A beatzenésztől az epertermesztőig – interjú Zalder András „multifunkcionális” vállalkozóval

Életrajzi adatai igazolják a multifunkcionális vállalkozó önmeghatározást, a biztos pont, a talajba kapaszkodó gyökér mégis mintha a képzőművészet volna, diplomája is erről szól. A képzőművészet viszont nem olyan pálya, ami a beiratkozás előtt két perccel ugrik be, lesz, ami lesz alapon. Mióta készült rá?

Édesapám katonatiszt volt, ami azt jelentette, hogy gyakran kellett egyik városból a másikba költöznünk. Nyolcadik osztályos koromig Tasnádon éltünk, a képzőművészettel kapcsolatos első emlékem is oda köt. Az iskolában a jó rajzolók közt tartottak számon, Winnetout, Tarzant és más képregényfigurákat rajzoltam. De voltaz iskolában egy lány, aki nekem nagyon tetszett, s aki egyszer amúgy futtában, egyszerű kínai ceruzával lerajzolta Cat Stevens beatzenészt, s én rádöbbentem, hogy a kettőnk rajztudása közti különbség ég és föld. Ugyanakkor azt is elhatároztam, hogy megtanulok úgy rajzolni, mint a leány, mégpedig a nagybányai művészeti iskolában, mert ő is oda járt. A felvételire egy tasnádi tanárnő készített fel s a vonal felett utolsóként be is jutottam.

Örömöm elég hamar lelohadt, amikor rádöbbentem, mekkora hátrányban vagyok az osztálytársaimhoz képest, akik már négy évig képzőművész szakosztályba jártak. Kezdtem ledolgozni a hátrányt, ugyanakkor azt is kezdtem érezni, hogy a klasszikus bányai iskolaként ismert stílus nem az én szám íze szerint való, úgyhogy épp kapóra jött édesapám áthelyezése Temesvárra. Ott külön működött az iskolában képzőművész, illetve zene osztály, a képzőművészeten belül pedig festészet, grafika és design csoport. Én ez utóbbiba kerültem, ahol a fototechnikától kezdve a cipőtervezésig nagyon sok mindent megtanultunk. Sikerült behoznom a lemaradást, egyrészt a rengeteg gyakorlásnak, másrészt a nagyon jó tanároknak köszönhetően. Külön megemlíteném David tanár urat – keresztnevét senki nem használta, azért nem emlékszem én sem rá –, akit bátran mondhatok élő legendának.

Akik ötödiktől jártak az iskolába, még emlékeztek rá, de aztán elment Izraelbe, onnan Nyugat-Európába, Amerikába, majd „hazaszökött\". Abban az időben ez óriási dolognak számított, nekünk mindenesetre nagy szerencsénk volt vele. Utolsó éven tanított és év elején azzal kezdte, hogy megkérdezte, ki akar design szakon továbbtanulni? Hatan jelentkeztünk, a többiekkel megegyezett, hogy focizhatnak, csinálhatnak bármit az óráján, nem kell jelen lenniük és kilencest kapnak évharmad végén. Nekünk viszont kegyetlenül meg kellett dolgoznunk már a négyesért is. Elővenni papírt és a szenet – mondta. Mire mi, hogy ki rajzol ma már szénnel? Ha nem tetszik, lehet menni a többiekkel focizni. De az igazi nagy feladat az otthoni, napi száz A/4-es lapra készített villámrajz volt. Nem 98, de nem is 103.

Rajzoltunk mindent, ami a közelünkben volt, belelovalt bennünket ebbe az irdatlan iramba. De az egyetemi felvételin, ahol 45-en versenyeztünk abban az évben egy helyre, óriási előnyt jelentett: mi tíz perces krokirajzhoz szoktunk Davidnál, a felvételin tizenöt percet kaptunk. Később tudtam meg, hogy a középiskolai tanáraink egymás közt megtippelték, ki fog bejutni és nekem ötven százalékot adtak. Hogy egyedül én jutottam be, az éppen ennek a szörnyű túljelentkezésnek tulajdonítható: amikor megláttam a rengeteg embert, megnyugodtam, hogy nekem itt esélyem úgysincs, ezzel pedig megszűnt a stressz és bizonyára ezért sikerült.

Zalder András 1959. április 27-én született Nagyváradon, a temesvári Művészeti Gimnáziumban érettségizett, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen szerzett diplomát. 1985-ben visszakerül szülővárosába, az Electrometal kisipari szövetkezethez, ahol letölti az akkoriban kötelező három éves gyakornoki időt, majd szabadúszó képzőművész lesz, 1990 után pedig magánvállalkozó. Jelenleg a hatodik cégénél dolgozik.

