„Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben (2.)

Az érsek, akinekvéleményalkotásai és állásfoglalásaivitathatatlan enciklopédikus tudása ellenéreenyhén szólva problémásak ésellentmondásosak, igazából nem is érzékelikisebbségi magyar katolikus híveinek a problémáit:a felekezeti és a nemzeti hovatartozás összetettkapcsolatrendszerét. Márton Áron (képünkön)nagysága épp abban mutatkozott meg, hogy megtaláltaa harmonikus egyensúlyt a katolicizmusa és amagyarsága, az emberekért való általánosés a saját népéért valókifejezetten erős aggodalom között. Ennek köszönhetőengyakorlatilag alig van esélye arra, hogy boldoggáavassák. Hiszen egy időben közelálló, aromán államhatalommal is dacoló erdélyimagyar katolikus főpap oltárra emelése mindenképpensértené a román nemzeti öntudatot, ésnem is összeegyeztethető a Vatikán jelenlegigeopolitikai számításaival.

Az integráció útvesztői

Márton Áron mindigszívügyének tekintette a gyulafehérváriszemináriumot. A legnehezebb körülményekközött is igyekezett a lehetőségekhez mértenszínvonalat biztosítani. Jakubinyi érsekrőlmindez csak jóindulattal tételezhető fel. Hiszen azintegráció mellett érvként felhozottképzés, lelki nevelés, majdan megszerezhetőösztöndíjak, posztgraduális képzésilehetőségek, színvonalas oktatás ésképzett tanárok emlegetése eléggéanakronisztikusan hangzik annak a humánerőforrás-pazarlásnaka fényében, amely az elmúlt több mint egyévtized alatt erdélyi katolikus viszonylatbanvégbement. Arról nem is beszélve, hogy ahittudományi főiskola és a szemináriumretorikai szétválasztása csak azokat tévesztimeg, akik nem tudják, hogy a gyakorlatban itt egy szervesszerkezeti egységről van szó, amelyet jóltükröz a diákok és a tanári kar teljesátfedése. Amennyiben mégis csak a főiskolaintegrálódik a Babeº–Bolyai Tudományegyetembe(BBTE), akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy ajövőben vajon laikusok is tanulhatnak és taníthatnak(pl. szentírástudományt, dogmatörténetet)majd Gyulafehérváron? Ugyanakkor a nyugati modell(állami egyetemen teológiai karok) – amely agyakorlatban azt jelenti, hogy a papnövendékek aszemináriumban laknak, és az egyetemen tanulnak, aholtudományos szintű teológiai oktatás éskutatás folyik – a gyulafehérvárifőiskola-szeminárium esetében ténylegesen csakakkor valósulhatna meg, ha: a) a papnövendékek atanulmányaikat a kolozsvári karon, az ottani tanárokkalvégeznék; b) Gyulafehérváron járnánakegyetemre.
A hivatalos tájékoztatóutolsó két bekezdéséből azonbanegyértelműen kitűnik, hogy itt tulajdonképpen aszeminárium egyetemi integrálásárólszól a történet. Abból a célból,hogy a papok is államilag érvényes diplomátszerezhessenek, és így hittant taníthassanak aziskolákban – állami fizetésért! –anélkül, hogy hátrányos megkülönböztetésbenrészesülnének a hittanárképzőtvégzett fiatalokkal szemben, akikre így a későbbiekbentalán már nem is lesz szükség. Ezkétségtelenül egyfajta státusbelifrusztrációra is enged következtetni. Ennek adottegyébként hangot Darvas-Kozma Józsefcsíkszeredai plébános, aki megdöbbent, hogyaz infantilizált hívek véleményt merteknyilvánítani az ügyben, s ezért azoktalanul aggodalmaskodókat ahhoz az „együgyűhajadonhoz” hasonlította, „aki a születéshallatán a koporsóra