A jogállam csak (jog)álom? – Beszélgetés Király Ernő nagyváradi ügyvéddel

– Az utóbbi időben kül- és belföldön egyre gyakrabban emlegetik Romániával kapcsolatban a jogállam fogalmát. Nagyon szeretném végre egy szakember szabatos véleményét hallani ebben a tárgykörben, mivel a szövegkörnyezet, amelyben a fogalom elhangzik, erősen telített legtöbbször zavaró érzelmi felhangokkal. Röviden: jogállam vagyunk-e vagy sem?

– Nyílt kérdésre nyíltan válaszolok: a jogállam fogalma mára már eltűnt a jogászok szótárából, politikai fogalommá vált. Úgy is mondhatnám, hogy a politikusok teremtették ezt az államot, ami olyan lett, amilyenné kreálták. És a gyakori használat a volt kommunista államokra jellemző, mégpedig mindenikre. Csak az egyikben esetleg gyakrabban beszélnek róla, a másikban ritkábban. S hogy a jogászok szótárában miért nem szerepel? Mert a jog fogalma három  összetevőből áll: a jogalkotás (ezt szokás pozitív jognak is nevezni), a jogalkalmazás és a jogkövetés. Ha ezt a három összetevőt sorra vesszük, azonnal kiderül, hogy miért is merülhet fel a jogállam hiánya. Kezdjük a jogalkotással, ami a modern demokráciákban a jogalkotási hatalom – jelesül a törvényhozási testület, a parlament – kizárólagos feladata és kötelessége volna. Nálunk viszont a végrehajtó hatalom – a kormány – nem ritkán átveszi ezt a feladatkört. Vannak olyan tevékenységi ágazatok, ahol a kormány önállóan dönthet, magyarán a parlamentet nem veszi figyelembe, és különböző kormányhatározatokkal, sürgősségi rendeletekkel, illetve felelősségvállalással nyúl bele a jogalkotás folyamatába.

– A nem szakember számára is lassan nevetségessé válik, ahogy mondhatni az egész lakosságot érintő törvényeket minden egyéb megvitatás nélkül, felelősségvállalással nyomnak le a torkunkon. Ha a jogszabályokban egyébként járatlan közembernek is kezd ebből a gyakorlatból elege lennie, mi a véleménye a szakembernek? Létezik egyáltalán a kormány felelősségvállalására vonatkozó  valamiféle szabályozás vagy előírás?

– Csak afféle hallgatólagos megegyezés, hogy évente egyszer, ha nagyon szükséges, a kormány felelősséget vállalhat egy-egy intézkedésben. Ehhez képest… Anélkül, hogy bármilyen politikai fejtegetésbe kezdenék: a mostani kormány egyetlen év alatt több esetben vállalta a felelősséget, mint a 90 utáni kormányok összesen. Márpedig ez egyértelműen azt jelenti, hogy a végrehajtó hatalom, ha nem is teljes egészében, de nagyrészt magához ragadja a törvényhozó hatalom jogkörét. Ez a rengeteg kiadott, visszavont, módosított, átírt törvényhalmaz már-már szinte át- és beláthatatlan bozótot alkot. Feltehetően ennek az aberrált gyakorlatnak a mögöttes gondolata a „megboldogult” marxista dialektika egyik sarkalatos kijelentése, miszerint a mennyiségi növekedés egy adott pontban minőségi ugráshoz vezet. Máskor kissé nyersebben szoktam ezt a „tézist” jellemezni, most finoman szólva csak azt mondanám, hogy botorság. Mert ha így volna, akkor nekünk volna a lehető legtökéletesebb törvénykezésünk.

– Visszatérve a kezdeti kérdéshez, az elmondottak miatt nem beszélhetünk nálunk jogállamról?

– Hogy lenne jogállam, ha már születése pillanatában jogellenes egy-egy rendelkezés?! Hirtelen meg sem tudnám mondani, hány kormányrendeletet nyilvánítottak már a legelején jogellenesnek. Egyébként a jogállam tényének elsősorban a jogalkalmazásban kellene megnyilvánulnia. Ez bírósági feladat. De vannak itt is jelentésbeli gondok. A bírói testület nem rendelkezik semmiféle felelősséggel, helyesebben nem lehet felelősségre vonni semmiféle döntésben. Ez nagyjából már 90 után elkezdődött, de kb. tíz éve „betonozódott be”. Tulajdonképpen ennek tulajdonítható, hogy alig van hét, hogy az Emberjogi Bíróság, az úgynevezett CEDO ne marasztalná el az országot a legkülönbözőbb ügyekben.

– Az utóbbi időkben az alkotmánybíróság is sokkal többször szerepel a hírekben, mint azelőtt. Döntései hol közmegelégedést, hol épp ellenkezőleg: közfelháborodást váltanak ki. Ezek szerint a taláros testület sem az a kőkemény biztos pont, aminek lennie kellene?

