– Pályája elején szobrásznak készült, aztán mégis a festészet felé fordult. Mi volt az oka, hogy a véső helyett mégis az ecsetet választotta?

– Kényszerből kerültem a szobrászat szakra. Az egyetemen ugyanis beosztották a diákokat. Az okos tanárok döntötték el, hogy kinek mihez van leginkább tehetsége. Nálam kiváló szobrászi képességet találtak, így kerültem Kós Andráshoz két évig, akivel sajnos nem volt jó a kapcsolatunk. Szobrászatból nagyon gyönge voltam, épp hogy átzökkentem az egyetemi éveken, és nem is kedveltem különösebben, míg festeni azt nagyon szerettem. Így átkértem magam a pedagógia szakra, de nem azért, mert tanár akartam lenni, azt egy porcikám se kívánta – bár azt mondták később, hogy nagyon jó művész-pedagógus lett belőlem. De annak idején csak Mohy Sándor kedvéért mentem oda, mert nagyon tetszett a festészete, és kiváló tanár volt.

– Nagybányaiként még találkozhatott a híres festőiskola neves képviselőivel. Kiket tart közülük a legfontosabb mestereinek?

– Már gyerekkoromban, 15-16 évesen tanfolyamokra jártam. Kisebb-nagyobb mesterek tanítottak, például Agricola Lídia, az abban az időben a legnagyobb névnek számító Nagy Oszkár, aki mintegy másfél évig tanított, vagy Balla Jóska, aki atyai barátom volt. Személyesen ismertem Ziffer Sándort, nagyon tetszettek a munkái. Nagy Oszkárhoz nagyon szép emlékem fűződik, tudniillik ő keresett meg engem. Becsöngetett: „hallom, kisöcsém, festőnek készülsz, meg akarom nézni a munkáidat”. Megnézte és azt mondta, elvállalja a tanításomat, de megkért, nézzem meg én is a műveit, és döntsem el, elfogadom-e mesternek. Fantasztikusan szép dolog volt tőle, hogy ingyen vállalta a tanításomat, nem kért semmit, pedig akkoriban nagyon rosszul ment neki, nyomorgott, éhezett. Mély nyomot hagyott bennem a személyisége, a tanítása.

Nagy hatással volt rám Ciupe Aurél, jóindulatú rektorom, aki gyakran meghívott vacsorára, ebédre, mint egy névtelen éhező diákot. Rengeteget tanultam tőle a fehér asztal melletti esti beszélgetések során, pedig nem volt tanárom. Idősebb korában ő volt az én vendégem Nagybányán, és akkor is rengeteget tanultam, amit a főiskolán nem lehetett, mert tilos volt az impresszionizmusról, illetve azokról a festészeti eljárásokról és elméletekről beszélni, amivel ő megajándékozott. Később, amikor külföldre is kezdtem járni, nagy hatással volt rám Barcsa Jenő, Magyarország egyik legnagyobb művésze, akivel atyai jó barátságba kerültem, akárcsak Pirk János szentendrei festővel, aki apámnak volt jó barátja, s tőle örököltem ezt a barátságot. Ők azok, akik mély nyomot hagytak bennem, de volt valaki, akit személyesen nem ismertem, csak az albumokból: Paul Cézanne-t. Számomra ő az alap, Carolus Duran pedig az ő prófétája.

– Próbált valaha elszakadni az általuk képviselt stílushagyománytól, vagy mindig is a nagybányai hagyományokat szerette volna folytatni?

