, azért mondtam így, mert manapság annyi minden tapad a „szórakoztatás” szóhoz, egyébként azt mondtam volna: szórakoztatni szeretném az olvasót. Másfelől pedig azt hiszem, az inspirál, hogy még mindig bízom benne: léteznek fontos dolgok, és azokról még akkor is beszélnünk kell, ha a témát már többszörösen a végletekig kimerítették előttünk mások – mert a nézőpont újdonsága mindig új és új megoldással, tudással, rálátással szolgálhat. A vers pedig újdonságok, új megoldások tekintetében különösen hálás műfaj: a hagyomány és forma kötelékében mindig van esély arra, hogy az ihlet és a pillanat feszültsége valami egészen megdöbbentőt csihol ki a poétából. Mondom, naiv vagyok.

– Versei többsége a nyelvi játékosság ellenére is szomorkás. A vidámságot nem tűri a jó vers? Mi foglalkoztatja alkotóként a leginkább?

– Nyilván szomorkásak a verseim, ha – mint említettem – a problémák inspirálnak. Az élet elég fájdalmas tapasztalat, még akkor is, ha jó sokat és jó nagyokat nevetünk közben, leírni pedig sokkal inkább a szomorúsággal, csalódással, sikertelenséggel kapcsolatos dolgainkat érdemes. Azt hiszem, azért, mert ezek esetleg tanulságul szolgálhatnak másoknak, ha másként nem, hát elrettentő példaként. Illetve csábít az a lehetőség, hogy az egyébként „nehéz”, súlyos vagy gyötrelmes témát nyelvileg könnyed, játékos formában jelenítsem meg – annyira, amennyire ezt tehetségem és mesterségbeli tudásom megengedi –, mert úgy érzem, ez a paradox kettős tükrözi leghívebben azt, amitől sírva-nevetve kell léteznünk itt a földön. Ráadásul – és remélem, nem hangzik ijesztően – gyerekverseim is meglehetősen szomorúak, ugyanakkor jócskán játékosak is. Kicsit irigyelni is szoktam a sziporkázó, bravúros, vidám mondókákat – nekem mindig becsúszik valami torz, valami csonka, valami sötét, hideg vagy nehéz a gyerekversekbe is, de azt hiszem, ez nem baj, a gyerekek is ismerik a dolgok baljós oldalát, sőt talán még jobban is, mint mi, csak erről ritkán szokás velük beszélni.

– 2010-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Ez egy magyar költőnek egyfajta vízválasztó, innentől kezdenek komolyabban odafigyelni rá. Változik ilyenkor valami az alkotóban? Magabiztosabb azóta?

– Nem tudom, leszek-e valaha igazán magabiztos – ami a saját költői munkámat illeti. Változás valóban van, de annak nem a magabiztossághoz, hanem a felelősségérzethez van köze: lehet, hogy most már alaposabban megnézem azt, amit írok, és hosszabb ideig mérlegelek, mielőtt egy szöveget útjára eresztenék. Vagy jobban szégyellem magam, ha egy versemet, kötetemet vagy egy közlésemet jogosan lehúzzák. Esetleg sajnálom az elúszott lehetőséget az igazán őszinte kritikára – bár azt hiszem, nálunk még hála istennek mindig akad pályatárs, aki hajlandó elmondani: egy-egy szövegünk rossz-e, vagy sem. Mondjuk, egy másik József Attila-díjas költő. És leginkább mindig az éppen induló fiatalok, általában ők érzik legjobban az épp aktuális szelet.

– Verseket ír, de említette, hogy rengeteg regényt olvas, és prózát is fordít. Saját prózai művet nem is akar írni, vagy még nem találta meg a témát?

– Valóban fordítottam egy Szovjetunióról szóló, román nyelven megjelent könyvet, a budapesti L’Harmattan kiadó adta ki, de elég lesújtó kritikákat kapott a fordítás, felrótták, hogy nem elég pontos, sok a hiba benne – mondhatom, jócskán óvatosságra intett a dolog. Kérdezték már barátaim is, hogy miért nem írok prózát. Nos, azt hiszem, nem vagyok hozzá elég érett, nem éltem, nem tudok eleget, illetve nem olyan típusú a képzeletem, amivel kapásból tudnék száz oldalakat írni. Nekem a képzelet csak versben száguldozik, prózában minden újabb bekezdésért keservesen meg kell küzdenem, és úgy érzem, hitelesen csak tapasztalatból tudnék írni – az viszont nincs még elég, másként írni pedig számomra nem érdemes. Még attól is tartok, hogy sok közeli ember titkait kifecsegném, és az senkinek sem volna jó. Prózát írni talán majd egészen öregen lesz ajánlatos, ha megérem, erre azonban mindig jóleső belső izgalommal gondolok: nem baj, ha egyszer megöregszem, mert akkor legalább megírhatom majd életem regényét.

– Jelenleg új verseskötetén dolgozik, amelynek fő témája a szerelem. Ha mégis írna prózát, mi lenne a téma?

