A hatalmi vitába bukott bele a román nagykoalíció

Romániában azonban az igazi hatalom az államfőnél van, és az USL-en belüli feszültségeket is valójában az őszi elnökválasztás közeledése táplálta – állapítja meg az MTI-nek a balliberális koalíció széthullásával kapcsolatos elemzése.

Magának az USL-nek a létrehozása is az államfői tisztséggel állt összefüggésben. 2011-ben Victor Ponta, az akkor még ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) és Crin Antonescu, az akkor szintén ellenzékben lévő Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke egy pillanatig sem titkolta, hogy a jobboldali Traian Băsescu államfő és a hozzá közel álló akkori kormánypárt, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) ellen fogott össze.

A két pártelnök megegyezett abban, hogy az USL miniszterelnökét a szociáldemokraták, államfőjét a liberálisok adják. Úgy tűnik azonban, a közös ellenség volt az egyedüli, ami összetartotta őket. Az USL nagyon jól teljesítő politikai projektnek bizonyult, amíg a népszerűtlen intézkedéseket hozó PDL-kormányt, vagy az azt védő Băsescut kellett leváltani. A kormányváltás sikerült is, de az államfő túlélte a felfüggesztést.

Az USL ellenzéki összefogásként olyan jól működött, hogy kétharmados többséghez jutott a parlamentben 2012-ben, de kormányzati szövetségként elvesztette kohézióját. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Băsescut nem lehet leváltani – az USL még népszerűsége csúcsán, az államfő menesztéséről rendezett 2012-es népszavazáson sem tudta az ötvenszázalékos érvényességi küszöböt meghaladni –, a koalíciót alkotó két nagy pártban egyre többször merült fel a kérdés, hogy akkor meg mire jó a hatalmon való osztozkodás?

Kegyvesztett Antonescu

A nagyobb választói háttérrel rendelkező PSD számára egyre kevésbé tűnt vonzónak, hogy támogassa Antonescut a neki beígért államfői tisztség megszerzésében. A PSD annak fényében tartotta elfogadhatónak Antonescu államfői jelöltségét, hogy az USL a tisztség súlytalanítására készült. A tervezett alkotmánymódosítás – amelynek szövegezését éppen Antonescu vezényelte le – az elnöki hatalom csökkentését, a parlament és főleg a kormány súlyának növelését eredményezte volna.

Csakhogy az alkotmányt az USL-nek nem sikerült módosítani, legfontosabb előírásait az alkotmánybíróság megvétózta. Ilyen körülmények között a szociáldemokratáknak már nem tetszett annyira az ötlet, hogy Antonescu legyen az államfő. Egyre hangosabban utalgattak arra: a legnagyobb román párt mégsem engedheti meg magának, hogy ne legyen saját államfőjelöltje.

A PSD – nagyobbik testvérként – a tisztségeken való egyenlő osztozkodást is kezdte méltánytalannak tartani, és Victor Ponta egy sor olyan intézkedést hozott, amellyel saját pártja javára kurtította meg a liberális miniszterek hatáskörét és a rendelkezésükre álló forrásokat. Ez a liberálisoknál váltott ki elégedetlenséget. A hatalomból való fokozatos kiszorulásukat el is fogadták volna addig, amíg még bízni lehetett abban, hogy Antonescu lesz az USL államelnökjelöltje, és megválasztását a PSD is támogatja. De a liberális pártelnök – állítása szerint – már tavaly rájött, hogy csak hitegetik.

Johannis pünkösdi királysága

A szakítást formailag az váltotta ki, hogy az USL pártjai nem tudtak megegyezni a kormány szerkezetének átalakításáról. Antonescu a PNL kormányzati súlyának növelésére akarta felhasználni azt, hogy új tisztségviselőket kellett jelölnie néhány lemondott liberális miniszter helyére. A párt legtekintélyesebb politikusát, Klaus Johannist javasolta a belügyminisztérium élére, és neki követelte a PNL-nek járó miniszterelnök-helyettesi tisztséget is, amely érzékeny veszteség lett volna a PSD-nek.

Ezt Ponta nem akarta elfogadni. Már csak azért sem, mert időközben annyi képviselő igazolt át hozzájuk a parlamentben, hogy a PSD-nek – két kisebb párttal és a kisebbségi frakcióval – a liberálisok nélkül is van már egy törékeny (háromfős) többsége, amely az RMDSZ 26 fős frakciójának támogatásával már megnyugtató mértékűre növekedne az 575 tagú parlamentben.

A szociáldemokrata, liberális és konzervatív ideológiát megtestesítő három nagy párt – PSD, PNL és PDL – mindhárom lehetséges kombinációban megpróbált már nagykoalíciót alkotni, de egyik sem működött két évnél hosszabb ideig. A parlamentben mindig adódott annyi kis párt, kisebbségi képviselő és helyezkedő politikus, hogy a feljövőben lévő nagy pártok ezeket maguk mellé állítva egyedül is kormányképesek legyenek.

Ráadásul az államfőnek szinte tejhatalma van abban, kit bíz meg kormányalakítással, de egy miniszterelnököt leváltani csak a parlament tud. Így paradox módon sokszor a kis pártokon múlt, ki kormányoz Romániában, és az ilyen kormányzatok akár stabilabbak és hosszabb életűek is lehetnek, mint a hatalmon osztozkodni nem tudó nagykoalíciók.