A mese nyelvi „vadrezervátum” – interjú Berecz Andrással

– Nehéz lekötni a gyerekek figyelmét, izegnek-mozognak, zavarja ez mesemondás közben?

– A mese tulajdonképpen felnőttműfaj volt, csak a Grimm testvérek – a mesékben szereplő  boszorkányok, tündérek miatt mintegy „átutalták” a gyermekirodalomba. Eredetileg a mese a felnőtteknek szólt, ha ott volt a gyermek, úgy is jó volt, ha nem, úgy is. Amikor pedig a régi hiedelmek „kiürültek”, átkerültek a gyermekirodalomba mondókák, kiszámolók formájában. Érdekes tulajdonsága az emberiségnek, hogy amivel már nem tud mit kezdeni, odalöki a gyermekeknek.

A kisebbeknek nagyon nehéz mesét mondani, ezért nem is szoktam vállalni. Utólag mégis hálás vagyok, ha bekerülök a mély vízbe, hiszen a gyerekeknek valahogy meg kell mutatni a legjobb állapotában a mesét – ugyanis véleményem szerint a mese a tökéletes próza: nem egy ember szenvedett meg érte, hanem milliók. Amióta az ember a „nyelvét felbírja”, létezik a mese.

Amit az ember érezhet, gondolhat, mind bele van nyomorítva a meseirodalomba. Ami nincs meg valamelyik mesében, az tulajdonképpen nincs is. A mesének arányérzéke van,  ahol hizlalható, hizlalja, ahol vágni kell, ott vidáman megteszi, kialakul a kristályos állapot, és ezt valahogy át kell adni a gyerekeknek. A gyermek, ha félig figyel, akkor is jobban figyel néha, mint a felnőtt. Ha a hátát mutatja is, a meséből a neki valót mindig le tudja szakítani. Nem kell kétségbeesni, biztatom magam, ha a gyerekek nem teljes arccal fordulnak felém, nem tapsolnak hálásan.

– Életet lehel az ismert  mesékbe is, honnan vannak az ízes fordulatok?

– Sokat és szívesen utazom, főként  a magyar nyelvterületen, legszívesebben Erdélyben, a Székelyföldön, úgy öt éve Gyergyóban is. Amit úton-útfélen felszedtem, bekerült a mesékbe. Ha az élő kultúrából elveszett meséről van szó,  akkor úgy mondom el, ahogy beszélni hallottam embereket – némelyik szófűzésnél meg tudnám mondani, hogy ez most Hazug Pista bácsi Gyergyóból vagy Csavar Jenő bácsi Esztelnekről. A mesék jó része azért kedves, mert szép a tartalma, de azért is, mert lehetőség arra, hogy az anyanyelvünket egy kicsit megfitogtassam, megcsillogtassam.

Ha a mese tartalma gyengébb is, a nyelvi sziporkák elhurcolják, és jó messzire elviszik. Ha egy kurta lábú huszár alá jó mozgó harci lovat adnak, a csatában nyertes is lehet. A különleges nyelvi észjárás sajnálatos módon fogyatkozik, ám a mese jó lehetőség arra, hogy karbantartsuk. Olyan mint a vadrezervátum a kihaló állatoknak, növényeknek. Ha a boltban egy érdekesebb mondatnak nekifogok, türelmetlenek, ha a postán furcsábban mondom, ideges az eladó, de a mesében ezt szinte várják. A nyelv fényezésére kitűnő alkalom a mese.

– Mestersége nemcsak a mesemondás, hanem a mesehallgatás is. Hogy gyűjti a meséket?

– Kocsmákban, templomkertekben nemcsak a fülemmel, hanem az egész lényemmel hallgattam a meséket, dalokat. Eleinte csak úgy „csupasz kézzel” gyűjtöttem, aztán a vonatjegyet ceruzacsonkkal telefirkáltam, majd rendes jegyzetfüzetet is vittem. Nem nagyon tartok rendet köztük, az az enyém, amit megjegyeztem. Amit az emlékezetembe, a szívembe gyúrtam be, azzal tudok jobban bánni, amit felírtam vagy felvettem, azzal mindig úgy vagyok, hogy majd egyszer előveszem… Azok a mesék az igazán hasznosak, amiket helyből felkaptam, azokat, ha álmomból ébresztenek is tudom.