– Eleinte a főiskolán tanult szocialista-realista elveket követtük, amikor még tilos volt az impresszionizmus is, teljesen el voltunk zárva a nyugati kultúrától, művészettől. Utána aztán fokozatosan felfedeztük a spanyolviaszt, azokat a művészeti irányzatokat, amelyek nyugaton már elvirágoztak, rég meghaladták őket. Hozzám a legközelebb a konstruktivizmus, a kubizmus állt.  Ezzel együtt én nem egy irányzatot követtem, hanem a festői felfogásomba beépítettem a sok megismert irányzat vívmányait, és ezekből hoztam létre idősebb koromban egy teljesen egyéni nyelvezetet. Öregkoromra is állandóan fejlesztek, így nem lassan érő, hanem nagyon lassan érő művész vagyok, mert úgy tűnik, az évek elteltével egyre jobb képeket festek. Vannak, akik időskorukban belefáradnak, én épp ellenkezőleg. Mások is mondják, hogy ebből a sok, megismert piktúrából építkezem, amelynek vezérfonala a cézanne-i épített festészet. Sokat utazok, kiállításokra járok, igyekszem minél több képtárba eljutni, és a mai napig sokat tanulok.

– Az egykori mesés Nagybánya méltán lehetett a magyar festészet oly fontos helyszíne, megújulásának központja. A város mai szürkesége miként épül be a régi hagyományokat folytatni kívánó művészetébe? Miként alkalmazkodik az új Nagybányához festőként?

– Itt elég sok konfliktusom van. Tudniillik a nagybányai festészet alapítói, hírnevének megalapozói magyarok voltak. Talán ez is az oka annak, hogy nehezebben fogadja be a román művészettörténet. A másik oka az, hogy a román festészet sokkal franciásabb, míg a nagybányai iskola Münchenből indult, tehát németesebb. A későbbiek folyamán ők is egyre jobban megismerkedtek a párizsi, modernebb irányzatokkal. Zárójelben el kell mondanom, hogy a nagybányai festészet fél évszázados hátránnyal indult a nyugati irányzatokhoz képest. Amikor Nagybányán a plein air festészettel próbálkoztak, azt Nyugat-Európában már el is felejtették, addigra Picasso már színen volt, épp főiskolába járt. Nagybánya dicséretére legyen mondva, 1905-1906-ra ezt az ötvenéves hátrányt le is dolgozták. Körülbelül 1990-ben, 1991-ben elhatároztam, jó lenne Nagybányán létrehozni egy hagyományőrző festőtelepet. Tőkés László akkori püspöktől kaptam segítséget 1996-ban, hogy megszervezhessem a művésztelepet Magyarláposon. Célkitűzésünk a nagybányai képzőművészet hiteles történetének megőrzése, értékeinek továbbfejlesztése volt. Úgy vélem, a nagybányai szellemiség, a festőiskola képviselőinek alkotómódszere a modern művészet gyakorlására is alkalmas. Tudniillik az az alapelv, hogy a természetbe kell kimenni, és engedni, hogy hasson ránk a látvány, az élmény és ehhez megfelelő formát találni. Ezt csinálta Picasso is, mindig az élmények sugallták neki a megoldásokat. A régi nagybányai festészeti módszer, a hozzáállás ma is aktuális.

– Említette az 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében megalakult Nagybánya Festőtelepet. Ennek muvészeti vezetőjeként ön a művészeti élet szervezésében is fontos szerepet tölt be. Nagybányaiságát nyíltan vállalva itt, próbálja meg átadni az egykori festőiskola szellemiségét a mai alkotóknak. Mennyire jár sikerrel ez a törekvés? A fiatal nemzedékek befogadónak bizonyulnak ezzel a szemléletmóddal szemben? Folytatható ez a hagyomány?

