A hegedűje a második felesége – Interjú ifj. Koppándi Jenővel

– Miért döntött úgy 1991-ben, hogy áttelepül Magyarországra?

– Korábban eszem ágában sem volt Magyarországra költözni, indulatból hozott döntés hatására cselekedtem. Akkoriban a kolozsvári filharmónia hegedűse voltam, s mi, fiatalok nagyon keveset kerestünk, annak ellenére, hogy szakmailag igencsak helytálltunk, sőt mondhatni a hátunkon vittük a zenekart. Ennek ellenére amikor fizetésemelésre került a sor, mindenkinek ugyanakkora százalékkal akarták növelni a bérét, ami a fiatalok esetében minimális összeg lett volna. Ez egy generációs konfliktushoz vezetett, melyben én a fiatalok szóvivője voltam, amiért aztán az idősebbek kikezdtek.

A pontot az i-re az tette fel, amikor egy budapesti fellépés után visszaértünk Kolozsvárra, s a zenekar tagjai hazamentek, nekem nem volt hova mennem, ugyanis az aktuális barátnőm kirúgott. Így aztán az éjszakát egy sétatéri padon töltöttem a hegedűmmel meg a csomagommal. Másnap bementem próbálni a filharmóniához, ahol még folyt a generációs balhé.

Ezért aztán a próba után kimentem a pályaudvarra, és vettem egy vonatjegyet Budapestre, de csak az odaútra. Nem állt szándékomban huzamosabb ideig Magyarországon maradni, inkább nyugatabbra mentem volna, de aztán megismerkedtem a leendő feleségemmel, és ott ragadtam. Először a Camerata Transsylvanica kamarazenekarban játszottam, majd szabadúszó voltam, 1993-ban pedig a Magyar Virtuózok kamarazenekar koncertmestere lettem.

– Visszatekintve: szakmailag jó döntésnek tűnik, hogy ’91-ben felült arra a pesti gyorsra?

– Figyelembe véve, hogy 2000 óta a nemzeti filharmonikusokkal játszom, a zenekar koncertmestere vagyok, úgy gondolom, hogy jó döntés volt. Korábban voltak kétségeim, de az, hogy ehhez a zenekarhoz kerültem, fordulópontot jelentett az életemben. Csak önmagában az a tény, hogy Kocsis Zoltánnal dolgozhatok, sokat jelent, mert rengeteget tanulok tőle.

– Gondolom, muzsikus apa gyermekeként nem volt kérdés, kapjon-e zenei képzést.

– Én hatéves koromban futballozni akartam, nem hegedülni, de a szüleim a labdarúgást komolytalan pályának tartották. Mivel édesapám hegedűtanár volt, evidens volt, hogy előbb-utóbb kapok egy kis hegedűt. Az első év nyomasztó volt, de ez természetes, mert a hegedű olyan hangszer, amelyet nehéz megszólaltatni, kezdetben nyekereg, csikorog. Egy gyerek számára tartani a hangszert önmagában nehéz, természetellenes testtartást kíván, semmilyen más tárgyat nem fogunk úgy, mint a hegedűt.

Aztán a második évben kezdett megszólalni a hangszer, s attól kezdve már nem volt olyan kínkeserves a gyakorlás. A harmadik évben már kezdtem megszeretni, de azért még szükség volt édesapám szigorúságára. Ekkor már nem utáltam gyakorolni, a probléma a mennyiséggel volt, ő ugyanis azt mondta: a minimum az három-négy óra. Volt olyan, hogy gyakoroltam a nappaliban, ahol kiláttam az ablakon, s mondtam édesapámnak, hogy Horváth Laci barátom már focizik. Erre ő berakott a WC-be, mert ott magasan volt az ablak, nem láttam ki, ráadásul még az ajtót is rám zárta. Valahol ennek is köszönhetem, hogy eljutottam erre a szintre, ahol vagyok.

– Aztán felkerült a kincses városba, s az apai szigor már nem hathatott akkora kényszerítő erőként. Akkor már a gyakorlás fontosabb volt, mint a foci?

– Amikor felkerültem Kolozsvárra, kis székely gyerekként a nagyvárosban kissé elveszettnek éreztem magam, s a gyakorlással próbáltam meg áthidalni a nagy ismeretlent. Reggelente fél hatkor már bent voltam a zeneiskolában, s gyakoroltam, amíg el nem kezdődött a tanítás. Aztán rájöttem, hogy ennyi nem elég, s tizedikben már gyakran megtörtént, hogy bementem fél hatra az iskolába, de órák helyett este fél nyolcig gyakoroltam.

Az a két-három évnyi intenzív gyakorlás sokat számított a későbbi pályámon. Miután kikerültem a nagybetűs életbe, el kellett tartanom magamat és a családomat, a gyakorlás rapszodikusabbá vált, voltak napok, amikor nyolc órát gyakoroltam, de olyan is, hogy csak felet. Mostanra beállt az egyensúly, napi átlagban négy óra kijön. Muszáj is ennyit gyakorolni, mert ez olyan, mint a sportban az edzés: karban kell tartani az izomzatot. A hegedülés nemcsak agyi munka, megköveteli az izmok tökéletes, harmonikus működését is.

– Egy hegedűművész esetében tehát fontosabb a fizikai erőnlét, mint a technika csiszolása?

– Ha az ember maximum 25 éves koráig nem tanulta meg a technikát, az már régen rossz. Nem mondom, hogy később nem lehet fejleszteni, de az már nem ugyanaz. Ez egy fiziológiai dolog, a fiatal szervezet még nagyon terhelhető, kevéssé sérülékeny. A zeneértést pedig vég nélkül lehet fejleszteni.