Az egyetemi öt esztendő – egészségi okokból ismételtem a negyedévet – nagyon jól telt. Nemcsak azért, mert közben megnősültem, hanem mert a katonaságnál megtanultam portrézni és a kolozsvári sok idegen megrajzolásával jól kerestem. Egyébként nálunk a design, a formatervezés aránylag új szak volt, 1970-ben indult először ilyen szak Kolozsváron és Bukarestben, mindkét egyetemen általános formatervezést tanultunk. Magyarországon akkor már úgy működött, hogy a nagy cégek megkeresték a hallgatókat, akarnak-e például elektronikai termékeket tervezni. Aki jelentkezett, annak állták az ösztöndíját, illetve végzés után néhány évig a cégnél kellett dolgozniuk.

Mi a gyerekjátéktól az űrhajóig, hangszerektől a könyvborítókig mindent terveztünk. A közös, hogy bárminek van egy logikai lemenete: dokumentáció, ki mit csinált addig, aztán az ötletelés, a brainstorming, majd saját tervet készítettünk, a tanárral együtt átnéztük, meg kellett csinálni a műszaki rajzát, a makettet és a reklámplakátot. Mindenkinek megvolt a saját pultja, ahol dolgozott, Kolozsváron ez most is ugyanígy zajlik. A közben végzett portrézás nagyon sokat jelentett a manualitás kifejlesztésében, illetve az anyagi „jobblétben\", hiszen tíz-húszezer lej között kerestem havonta. Az Electrometalnál viszont 1700 lej lett a fizetésem, a státushiányról nem is szólva.

Ezt a státushiányt nem értem.

Pedig egyszerű: mivel aránylag új szakma volt, még nem került be az úgynevezett nomenklatúrába, a munkaköri leírások listájába. A szövetkezetnél elsőre mérnöknek mondtak, de tiltakoztam, hogy nem vagyok az. Akkor mi? Ipari formatervező. Olyan nincs, csak műszaki rajzoló. Az sem vagyok. Nem húzom tovább: végül kiegyeztünk a tervező mérnöki státusban. A már említett fizetéssel. De nem tudták, mit is kezdjenek velem.

Előbb terveztem egy címkét (4 óra alatt) egy dobozra és dolgoztam volna tovább, de nem volt mit. Nem is voltak az én ritmusomhoz hozzászokva, én pedig nem ismertem a semmittevés módozatait. Még rajztábla sem volt, de aztán lett, kiderült, van egy jó prototípus műhelyük, kaptam egy külön műhelyt és elkezdtem tervezni. Legelőbb gyerekjátékokat, amit bemutattunk különböző kiállításokon és vásárokon, azonnal lett is volna rá rendelés, de nem voltak műszereink, hogy sorozatban is gyárthassunk. Hat ilyen tervem készült el, a potenciális megrendelőkkel abban maradtunk, hogy ha meglesz, szólunk. S hogy a munkaidő alatt mégse üljünk tétlenül, összehoztuk az Electrometal művészeti csoportját és zenélni kezdtünk, mondhatni csak úgy, a magunk gyönyörűségére.

Zene: a multfunkcionalitás újabb szegmense. Szóval innen a szocializációs hálón a gitáros kép. A zene volt előbb vagy a rajz?

Hat éves voltam, amikor édesapám hazahozott egy gitárt és elkezdtem a tanulást. Ez Székelyudvarhelyen történt, akkor épp ott laktunk. Egy neoprotestáns bácsihoz jártam órára, aki csak vallásos dalokat tanított, nekem viszont elment a kedvem a gitározástól. Szüleim beleegyeztek, hogy abbahagyjam, így a gitár „felrepült\" a szekrény tetejére, s majd csak Tasnádon került le, amikor meghallottam két szomszéd srácot zenélni és ahogy a rajzolással is történt, ledermedtem, hogy ilyen hangokat is ki lehet csalni a gitárból. Újból nekiláttam én is, Temesváron pedig az osztály hat fiújából négyen zenéltünk és meg is alakítottuk az osztályzenekart, amatőr szinten.

Művészeti iskola végzőseként nem gondolt a zeneszakra?

Talán ha lett volna gitárcsoport, akkor oda jelentkezem, de nem volt. Kaptam viszont a sorstól egy ajándékot: az egyik kollégámhoz járt egy nagyon jó gitártanár, aki a hires Phoenix együttes egyik tagját is tanította és én részt vehettem az órákon. Rengeteget tanultam a kollégámnak adott magyarázatokból, aztán pedig együtt korrepetáltunk. Négy éven át tartott mindez – el is jutottam egy jobbacska lokálzenész szintjére, mivel a tanár örökzöld dalokat tanított.