– Érdeklődés mutatkozik a fiatalok részéről. A nagybányai festőművészeti egyetemen végzett hallgatók egy csoportjának a Magyar Nemzeti Galéria megalakulásának 50. évfordulóján nyílt kiállítása. Közülük többen keresték velünk a kapcsolatot, és örömmel fogadtuk őket. Hála a jóistennek, ezek a fiatalok sem a nyugati divatot próbálják utánozni, majmolni, hanem a régi hagyományok alapján a természetszeretetből, a valóságból próbálnak kiindulni. Szerencsére elég népes ez a fiatal csoport, és nagy érdeklődést tanúsít a telepünk iránt. Ami a divatot követőeket illeti: az európai kultúra valamennyi ország kultúrájának összessége, tehát, aki a saját kultúrájával jön, az gazdagítja Európa összkultúráját. Az a kelet-európai – magyar, bolgár, román –, aki utánozza a nyugati irányzatokat, más országok kultúráját, az nem tudja azt az irányzatot azon a színvonalon megvalósítani, mint egy francia vagy angol, aki az adott gazdasági, kulturális környezetben létrejött stílust, irányzatot képviseli. Mert az a kultúra, környezet, civilizáció hozza létre azt a festészeti vagy más művészeti irányzatot. Miközben egy ideig nem volt más, csak a szocialista-realizmus, hál’ istennek ma már nálunk is nagyon sok irányzat létezik, mindenki ahhoz az irányzathoz csatlakozhat, amelyik neki tetszik. A telepünk ars poeticája, hogy a nemzeti, kulturális hagyományokból építkezzünk. De ezt nem az jelenti, hogy megrekedünk a 112 évvel ezelőtti művészek eszméinek a világánál, hanem hogy az évtizedek alatt egyre gazdagodó festészeti eredményekkel egészítjük ki. Nagybányán szerencsére volt egy nagyon erős művészgárda, amely létrehozta a nagybányai festészetet, amelyet egész Európában ismertek egy darabig, és még ma is nagyon sokan számon tartják.

– Milyennek látja most a közhangulatot Nagybányán? Nemrégiben a helyi magyarság sorsáért aggódó Új kiáltó szó című kiáltvány keltett visszhangot.

– Eléggé paprikás a hangulat, mert aláírtuk ezt a kiáltványt az anyanyelv és a nemzeti kultúra védelmében. Sajnos nem a legjobban volt megfogalmazva, volt benne egy eléggé kifogásolható mondat, amit mi, az aláírók sem helyeseltünk, és amit eléggé feltupíroztak a többségiek. Szerencsére csalódtunk, mert a polgármester nagyon szépen beszélt Thormáról és a nagybányai festészetről, a város szempontjából az év legjelentősebb eseményének nevezte a tárlatot.

– Önéletrajzában azt írja, foglalkoztatja, hogy tanítható-e a művészet örök kérdése. Megtalálta a választ?

– Művészetpedagógiai foglalatosságom során szintén Nagybányából indultam ki, hiszen itt új művészetpedagógiát dolgoztak ki. A nagybányai iskola sikerének egyik titka, hogy szabad iskolát hoztak létre. Az alapítók közül néhányan a müncheni akadémián tanultak, amely azonban a többihez hasonlóan nem volt képes azt a képzést biztosítani, amelyet már az új követelmények  kértek egy művészeti nevelőtől. Szerintem az a jó módszer, hogy a művészetpedagógus katalizátor legyen. Alkalmazkodjon a művész személyiségéhez, és segítsen kibontakozásában. Amúgy a művészetet tanítani nem lehet, ez általánosan elfogadott tétel, mesterséget, az eszközök használatát lehet tanítani. Nekem volt magániskolám is, amit úgy fogtam fel, hogy a művésszé válást is lehet segíteni érzékenyítéssel. Például zenék, versek, filmek megbeszélésével, a művésznövendék személyiségét gazdagítani művészeti élményekkel. Nyilván elsősorban művészettörténeti eseményekkel, rengeteg kiállításlátogatással lehet érzékenyíteni, fogékonyabbá tenni a diákot.

– Lehet-e még ma is nevelő hatása a művészetnek?

