A palesztinai választások háttere

A szélsőséges Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamász) jelöltjeinek január 25-i palesztinai választási győzelme nemcsak a nemzetközi közösséget, hanem az izraeli kormányt is meglepetésszerűen érte.
Az érintettek többsége tisztában volt azzal, hogy a törvényhozó testületi választásokon először jelölteket állító szélsőséges mozgalom támogatottsága nagyon magas, azonban a titkosszolgálatok jelentései, a régióval foglalkozó elemzők és a közvélemény-kutatások egyaránt a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (Fatah) győzelmét jósolták.
A várakozásokkal ellentétben a Hamász Változás és Reform választási listáján, illetve az egyéni körzetekben induló jelöltek abszolút többséget szereztek, és ezáltal a mozgalom katonai szárnyának sorozatos merényletei miatt terrorszervezetként nyilvántartott szélsőséges iszlám alakulatnak lehetősége nyílt az egypárti kormányalakításra.

Törékeny békefolyamat
A világsajtóban közel-keleti válság címszó alatt emlegetett zsidó–palesztin konfliktus gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza. A bécsi Theodor Herzl A zsidó állam (Der Judenstaat) 1896-os kiadású könyvének hatására megjelenő cionista mozgalom már ekkor kitűzte egy zsidó állam létrehozását a Szentföldön.
A cionizmus ideológiáját valló első zsidó telepesek már a 19. század végén megindultak Európából az akkor még török fennhatóság alá tartozó Palesztina területére. Az 1937-es esztendő végéig körülbelül 375 ezer zsidó telepes érkezett a térségbe, jelentősen megváltoztatva ezáltal az 1922-ben 750 ezer lakosú, ekkor már brit gyarmat etnikai összetételét.
A cionizmus céljai már az első világháború alatt nemzetközi támogatásra találtak, a zsidó állam létrehozására vonatkozóan Arthur Balfour brit külügyminiszter tette az első pozitív hangvételű nyilatkozatot. A második világháború lezárását követően, a náci Németországban véghezvitt borzalmak hatása alatt álló keresztény államok és a frissen létrejött Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) támogatása mellett 1948. május 14-én a zsidók kikiáltották a független Izrael államot, Nagy-Britannia pedig megkezdte csapatainak kivonását a térségből.
A csapatkivonásokat követően a demográfiai fölényt biztosítani kívánó zsidóság megpróbálta kiszorítani a palesztinokat bizonyos régiókból, amely számos halálos áldozatot és több palesztinok lakta település felszámolását eredményezte.
Az Izraelt el nem ismerő szomszédos arab államok megpróbálták elfoglalni a területet, de ez csak részben sikerült. Ezt követően 1982-ig több arab–izraeli háborúra is sor került. Ebben az időszakban az ENSZ adatai szerint körülbelül 3,5 millió palesztin menekült el hazájából.
Az intifádát hirdető palesztinok 1964-ben Jasszer Arafat vezetése alatt Fatah néven létrehozták félkatonai szervezetüket, majd az arab államok kormányainak kezdeményezésére a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ), amelynek vezetését 1969-től ugyancsak Arafat vette át.
Az 1970-es évektől kezdve, miközben Arafat igyekezett a béke elkötelezettjeként megjelenni a nemzetközi politika színpadán, a PFSZ terrorakciók sorozatát hajtotta végre izraeli és az Izraelt támogató országok állampolgárai ellen.
A békekötésre először azt követően nyílt reális esély, hogy az Egyesült Államok elkötelezte magát a legitimnek tekinthető palesztin érdekek érvényesítése mellett. A Nagy-Izrael kialakítását célul megjelölő Likud párt 1977-es hatalomra jutását követően azonban ismét elmélyült a konfliktus az újabb zsidó telepek létrehozása miatt.
Végül az 1978-as Camp David-i egyezményekben a zsidó állam bizonyos fokú autonómiát biztosított a palesztinoknak, de ez nem vetett véget az erőszaknak. Izrael 1982-ben megtámadta Libanont, és elűzte területéről a PFSZ fegyvereseit.
Ezt követően alakult meg 1987-ben a Hamász, egy évvel később pedig Algériában a Palesztin Nemzeti Tanács, amely egyoldalúan kikiáltotta Palesztina államot, melyet az Arab Liga és néhány állam azonnal elismert.