– Ön alapította meg az Ökrös és az Egyszólam zenekart. Hogyan szakadt meg a kapcsolata ezekkel az együttesekkel?

– Szabó Anna mesélte Gyegyóalfaluban, hogy a plébános jó motoros volt, egy néni felkapaszkodott a motorjára, de nem merte átölelni, így egyik kanyarban eltűnt mögüle. Később, amikor  a plébános kérdezte, hova lett, azt válaszolta: a tiszteletes úr úgy bévette a kanyart, hogy azt sem tudtam mondani, dicsértessék. Így jártam én is a zenekarral, mondogattam tréfákat, meséket a nóták között, s kezdtek hívni mint mesemondót. A kultúrából a pénz kezdett eltűnni, köztünk pedig menedzserféle egy sem volt, magunkért két gyufaszálat keresztbe nem tettünk, s erre mást se fogadtunk.

Miután tehát a pénz a kultúrából kivonult, az átlag magyar művelődési ház már nem tudta kifizetni a hattagú társaságot, engem viszont, aki egyedül egy estét betöltöttem, könnyebben. Így mire körbenéztem, magam maradtam, az egyéni előadásaim megsokasodtak, hogy a bandázást már nem nagyon tudtam csinálni. Nagyon jó, amikor az ember azt teszi, amit szeret. Nekem, mondjuk, az a munkám, hogy mesét mondok, amit magamban is elmondanék, számomra maga  a boldogság, hogy a kenyérkereset egybeesik az álmaimmal.

Pár éve ott vagyok a színpadon, senki nem mondja meg, mit tegyek, ha fél évig csak műfordítással foglalkozom, akkor sem szól rám senki, még a feleségem se.  Mégis hiányzik a csapatmunka, az, amikor a hangomat meghosszabbítja egy hegedű, a brácsa velem énekel, ha kihagyok egy versszakot, mert nem jut eszembe, semmi baj, hiszen együtt lélegzünk. Életem egyik legboldogabb időszaka volt, amikor a földkerekségen mindenhova mentünk, ismertük egymás szagát, erényeit, gyengéit. A mese azonban olyan helyekre hurcolt el engem, ahova a táncház nem tud közel férkőzni. Megjelent az a réteg, amelyik azt mondja: Andriskám, csak ne énekelj, a népdalokat ne feszegessük.

– Kellettek az életében a vargabetűk, hogy enynyire tudja értékelni, amit most tesz?

– A jóakaróim, az értem aggódó jó barátok öszszevonták a szemöldöküket, például amikor erdei útkarbantartóként dolgoztam. A szüleimnek nagy bánatot okoztam, amikor otthagytam az egyetemet, mentem mosogatni, sósavat pakoltam kazánkovácsoknak. Én nyugodt voltam, soha egy percig nem nyugtalankodtam, sőt nem is akartam lenni semmi.

Menet közben azért mindig énekeltem, vagy kérték, hogy énekeljek tovább vagy mondták, hogy már hagyjam abba, de valahogy mindig viszonyultak az énekemhez. Aztán elhívtak énekelni a muzsikás táncházakba, s amikor a táncosok elfáradtak, tudtam, hogy én jövök, most már nekem húzza a zenekar. Ökrös Csabiék hívtak, mert rég álmodtak róla, hogy legyen egy fiú énekesük. Akkor kezdődött el az énekespályafutásom.

Most nem tudom, hogy kellettek-e ezek a vargabetűk, de azt tudom, hogy nagyon jó volt így. Miközben nyílegyenesen haladtam a pályám felé, megjárhattam a nehezebb részét is. Akit kényeztet az élet, nem tudja megbecsülni a jót, s akit ifjú korban csak öröm ér, az később veszélybe kerül. Nem baj, ha az embert egy kicsit megkalapálja az élet, mert ha később megadja a Jóisten, és jobbat lát, akkor azt magához tudja szorítani.

– Hogy látja a negyvenéves táncházmozgalom jövőjét? Ön szerint van-e a hagyományőrzésnek más útja?

– A táncháznál nehéz jobbat kitalálni, mert egyszerre ének, hangszeres zene, mozgás és az ezekhez kötődő ezer érdekes szokás. A táncház magához vonzza a kézműveseket, sőt kiterjesztette a hatalmát az apró gyermekekre is. Olyan Ringató elnevezésű rendezvényeket szerveznek, ahol csiklandó, kisgyermekeket bolondító mondókákat gyűjtenek Bihartól Nyitra megyéig.