– Az alkotmánybírósággal kapcsolatban ismét csak nem lehet jogállamról beszélni, hiszen a tagjait politikailag nevezik ki. És ezzel mindent megmondtam, fölösleges volna értelmezgetni. A hatásköre nincs hajszálpontosan körülírva, de ha az alkotmánybírák valamiről megállapítják, hogy alkotmányellenes, akkor azt nem alkalmazhatják. De hát a fentebb említett okból, a politikai szempont primátusa miatt, megesik, hogy objektív az alkotmánybíróság és van, hogy nem. A román alkotmány például rögzíti, hogy visszamenőleg nem lehet semmiféle törvényt alkalmazni, ugyanakkor azt is, hogy szerzett jogot nem lehet elvenni. Ami viszont a nyugdíjak körül zajlik, az ellentmond nemcsak az alkotmányban rögzítetteknek, de az alapvető józan észérveknek is. Ám mindhiába, egyelőre úgy néz ki, hogy nincs jogorvoslat a „hibák” kijavítására. Illetve ha pert is nyerne az egyén vagy az egyének egy csoportja, elkezdődik a „nincs rá pénz” huzavona. Ami végső soron akár igaz is lehet, de – sajnos – nemcsak pénz nincs, hanem a jogi kultúra is hiányzik – épp azokban a körökben, ahol arra a legkevésbé számítanánk és ahol a legnagyobb szükség volna rá. Körülbelül 30 éve írtam egy tanulmányt a Korunkba Jogi kultúra és kulturált jog címen. Óvatosabban, körülírtabban, de lényegében az előbb mondottakról volt benne szó, vagyis arról, hogy kétféle jogi kultúráról kell beszélnünk: a szakember, illetve a közember jogi kultúrájáról.

– Egyformán fontos mindkettő?

– Erre tömören azt válaszolnám, hogy a jog nem ismerete nem mentség semmiféle bűncselekmény elkövetésére. Persze ezt a megfogalmazást is lehet árnyalni: a permisszív hozzáállás, hogy mindent szabad, amit a jog megenged, a prohibitív szempont pedig, hogy mindent szabad, amit a jog nem tilt. Ezt mint joggyakorlatot inkább el lehet fogadni, de épp az elfogadott joggyakorlat érdekében kellene sokkal világosabban megfogalmazni a törvényi előírásokat.

– Esetleg arra gondol, amit már Caragiale is megírt, hogy mindig lehet egy-egy pluszparagrafust találni? Vagyis a „klasszikus” kibújók, kitérők, kiskapuk „menedékére”?

– Tulajdonképpen igen. És itt megint a jelenlegi kaotikus rendelkezésbozótot kell elmarasztalnom. Anélkül, hogy olyasmit állítanék: „jó volt, amikor rossz volt”, azt kell mondanom, hogy a ’90 előtti jogalkotás sokkal árnyaltabb, körültekintőbb, tehát végső soron jobb volt. Igaz, hogy abban az időben csak olyanok fértek közel a törvényalkotáshoz, akiknek nagy tapasztalatuk és szakértelmük volt. Az utóbbi években sajnos a jogi képzés is nagyon felhígult, ezt „első kézből” tapasztalhattam, mivel tizennyolc éven át vezettem az ügyvédi kamarán belül az ügyvédjelöltek képzését. A 90-es évek közepétől kezdődött a dömping, amit csupán két számadattal jeleznék: 1989 decemberében az egész országban kb. 3300 aktív ügyvéd működött, most csak Bukarestben van 10.000!  A különböző egyetemek végzettjeinek nagy része a kamarába jön. De a bírói testület körül sincs minden rendben. Sokat jártam külföldön, de sehol sem láttam még olyat, hogy valaki júliusban leállamvizsgázik, és novemberben már bíró. Angliában például nyolc év tapasztalat szükséges, Magyarországon öt. A bírói hatáskört szigorúan szabályozni kellene, mindenekelőtt olyan szempontból, hogy úgy kellene dolgozni: az embereknek ne kelljen bírósághoz fordulnia például a fizetési képletekkel kapcsolatban. Ennek a helyes megállapítása nem csak jog, de kötelesség is. És végre meg kellene szüntetni az óriási ellentétet az úgynevezett anyagi jogszabályok és az eljárási jogszabályok között. Mondok egy példát: egy bűncselekmény, például a gyilkosság veszélyes a társadalomra nézve, de az elkövetőt nem ritkán szabadlábra helyezik, mondván, hogy nem veszélyes a társadalomra. Vagyis itt az ellentét: csak a cselekmény veszélyes, az elkövető nem. Október 1-jétől lép hatályba a polgári törvénykönyv, bizonyos rendelkezések meg fognak változni.

– Vagyis csak akad majd egy jó bozótvágó kés, ami ösvényt vág a dzsungelben? Esetleg kérdezzem úgy, hogy látja már a – jogi – alagút végén pislákoló fényt?

– Fényt nem igazán látok, csak alagutat. Ami a bozótvágót illeti: elkelne egy jó éles kés, de olyan, ami mélyen belevágjon az élő húsba. És minél magasabban, mert ha csak kis sebet ejt, akkor – jelképesen – egy betegnyugdíjassal több lesz. Márpedig nem ez volna az igazi cél.