Az 1993-as titkos oslói tárgyalások áttörést jelentettek, a palesztin fél hajlandónak mutatkozott elismerni Izrael államot, amennyiben az vállalja, hogy fokozatosan kivonja csapatait a palesztin területekről. Az 1994-ben Kairóban Izrael és a PFSZ által megkötött egyezmények a palesztinok számára autonómiát biztosítottak. Ezek értelmében létrejött a Palesztin Hatóság (PH), melyre a Gázai övezetben és Jerikó térségében Izrael átruházta hatalmát. Arafatot 1996-os visszatérését követően a Palesztin Hatóság elnökévé választották.
Az ekkor már terrorakciói révén ismertté vált Hamász azonban nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, továbbra sem ismerte el Izraelt, és kizárólag az önálló palesztin államot tartotta elfogadható megoldásnak. Nem működött közre a PH-val, és az 1994-es tűzszüneti megállapodást felbontva újabb terrortámadásokba kezdett, melyeket az izraeli hadsereg válaszcsapásai követtek. A Saron-kormány alatt megtorló intézkedésként foganasították a palesztin vezetők meggyilkolását, melyet a Hamász vezetőivel szemben 2004-ig folyamatosan alkalmaztak.
Saron izraeli és Abbász palesztin elnök a 2005-ös egyiptomi csúcstalálkozón tűzszüneti megállapodást kötött, melynek következményeként Tel-Aviv kivonta csapatait a Gázai övezetből, a zsidó telepeseket pedig néhány esetben erőszak alkalmazásával kiköltöztette a térségből.
A Nemzetközi Terrorellenes Akadémiai Közösség (ICT Counter Terrorism) adatai szerint csak a 2000–2005-ös időszakban 3179 palesztin és 1010 zsidó vesztette életét a fegyveres konfliktusokban és terrortámadásokban.

A választások
A Palesztin Hatóság a hatáskörébe utalt területeken törvényhozó, végrehajtó és bíráskodó hatalmat gyakorol. Felelős a hatáskörébe utalt területekért, és jogában áll azok közigazgatási rendszerét megszervezni, beleértve az alsóbb szintű közigazgatási egységek kialakítását is. Jogkörei közé tartozik Palesztina intézményrendszerének megszervezése, a Palesztin Rendőrség irányítása, az oktatás, a kultúra, az egészséggondozás, a közjólét, a turizmus, az adók és illetékek kiszabása.
A Palesztin Törvényhozó Tanács (PTT) a következő területeken rendelkezik jogkörökkel: okatatási és kulturális intézmények alkalmazottai, kiadók, magániskolák, kulturális központok, közszolgáltatások, nyugdíjak, egészségbiztosítás és társadalombiztosítás, pénzügy, munkaügy, közhivatalnokok, veszélyes szerek.
A PTT a 2005-ös közjogi reform óta 132 fős. A választási rendszer vegyes, az úgynevezett árokrendszert alkalmazzák, tagjainak felét egyetlen választókörzetben, arányos formulával (Sainte–Laguë-módszer, 2 százalékos explicit küszöb), másik felét 16 választókörzetben relatív többségi formulával választják. A szavazási struktúra az arányos rendszerben kategorikus, a romániaihoz hasonlóan zárt listás, a többségi rendszerben sorrendes, kumulatív szavazatot alkalmaznak (szavazónként annyi szavazat, ahány mandátum).
A Hamász választási győzelme egyfelől azért nem volt előrelátható, mert a kérdőíves felmérések esetében a válaszadók nem minden esetben vállalták politikai elkötelezettségüket, másrészt az alkalmazott statisztikai módszerek akarva-akaratlanul is eredményeztek egy körülbelül 3-6 százalékos hibaarányt, jóllehet a tavalyi helyhatósági választások eredményeit jelzésértékűnek lehet tekinteni. A palesztin választási rendszer említett sajátosságaiból adódóan ez a hibaarány a mandátumszerzés esélyeinek latolgatásakor további torzításokat eredményezhet. A közvélemény-kutatások alapján a relatív többségi formula és a kumulatív szavazat kombinálása miatt még standard mintavételi hiba esetén is szinte lehetetlen pontosan meghatározni, hogy egy-egy párt hány mandátumhoz jut majd a törvényhozó testületben.