Ez egy újfajta táncház, ahol a gyerek fülébe mennek a jó kis dallamok, ez közösséget teremt. A táncháznál nem tudok jobb formát, sőt még Európa is, amely az utóbbi időben furcsa gesztusokat gyakorol felénk, rátette a jutalompecsétet, amikor a táncháznak  a megőrzés legjobb formája díjat adományozta. Azt mondják rá, hogy hungarikum, de minden nép le tudja fordítani a maga életére, ha akarja. Jobbat nem tudok, de árvábbat se,  jobban kellene segíteni. Mégis, ami önmagában is meg tud élni, az erős.

– A mese élő műfaj. Mit gondol, van-e ma is létjogosultsága a szóbeliségnek?

– A szó a virágkorát éli, erre a számítógép nagy lehetőséget nyújt. Amikor a kislányom kiment Londonba, többet beszéltem vele, mint itthon, ahol mindig szalad valahova, de akkor az egész napját tudtam. A telefon is segít, hiszen magunkkal hordjuk a jóízű beszélgetés lehetőségét. Már a múlt század elején mondták, hogy a hagyományos mesemondás és a népdal mindjárt eltűnik, de még mindig maradt valami. Ha nagy értékű mese nincs is, jól beszélő emberek mindig vannak, és magyar nyelvterületen valamiért Erdély és a Székelyföld különleges helyzetben van.

Az a képesség, hogy kétkezi munkával foglalkozó emberek két-három mondatban olyant tudnak mondani, amihez a kultúraosztogató központ soha nem nő fel, mert rest a nyaka. A székely egy mondatban három madarat felrepít, a budapesti ember azt sem tudja, melyik után csavarja a fejét. Az ilyen eleven beszéddel fel lehetne frissíteni a magyarországi köznyelvet. Ha  a vesztésre álló hadsereg összevonja a csapatait, csak jól jár, veszélyben levő anyanyelvünket csapatösszevonással tudnánk megmenteni. Ha a fejlődő világot késedelmesen tudjuk lereagálni, mindenre újra csak idegen szót alkalmazunk, az a megfogyatkozó becsület jele.

A Ludas Matyit az ötvenes években azért alapították, hogy a kulákokat bedöngöljék a földbe. Ezzel életveszélyes szemléletet hoztak létre, amely a falusi embert kikacagni való ostobaként jelenítette meg. Kultúránk fenntartó rétegét, amely a régi értékeinket megőrizte, nevetségessé tenni kötelező volt a kollektivizálás idején, és később mint automatizmus öröklődött. Ha valaki mondott egy tájszót, kacagtak. Ez életveszélyes, viszont csak humorral érdemes rajta felülemelkedni.

– Mik a további tervei?

– Ölembe hullottak olyan mesék, amelyeknek az első, a második világháború, az orosz hadifogság és a kollektivizálás helyszínei és alkalmai. Ezek kurtábbak, mint a régi nagymesék, de ha okosan egybefűzöm készen áll a huszadik századi eposz.  A mese él, tessék használni, a színpadra felvinni. A mesét nem szívesen rögzítem, de a dalokat szívesen beviszem a stúdióba. Utóbb gyergyói dalokkal foglalkoztam, három-négy évig fonográfhengereket hallgattam, s utána a zenésztársaimat kértem, hogy tanulják meg a felvételeket. Így készült a Hazakísérlek című album, gyergyói székely tánczenék, dalok vannak rajta, a régiek tudománya, amiből ma már alig maradt Gyergyóban.

Fontos, hogy a sajátunkat fel tudjuk emelni. Akkor érzem magam jól más népek előtt, ha az enyémből mutatni tudok nekik valamit. Ne a hegyet vádoljuk, ha nincs aranyunk, hanem keressük meg a bányászt, aki felhozza. Nemzetközi mesemondó-találkozókon a magyar mese hihetelen siker. Amikor mondom, hogy külföldieknek mondok mesét, kacagnak, hogy hogy lehet ezt lefordítani, de le lehet: kihagyom a felit, s a maradék is elég, hogy elájuljanak. A másik felét tartom annak, aki odajön, hogy meg akar tanulni magyarul.