Az Electrometal együttesében ezeket játszották?

Nagyjából igen, de a zenélés tulajdonképpen csak mellékvágány, hobbi maradt. Pénzt nem tudtam vele keresni, márpedig nagyon kicsi volt a fizetésem, nehezen lehetett belőle megélni. Lázasan kutattam a lehetőséget, hogyan is tudnék többet keresni és így jött az ötlet, hogy lássak neki a festésnek. Ösztönösen a reklámgrafika felé hajlottam, bár az még nálunk akkor nem igazán ment. 87-ben kibéreltem a váradi kisgalériát és kiállítottam hatvan képet. Egy kiállítás nagyon sokba kerül, rámák, katalógus és egyebek, reméltem, megtérülnek a költségeim, de csalódtam: egyetlen képet sem sikerült eladnom. Jöttek, megnézték, de nem vásároltak.

Morálisan a padlóra kerültem, amikor Nagybányáról jött a kérés, nem tudnám-e gyorsan átvinni az anyagot, mert a soros kiállító visszamondta és közeleg a meghirdetett megnyitó. Becsomagoltam a képeket, megvettem egy egész vonatkupét a szállításhoz s hogy ne kelljen külön teremőrt fizetni, vállaltam, ott leszek én folyamatosan. Két hét alatt az összes képet eladtam, mert láttam, hogy tetszenek, ez már eleve fél siker és „csak\" a beszélőkémet kellett működésbe léptetnem. Igen, újból és újból bebizonyosodik, mit jelent az emberi szó.

Ettől kezdve évente rendeztem kiállítást, hat egyéni tárlatom volt. Minden képet sikerült eladnom, közben viszont próbáltam állandóan újítani. Előbb papíron készítettem grafikákat, a második kiállításra festékpisztollyal, aerográffal készített darabokat vittem, a harmadikra ugyanezzel, de üvegre, a következőn megpróbáltam átvilágítani... 1990-től már fényreklámokat is készítettem. Bejött a régi álmom, a reklámgrafika is, mivel egy merész, nagykalapos női portréról az egyik tárlatlátogató megkérdezte, nem írhatná-e rá, hogy butik, mert épp akkor nyitotta meg az üzletét. Hét évig a reklámszakmában dolgoztam vállalkozóként. Közben már újabb lehetőségek érdekeltek: a fényreklámok után bútortervezésbe kezdtem, de volt egy klubom is.

Érdekes módon minden újabb hobbi hét-hét évig tartott. Úgy szoktam mondani, hogy hét évig voltam képzőművész, hét évig kocsmáros, hét évig asztalos, aztán áttértem az úgynevezett buborékfal-készítésre, ami leginkább egy akváriumhoz hasonlít, térelválasztónak, dísztárgyaknak egyaránt megfelel. Ezzel atechnikával alakítottam ki egy lerobbant ipari lerakatból a váradi Grand Palace éttermet, nagyon büszke vagyok rá. De már közeledik ennek a hét esztendőnek is a lejárta: épp mostanában adom át a fiamnak a céget és úgy néz ki, farmer leszek. Vettünk a városhoz közel egy farmot, epertermesztéssel szeretnék foglalkozni. Helyesebben beszállító leszek, eperpalántákat fogok eladni, illetve mindent, ami a termesztéssel együtt jár, a vegyszerezéstől az öntözésig, hűtőházig. Nagyon élvezem, egyre többet tudok meg az eprészés titkairól.

Ezek szerint a művészet háttérbe került, vagy egyenesen a sutba?

Nem egészen, hiszen amatőr szinten zenélek, még a diszkóm idején vettem egy gitárt, hangfalat, egyedül felvettem 3 CD-t, kerestem társakat is a zenéléshez, de nem igazán jöttössze. Festeni pedig a mai napig többet festek, mint a magukat csak festőként meghatározók, a lakberendezéssel ugyanis nem hagytam fel teljesen, s ahhoz kell. Azt pedig még nem is említettem, hogy közben volt egy varrodám is, együtt dolgoztam egy nagyon jó varrónővel, aki elkészítette a ruhákat, én meg festettem rájuk. De elment Váradról, úgyhogy abbamaradt ez a munka.

A multifunkcionalitásról teljes mértékben meggyőzött.

Pedig ha jól megnézzük, akkor csak egy „szakmám\" van: egy-egy vállalkozás menedzselése. Vagy ha némi öngúnnyal mondhatom: a munkával a pénzcsinálás módozatainak a kidolgozása.