Az előrejelzések a 11 választási párt közül a Fatah támogatottságát 8-9 százalékkal magasabbra tették, mint az azt követő Hamászét, és azt jósolták, hogy ez a különbség körülbelül 12 mandátummal többet eredményez majd a hatalmon lévő pártnak.
Ezzel szemben – amennyiben feltételezzük, hogy ugyanannak a pártnak az egyéni jelöltjeire szavaztak, mint amelynek a listájára – a Hamász a szavazatok 44,45 százalékával megszerezte a mandátumok 56 százalékát, szám szerint 74-et (29/45), miközben a Fatahnak a szavazatok 41,43 százalékával csak a mandátumok 34 százalékát, számszerint 45-öt (28/17) sikerült szereznie. Ez azt jelenti, hogy csupán 3,02 százalékos szavazattöbblettel a Hamász 22 százalékkal, szám szerint 26-tal több mandátumot szerzett. Az 1,3 millió választásra jogosult személy 77 százaléka szavazott.
A Hamász győzelmét az elismert princetoni közvélemény-kutató szervezet, a Gallup legfrissebb jelentése sokkal inkább a Fatah korrupciós ügyleteivel magyarázza, mint a palesztin szavazók fanatizmusával. A múlt év decemberi kérdőíves vizsgálatból az derül ki, hogy a palesztinok 65 százaléka támogatja a békefolyamatot, az önrendelkezés tekintetében pedig csupán 28 százalékuk híve az erőszakos módszereknek, miközben a válaszolók 75 százaléka gondolta úgy, hogy a palesztin kormányzat alacsony színvonalú közpolitikai teljesítményéért a mindent átható korrupció a felelős.
Az iszlám fundamentalizmus eszméinek politikai síkon való érvényesítését a palesztinok többsége elutasította, a vallási vezetőket inkább tanácsadói szerepkörben, semmint döntéshozói pozíciókban szeretnék látni, 85 százalékuk pedig a nők választójoga mellett foglalt állást.
A Hamász sikeréhez nyilvánvalóan nagyban hozzájárult, hogy jelöltjeinek jelentős részét a közösségen belül köztiszteletnek örvendő személyekből választotta, kampányát az Egyesült Államok- és Izrael-ellenes állásfoglalások mellett a korrupció és a nyomor felszámolására építette, ugyanakkor köztudottan kiterjedt szociális hálózatot működtet.

A várható következmények
Az izraeli és nemzetközi elítélő nyilatkozatok, a Fatah tiltakozó akcióit és az összecsapásokat követően úgy tűnik, hogy mind a nagyhatalmak és Izrael, mind a Hamász megpróbál pragmatikusan viszonyulni a kialakult helyzethez, és bizonyos feltételek mellett hajlandóak az együttműködésre.
A Hamász retorikája érezhetően visszafogottabb lett, bár Izraelt továbbra sem hajlandó elismerni. Izrael mindemellett igyekszik úgy rendezni viszonyát az új palesztin vezetéssel, hogy elkerülje egy újabb erőszakhullám kirobbanását. A zsidó telepesekkel szembeni, pár nappal korábbi drasztikus fellépése mindenképpen ezt bizonyítja.
Palesztin elemzők szerint a Hamász vezetőinek nyilatkozatai – melyeknek üzenete az, hogy amennyiben Izrael nem folyamodik erőszakhoz, a szervezet sem alkalmaz terrorista eszközöket, és bizonyos feltételek mellett hajlandó részt venni a béketárgyalásokban – radikális váltást vetítenek előre a Hamász részéről. Az elemzők valószínűsítik, hogy a mozgalom megpróbál felelősen dönteni a kialakult helyzetben, azonban ehhez idő kell.
A Nyugat és Izrael azonban egyelőre nem így fogja fel a helyzetet. Az Európai Unió tagállamai és az Egyesült Államok a Hamász hivatalos ideológiaváltásához kötik további lépéseiket, mindenekelőtt ahhoz, hogy a szervezet törölje alapokmányából az Izrael erőszakos lerombolására vonatkozó bekezdést. Izraeli elemzők szerint azonban erre nagyon kicsi az esély.
Az azonban nyilvánvaló, hogy amennyiben a Hamász hatalmon kíván maradni, nem akar újabb palesztin áldozatokat, és meg akarja valósítani választási programját, a kurzusváltás elkerülhetetlen.
(A szerző politológus)