– A felesége is muzsikus. Nem szerették volna, hogy a fiuk is ezt a pályát válassza?

– A fiam 17 éves, és születése óta gyűlöli a szimfonikus zenét. Nagyon korán kiderült, hogy nem tehetséges, aminek részben örültem is. Legyünk őszinték, nem biztos, hogy a hegedülés a jövő. Én nagyon örültem volna, ha legalább arra rá tudom venni, hogy egy kicsit megszeresse a szimfonikus zenét, de esély nem volt erre. Nyolc hónapos terhes volt a feleségem, amikor együtt koncerteztünk egy osztrák zenekarban, és egy háromórás oratóriumot ült végig a gyerek a pocakjában.

Mi magunk is rettenetesen szenvedtünk, egy osztrák zeneszerző szörnyűséges művét adtuk elő. Mi innen eredeztetjük a gyermek teljes elzárkózását a zene elől, azt hiszem, ahogy megszületett, ab ovo utálta a szimfonikus zenét. Ha talán Händel Messiását játszottuk volna, akkor talán nem úgy jön a világra. Amikor szóba kerül, hogy mennyire nincs affinitása a zenéhez, a feleségemmel a gének bosszújáról szoktunk beszélni. Meg az is nyilvánvaló, hogy a zene vette el az apját, néha az anyját is, amit nem lehet könynyű feldolgozni egy gyereknek. Én nem voltam otthon, amikor született, nem voltam otthon, amikor felállt, és akkor sem, amikor elkezdett beszélni.

– Egy hangszeres előadóművész esetében a tehetség vagy a munka, a szorgalom a meghatározóbb?

– Mind a kettő elengedhetetlen. Nehéz kérdés ez. Az én esetemben messzemenően a tehetség dominál, mert amint már említettem, voltak periódusok, amikor rengeteget gyakoroltam, de olyan időszakok is, amikor keveset, egyensúlyról nemigen lehet beszélni. Világ életemben bohém ember voltam, nem feltétlenül a szó pejoratív értelmében, de szeretek élni. Ahogy idősödik az ember, egyre gyakrabban teszi fel magának a kérdést: biztos, hogy megtettem mindent?

A választ most inkább nem mondom el. Számtalan példa van arra, hogy kevesebb tehetség iszonyatos kitartással párosulva egész jó eredményhez vezet. Van azonban olyan példa is, mikor egy elképesztő tehetség nem párosul nagy munkamennyiséggel, s bár a produkció nem tökéletes, azért a tehetség érződik, nem lehet elnyomni. A legjobb párosítás Kocsis Zoltán: nem elég, hogy zseninek született, de maximális hangsúlyt fektet a munkára. Ez nagyon ritka. Ilyen emberből kettő-három születik egy évszázadban.

– Milyen érzés egy 1715-ben készített, a magyar állam tulajdonában levő Ruggieri-hegedűn játszani?

– Imádom ezt a hangszert, a második feleségem. Szerelem volt első látásra, ugyanolyan, mint egy hölggyel való kapcsolat, sőt bármennyire hülyén hangzik is, lehet, hogy néha intimebb. Negyven hangszer közül választottam ki úgy, hogy le voltak téve egy asztalra. Oda sem néztem, úgy vettem el a hangszereket, hogy kipróbáljam őket, nehogy esztétikailag befolyásoljanak, csak a hangjuk érdekelt.

Ez körülbelül a huszadik volt a sorban, elkezdtem rajta húzni a vonót, s a harmadik hang után mondtam az illetékeseknek, hogy a többit el lehet csomagolni. Bécsből hozták őket, ott volt velük egy nagyon komoly szakértő, aki egyből mondta: látom, értesz a hangszerekhez. Természetesen ez a hegedű volt a legdrágább az összes közül. Nem erős hangú hangszer, ami egy hatalmas koncertteremben hátrány, de felülmúlhatatlan minőség rejlik benne, s úgy gondolom, hogy a minőség fontosabb, mint a mennyiség.

– Figyelemmel követi az erdélyi, romániai zenei életet?

– A kolozsvári filharmóniát 20 éve nem hallottam játszani, de a Youtube-on szoktam hallgatni romániai zenekarokat, a bukaresti filharmóniának és a rádiózenekarnak van fenn néhány felvétele. Ez is a szakmámhoz tartozik, interneten naprakészen követem a világ vezető zenekarainak a munkáját.

– Mikor fogjuk szólistaként viszontlátni valamelyik erdélyi koncertteremben?

– Nem voltam még szólista, de dolgozunk rajta. A kolozsvári filharmonikusoknak hat éve könyörgök, hogy hívjanak meg szólózni, de még nem jött össze. Nem adom fel, már csak nosztalgiából is szeretném, ha megvalósulna, meg azért is, mert akkor ismertek, hallottak hegedülni, és halljanak most is.  Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb létre fog jönni. Azért nem szakadtam el teljesen az erdélyi zenei élettől, a csíkszeredai kamarazenekarral évente dolgozom, összehozunk egy-egy produkciót.

– A zene mellett mi játszik még fontos szerepet az életében?

– A családom és az evés. Nem vagyok válogatós, de nagy gurmand lettem. Bármit megeszek, de a kimondottan jó ételekért rajongok, a francia és a thaiföldi konyha a kedvencem. Szeretek főzni, de soha nem szakácskönyvből, hanem én alkotok a konyhában.