– A kultúrának általában óriási szerepe van nagyon sok vonatkozásban. Régen a görögöknél a nevelés a hét szabad művészeten alapult. Nagyon sokáig a kultúrának igen fontos szerepe volt a nevelésben. Gyerekkoromban egy érettségizett ember többet tudott, mint most a doktorátusokkal rendelkező emberek. A nemzeti érzés kialakításában is igen jelentős szerepe volt a kulturális hagyománynak. A múltban az iskolákban a zenének, a rajznak, a sportnak nagyon nagy jelentősége volt, míg most sajnos egyre kisebb.

– Napjainkban az emberek egyre kevésbé becsülik a szellemi terméket, mindennaposak a plágiumbotrányok a közéletben. Milyen jövőt jósol az alkotótevékenységnek?

– Ez számomra is nagy kérdőjel. Talán politikai machináció is, hogy kicsit műveletlennek, butának tartsák az embereket. Ez megjelenik a kultúrában, a művészeti irányzatokban. Egy konferencián épp a Korunk főszerkesztője mondta, hogy iszonyatosan megnőtt a diplomával rendelkező képzőművészek száma, és jó lenne, ha a mennyiségi felhalmozódás minőségi ugrásba menne át. Régen úgy volt, hogy meg kellet felelni valamilyen nívónak, most viszont ha valaki valamit elrajzol, akkor azt mondja: ez attól érdekes, hogy én így látom, így akarom. Tehát nincs kritérium, ami alapján minősíteni tudnánk.

– Ha már a minőségnél tartunk: amikor ránéz egy festményre, mi az első dolog, amit szemügyre vesz?

– Már csak az ösztöneimre tudok bazírozni, mert a modern vagy nagyon modern irányzatokban nem nagyon látok Salvador Dalíhoz, Picassóhoz vagy Chagallhoz fogható egyéniségeket. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon foglalkozom velük, sok munkát felsorakoztató kiállításon bizonyos képek mellett elsétálok, mert tartogatom a szellemi frissességemet olyan művekre, amelyek megérdemlik, hogy foglalkozzam velük. Nem minden képet kezdek elemezni.

– Mi az, ami a képzőművészeten kívül a leginkább foglalkoztatja?

– Meghatározó az életemben a vallás, különösen idősebb koromban. Az utóbbi években sokat foglalkozom Krisztus életével, életrajzokat is olvasok. Érdekel a természetjárás, a természet törvényszerűségei is. A képzőművészeti tevékenységemben és rajztanári oktatásomban is a természet törvényei, normái izgatnak.

– Visszatekintve az elmúlt 81 évre, mit tekint a legfontosabb megvalósításnak?

– Erre nagyon nehéz válaszolni. Inkább azt mondom el, hogy mit csináltam rosszul. Nagyon sok mindent, picit irigylem is azokat, akik azt mondják, milyen szép, tökéletes életük volt, még egyszer mindent pontosan ugyanúgy tennének. Rengeteget tévedtem, nagyon sok mindent másképpen csinálnék. Amit fontosnak tartottam, azt igyekeztem nagyon komolyan felfogni. Sokat tanítottam, segítettem mások kibontakozását. Rengeteg tanítványom van, aminek örvendek, hiszen tudtam valami jót tenni. Kulturális szervezői munkámban is igyekeztem a lehetőségeimhez képest segíteni. Sajnos nem tudok olyan eredményt mondani, aminek nagyon-nagyon örvendenék. Itt van ez a tájképfestői telep, ebből is sokkal többet szerettem volna kihozni, mint amit lehetett. Nem kaptam meg a megfelelő lehetőségeket, eszközöket rá, de mindezt nem mentegetőzésképpen mondom. Olyan művésztelepet szerettem volna létrehozni, ahol nemcsak két hétig, hanem egész évben együtt lehetünk, és tudunk művészeket fogadni. Ezt nagyon sajnálom, de a körülmények miatt nem tudtam megvalósítani azt a célkitűzést, hogy a nagybányai művészetből építkezve, mozgalmat hozzunk létre. Valami megindult, de sokkal több kellett volna a nagyobb hatású telep megvalósításához.