A gonosz szeszkazán visszavág

 Az októberben megjelent Bad as Me Waits pályájának egyik legjobbja, karakteres lényegre törő új dalai – melyeket ezúttal is felesége, Kathleen Brennan társaságban írt – igen sokfélék, de érdekes módon karcosságuk ellenére is könnyen befogadhatók, még olyan új hallgatókat is lazán megnyerhet velük, akik még sosem hallottak az előadóról. Hangja, mint mindig, felismerhető az első másodpercben: egy kritikusa szerint olyan, „mintha Bourbon whiskys tartályban áztatták volna, majd a füstölőben lógatták volna néhány hónapig, és végül a füstölőből kihozván áthajtottak volna rajta autóval”.

A kaliforniai énekesnek persze soha nem volt igazán slágere – ha felületesek lennénk, elintézhetnénk annyival a dolgot, hogy kultikus hírnevét elsősorban összetéveszthetetlen orgánumának köszönheti –, a „brand” viszont esztendőről esztendőre erősödött, főleg azért, mert Tom Waits mindig is saját útját járta. A 70-es években, pályafutása elején egyfajta kávéházi dzsesszt játszott, majd folyamatosan feszegette a határait, elmozdult a rock, a blues és a pszichedelikus zenék felé.

Zenéjének sokszínűségére jellemző, hogy alternatív és folk kategóriában is nyert Grammy-díjat, az érzelmes hangvételű dalait és nyolcvanas évekbeli jellegzetes „kocsmazenéjét” a kilencvenes évektől kiszámíthatatlan zenei kísérletezés váltotta fel. Számos világhírű dalszerzőt és zenészt inspirált, rajongói közt Rod Stewart és Bruce Springsteen is feltűnik. A művész életrajzi adatai szerint 1960-ban, szülei válása után a mexikói határhoz közeli National City városába költözött, itt tanult meg autodidakta módon zongorázni, s bevallása szerint 1965 óta zenél aktívan. 1971-ben Los Angelesbe költözött, ahol több demót vett fel, ezekből néhány, húsz évvel később a The Early Years, Volume One és ... Volume Two című albumokon jelent meg. 1972-ben adta ki debütáló, dzsesszelemekből építkező lemezét, ami a szaksajtóban bíztatóan pozitív kritikákat kapott.

Sorra adta ki albumait, melyeket hallgatva egy dzsesszzenekarral kísért kávéházi zenész jelenik meg előttünk, hangulata sokszor balladisztikus. Ez a vonal legjobban a Nighthawks at the Diner című dupla albumon hallható, ahol kisszámú közönség előtt élőben, de stúdióban adja elő számait. Későbbi albumain egyre több zenekari zene hallható, a Blue Valentine lemezen már nagy szerepet kapnak az elektromos gitárok és a billentyűs hangszerek.

A Foreign Affars egyik számában Bette Midler énekes-színésznővel duettezik, a Heartattack and Vine című kiváló lemezen pedig a rhythm and blues stílus irányába fordul el. 1980-ban ismerkedett meg későbbi feleségével, Kathleen Brennannal, akinek szerepe abban is jelentős, hogy bemutatta Captain Beefheartnak. Jelentős stílusváltás következett be, amit jól mutatnak ekkortájt kiadott válogatáslemezei. Ezeken nem a korábbi felvételeket, hanem újrahangszerelt és újra felvett régi számokat adott ki. A 80-as évek első felében sorra írja a filmzenéket is Francis Ford Coppola számára (a Szívbéli című mű aláfestő muzsikájáért 1983-ban Oscar-díjat is kapott), de ő szerezte a Jim Jarmusch rendezte Éjszaka a földön című film zenéjét is.

Nos, a vadonatúj Bad as Me nagyjából összefoglalja ezt a tekervényes karriert, legalábbis a dalok megszólalása, a dalok tematikája alapján ez bátran kijelenthető. Megtörténhet, hogy ettől a korongtól nem fognak hátast dobni azok, akik hallottak már két-három lemezt Tom Waitstől, inkább csak a régi, hűséges rajongók fogják észrevenni, hogy milyen korszakok megidézésésől van szó. A lemezt indító, energikus, izmos fúvósszekcióval nyomuló Chicago már az első néhány másodpercben „leteperi” a hallgatót. A refrénben elhangzó „All aboard!” (Mindenki a fedélzetre!) felhívás után nincs mentség: felejthetetlen az orgonákkal kiszínezett, kissé önparódiába hajló, sötét tónusú Raised Right Men, vagy a melankólikus (Angelo Badalamenti filmzenéit is idéző) Talking at the Same Time is.

Persze kapunk vad kocsmai rockabillyt (Get Lost), ír népzenei motivumokat is idéző kesergőt (Pay Me) és tipikus Waits-balladát is (Face to the Highway), melyekről írni nagyon nehéz. A búskomor hangulatot a címadó dal rockos hangzása töri meg, melyben hősünk üstdobokkal, trombitákkal érkezik, és szokásához híven hangosbeszélőbe énekel.

Meglepő, hogy a Satisfied című dalban Waits a Rolling Stones Satisfactionjét próbálja megidézni úgy, hogy közben a hathúrosat maga Keith Richards, a „gördülő kövek” legendás gitárosa kezeli. Nem biztos, hogy tisztelgésnek szánta, ha igen, akkor kellőképpen morbid lett. Richard mellett persze (régi szokása szerint) számos nagy nevet meghívott maga köré az öreg szeszkazán, néhány dalban például a Red Hot Chili Peppersből ismert Flea és Les Claypool (Primus) pengeti a basszusgitárt.

A tizenhetedik lemez sem lett kontyalávaló, de hát Tom Waits muzsikája sosem volt az. Inkább olyan élményt nyújt, mint egy remekül átmulatott éjszaka után még egy pohár ital, hajnalban az üres sarki kocsmában. Mindegyik dal olyan, hogy mámoros állapotunkban bármelyiket kiválaszthatnánk az adott kocsmai zenegép playlistjéről, majd ha betoltuk az utolsó garast az éneklőszekrénybe, kérünk hitelre még egy italt, és veszekszünk a pincérnővel a hangerő, majd a záróra miatt.

Tom Waits: Bad as Me – ANTI Records, 2011. Értékelés az 1–10-es skálán: 10