– Őszintén szólva nem tudom, erre még sosem gondoltam, ebből is látszik, mennyire gyatra prózaíró lennék. Valószínűleg a generációk közötti ellentét, az emberi tudás ellehetetlenülése az idő, a „haladás” ellenében, a technikai tudás és érzelmi tapasztalat közötti szerencsétlen eltolódások, és nyilván a látszat és valóság ellentéte, vagy problematikus viszonya lenne az örök téma, bármihez is nyúlna az ember.

– Eddig is aktívan részt vett az irodalmi élet szervezésében. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának új elnökeként mennyivel lesz ilyen téren elfoglaltabb? Ilyenkor jön a megszokott kérdés: nem fél, hogy az irodalomszervezés elveszi az idejét az írástól?

– Nem félek, ha elveheti, vegye. Szerintem az írás egy alkotó esetében mindenképpen elsődleges imperatívusz. Aki arra hivatkozik, hogy nincs ideje, az nem is ír szívből-lélekből. Írni „kell” vagy „nem kell”. Amikor „kell”, akkor teljesen mindegy, van-e rá időnk, mert kerítünk. A többi mellébeszélés. Szóval legföljebb az derül majd ki, hogy nem létfontosságú számomra az írás – és ha így van, ám legyen. Nem kell mindig írni, az ember elfoglalhatja egyébbel is magát, aztán ha úgy érzi: mindjárt belehal, úgyis visszamegy a penna mellé.

– Említette, hogy a gazdasági válság miatt egy ilyen szervezet vezetőinek többet kell majd dolgozniuk ugyanazért, mint eddig. El tudja lehetetleníteni ön szerint a fontosabb kulturális szervezetek működését egy hosszan tartó válság?

– Szívszorító mértékben megnehezítheti, igen. De ellehetetleníteni – nem hiszem. Abban látok valamennyi esélyt, hogy ilyenkor elképzelhető az, hogy kevesebb fénnyel, pompával, jutalommal körítsük a kultúrát – de a kultúra az embernek, különösen a sanyarú körülmények között, szükséglete. Ilyen időkben előkerülnek a fanatikusabb vagy lelkesebb emberek, akik hajlandóak kevesebbért többet tenni, és esetleg az is kiderül: kit motivál a közönség, az olvasótábor, az élő irodalom lehetősége, és kit a honorárium. Mindig lesznek olyanok, akikről a többiek majd nem értik: miért törik a semmiért magukat. Az államnak viszont – még ha ezt nem is teszi feltétlen odaadással – kötelessége a kultúra mecenatúráját legalább az éhhalál fölötti szinten biztosítani, kiváltképp olyankor, amikor erre a magánszférában egyre kevesebb a lehetőség. Mert művelt emberekkel könnyebb szerződést kötni és fenntartani, mint barbárokkal, és az állam szerződésen alapszik. Persze, ez kétélű dolog, mert ugyanazokat a művelteket orruknál fogva vezetni is nehezebb, úgyhogy nem is csoda, hogy az állam mindig azon dilemmázik, mennyit adjon, hogy a célcsoport el ne bízza magát. De erős szellemi háttér (kultúra) nélkül jaj az államnak.

– Melyek a legfontosabb céljai elnökként?

– Az E-MIL által eddig biztosított irodalmi eseményeket, táborokat, díjakat hasonló szinten továbbra is biztosítani, megpróbálni a tagságot a jövőben is hatékonyan összefogni és közösségben tartani, megszerezni a mindezek finanszírozásához szükséges forrásokat és tízéves távlatban valamiféle székházat, irodát, székhelyet találni a szervezetnek, hogy az utánunk következőknek legyen, ahol, amiért ügyködniük.

– A mintegy 150 taggal büszkélkedő E-MIL a magyar könyvpiac szempontjából is jelentős. Azonban, mint minden piacon, itt is kiélezett a verseny. Hogyan lehetne biztosítani a jobb könyvterjesztést?

– Tekintve, hogy az E-MIL írószervezetnek a könyvterjesztésbe nincs beleszólása, ez a könyvkiadó, könyvkiadók dolga. Kortárs kezdő vagy pár kötetes szerzők köteteit amúgy sem egyszerű feladat jól terjeszteni. Maximum a szerzők verhetnék a kiadóban az asztalt, ám az eddigi tapasztalat alapján a szerzők örülnek, ha a könyvük megjelenik, mintha őket sem érdekelné igazán: hova, milyen mértékben jutnak el azok a könyvek. Azt hiszem, itt generációváltásra lesz szükség: mi, a középhad emlékszünk még azokra az időkre, amikor csoda volt, ha valakinek könyve jelenhetett meg és még mindig annyira elkápráztat bennünket a nyomdából kijövő, illatos tárgy, hogy nem gondolunk arra: a könyvnek utóélete is kell hogy legyen.

– Mikorra várhatják az olvasók az új verseskötetet? Melyek a további tervei?

– Remélem, hamarosan. A terveimet nem árulom el, ilyen téren nőiesen babonás vagyok!