gondolt, és sírnikezdett”. Ellenben, ha a papok majd az oktatásbólélnek, és ezzel gyakorlatilag anyagilag függetlenítikmagukat a hívektől, akár mellékessé vagyfölöslegessé is válhat a pasztoráció,hiszen a feltétlen klérustiszteletre nevelt majdaniromán katolikus hívek – az ortodoxokhoz hasonlóan– azt nem is igénylik. Õk majd vélhetőenmegelégszenek a templomlátogatással és akötelező járulékok befizetésével,illetve az egyházi szolgáltatások esetenkéntimegvásárlásával. Azt is lehet mondani,hogy a SISBBTE ügy kapcsán végeredménybenegy teljes szereptévesztésben levő ésidentitását, társadalmi helyét keresőerdélyi magyar szakmai/hivatásbeli kategóriaproblémáival is szembesülünk, amely ahatározott, következetes és tiszteletet ébresztőközponti irányítás hiányában, ami az egyházi intézményrendszerműködőképességének feltétele, ateljes szétesés fele sodródik.
Mivel az integrációgyakorlati kivitelezése a szemináriumnak a BBTEkeretében működő Római Katolikus HittudományiKarnak való alárendeléssel valósult meg,vélelmezhető annak dékánja, vagyis MartonJózsef felelőssége, akinek pozíciójamind az egyetem keretében – ahol pl. megszavazta a magyaroktatók kizárását, miközbenJakubinyi érsek kiállt mellettük –, mind pedigegyházmegyei szinten kétségtelenülmegerősödött. Ez részben annak is köszönhető,hogy az integrációt olyan gyulafehérváritanári karral valósították meg, amelynek– három tanár kivételével (a 17-ből) –nincs semmiféle tudományos fokozata (a rektort ésa vicerektort is beleértve). De gondolom, a BBTE rövididő alatt pótolja majd ezt az apró hiányosságot:fokozatokat és státusokat osztogatva tulajdonképpenkiszolgáltatott helyzetbe hozza a szemináriumitanárokat, akikkel szemben kegyet gyakorol, és nemannyira érdemeiket ismeri el. A „multikulti” imázsés a politikai haszon csak megér ennyit! A rómaiLateráni Egyetemhez affiliált hittudományifőiskola pedig nagyvonalúan túllép azon aminőségi követelménynek való megfelelésen,amelynek tíz esztendő elteltével sem tud eleget tenni.Ennek pedig nem a pénzhiány az oka. Egyébkéntkérdés, hogy az egyetemi címosztogatásonés a kényelmes – tudományos teljesítménynélküli – átminősítésentúlmenően, Jakubinyi érsek mitől reméli aminőségi váltást Gyulafehérváron,amennyiben továbbra is ő határozhatja majd meg aképzés tartalmát, illetve az oktatószemélyét. Hiszen eddig is ezt tette. Kérdés,hogy a jelenlegi tanári karral vajon mitől leszszínvonalasabb az oktatás? Továbbra is az elzártgyulafehérvári környezetben maradva a növendékekmiképpen tapasztalhatják majd meg a valódiegyetemi oktatás jótékony hatását,és szembesülhetnek annak szellemi kihívásaival?Egyébként az is eléggé különös,hogy a kolozsvári teológiai karon tanító– és tudományos fokozattal rendelkező – tanárokközül csak egyetlen egy, Marton József tanítGyulafehérváron is. Vagyis a képzés teréntovábbra is megmarad a „civilek” és a papnövendékekközötti különbség, ellenben a papság,egy alacsonyabb képzési színvonal mellett, mégiselkönyvelheti az oklevelek egyetemi egyenértékűségét.Hiszen a főiskola-szeminárium tanári kara – néhánykivételtől eltekintve – semmiféle formábannem felel meg az egyetemi oktatói követelményeknek:nincs tudományos fokozata, és értékelhetőtudományos munkát sem tud felmutatni.

Nyertesek, vesztesek

Az igazi demagógia azonbanmindenképpen a hivatalos tájékoztatóutolsó mondatában rejlik: „az eredeti állapototbármikor vissza lehet állítani”. Ilyesmit csaknaiv ember nyilatkozhat, aki nem hajlandó tudomástvenni a Romániában uralkodó balkánimentalitásról. Hiszen mélységes igazságrejlik Deák Ferenc mondásában, miszerint amiterőszakkal, jogtiprással elvesznek, azt vissza lehetszerezni, de amiről önként mondunk le, azt soha többénem kapjuk vissza. Különben is egy feltételesmajdani visszarendezésbe mind a román politikaihatalom, mind pedig a Vatikán mindenképpen beleszólmajd – hiszen most főképpen ők egyeztek meg. Ezértis kell a mostani lépést mindenekelőtt vatikánigeopolitikai és román nemzeti perspektívákbanszemlélni és végiggondolni. Azzal, hogyJakubinyi érsek kezdetben elzárkózott mindenkérdés elől, majd egy személytelen ésellentmondásos, meggyőzésre alkalmatlan tájékoztatómögé bújt, csak rontott a maga és akatolikus egyház amúgy is megnyirbálttekintélyén és hitelén. Az ismegfontolandó, hogy ezzel az elvtelen magyarázkodásikísérlettel az érsek az erdélyi magyarkatolikus egyházat nem állította-e egy olyanerkölcsi elsekélyesedési kényszerpályájára,ahol a morális leckeadás igényévelfellépni már nem csupán hiteltelenül ésnevetségesen, hanem ráadásul mégcinikusan is hangzik.
Amennyiben azonban ezt a lépésta román nemzetpolitika szempontjai szerint ítéljükmeg, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ez a történetmindenképpen a román politika sikeréről éssikerességéről árulkodik.
Először is megerősítettea román államegyházi rendszert, és ezzelmintegy beszűkítette a magyar és azon belül akatolikus intézményrendszer autonómiáját:hiszen aki a pénzt és a címeket adja, akésőbbiekben az szabhatja és alakíthatja afeltételeket is. Ily módon a Főiskola(-szeminárium),és annak paptanárai, a most megszerzett előnyöketegyáltalán nem biztos, hogy elvi megfontolásokbólhajlandók lesznek feladni majd, ha a körülményekés feltételek kedvezőtlenül alakulnak, amiRomániában mindig egy reális lehetőség.
Másodszor mindenképpentekintélyvesztést okozott Jakubinyi érseknek, ésbizonyos értelemben éket vert a magyar katolikuspapképzés és a protestáns lelkészképzésformái közé; intézményesenelszigetelte a kolozsvári Protestáns TeológiaiIntézetet, amely ily módon az egyedüli magyarautonóm lelkészképző intézménymaradt. Ugyanakkor elképzelhető, hogy ez elmélyítia protestáns oktatószemélyzet generációsnézetkülönbségeit, illetve az egyházivezetés és a BBTE Protestáns TeológiaiKarának oktatói közötti törésvonalat.
Harmadszor a magyar katolikusegyházmegyéket és intézményeiketmég erőteljesebben integrálta a román katolikuselem által uralt Romániai Katolikus Egyházba ésállami intézményhálózatba, ezzelmintegy elzálogosítva az autonóm mozgásteret.
Miután a magyar államifinanszírozás a közvélemény szemébenaz erdélyi magyar történelmi egyházakon ésazok vezetőin keresztül jelenítődik meg – hiszen aSapientia egyetemet működtető „Sapientia Alapítvány”egyik alapítója maga a GyulafehérváriRómai Katolikus Érsekség – az egy rendkívülsajátságos kettőslelkűségről tesztanúbizonyságot, mikor az érsekség asaját hittudományi főiskoláját az államifenntartású BBTE-be integrálja, hogy azt a románállam tartsa fenn, mert úgymond a magyar hívekis adófizető román állampolgárok. Innenmár csak egy lépés, hogy a magyar katolikus papa román állam hivatalnokává váljék– anyagi megfontolásokra hivatkozva.
Az integrációelgondolkodtató hozadéka az erdélyi magyarkatolikus egyház erkölcsi tekintélyvesztése,ami a magyar kisebbségen belüli intézményestársadalmi szerepének az újragondolásátés átértékelését isfelveti, egy olyan helyzetben, amikor is a mindinkább csak asaját érdekeit védő politikai osztályátólmár semmit sem remélő, egyre szétesőbbtársadalomszerkezetű és komoly értékválsággalküszködő romániai magyarságnak egyrekevesebb biztos támpontja marad.
A román állami ésa vatikáni politikai érdekek és megfontolásokáltal meghatározott és kialakított újhelyzeten minden bizonnyal már nem lehet változtatni.Ellenben a katolikus papságnak – és különösképpena gyulafehérvári tanári karnak – mindenképpenel kellene gondolkodnia a történésen, ésvalamiféle tanulságot legalább megkísérelnilevonni, mert a semmiért kapott címek ésfokozatok sem tiszteletet, sem megbecsülést nemébresztenek majd; az ismereteket nem tükröző államioklevéllel betöltött pozíció pedigcsak frusztrációkat és személyiségzavarokateredményez az életben. Arra kellene gondolniuk – azérsekkel egyetemben –, hogy egy adott társadalmihelyzetért mindenki viseli a felelősséget, ahogy aztMárton Áron 1947. január 1-jén, agyulafehérvári székesegyházban elmondottújévi beszédében kifejtette: „felelősökazok a vallások és azok az egyháziak, akik amindenkori hatalom előtt szolgalelkűen meghajoltak, ma ennek,holnap az ellentétes irányzatnak az uszályábakapaszkodtak, az igazság és a nagy erkölcsitörvények védelméről gyávánlemondtak, a hatalom törvénytelenségeinélasszisztáltak; akik a korszellemmel mindig kiegyeztek ötvenszázalékra, a maguk hűtlen és elvtelenmagatartásának az igazolására pedig olyanmentségeket találtak ki, hogy az igazságba ésaz erkölcsbe vetett hitet és az erkölcsi tekintélyhitelét a hűséges és jó szándékúhívek lelkében is megölték. (Virt László,Márton Áron, a lelkiismeret apostola, Budapest, 1988,193–194.)

Ez a vallásgeopolitikai elemzésrésze annak a tanulmánynak, amely az EurópaiÖsszehasonlító KisebbségkutatásokKözalapítvány (www.eokik.hu) keretébenkészült. Az anyag teljes egészébenmegtalálható: http://ahet.ro/dossziek/oktatas—-tudomany/nemzet-es-egyhazpolitika-erdelyben.-814-101.html..

Jakab Attila
A szerző vallástörténész,az Európai ÖsszehasonlítóKisebbségkutatások Közalapítványmunkatársa