1956 tizenkét erdélyi mártírja

Ugyancsak ebben az esztendőben, 2008. december 2-án lesz 50 éve annak, hogy kivégezték az érmihályfalvi csoportként ismert – valójában mindannyian az Érmelléken éltek – két halálraítéltjét, miközben a harmadik halálraítélt, Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész büntetését életfogytiglani kényszermunkára változtatták.

Az 1956-os magyar forradalom eszméivel való azonosulásért 1957. június 27-én a szamosújvári börtönben kivégezték Teodor Mărgineanu Borgóprundon szolgáló görgénykásvai születésű tüzérhadnagyot. 1959. április 20-án – ugyancsak Szamosújváron kivégezték az ozsdolai molnárt, Szígyártó Domokost.

1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében 51 éves korában kivégezték a csíkszeredai származású tanítót, Tamás Imrét és féltestvérét, Tamás Dezső pénzügyi tisztviselőt, aki, bár a Zsil-völgyében született, 57 évre szabott élete során mindvégig csíksomlyóinak vallotta magát.

A megemlékezések sorából fájdalmasan kimarad a nyolc erdélyi magyar származású áldozatnak a felsorolása is, akiket a szovjet tankok segítségével hatalomra került Kádár János bíróságai ítéltek halálra, juttattak a bitófára vagy a kivégzőosztag elé. Budapesten az elsőkként kivégzettek közül kettő erdélyi, illetve bánsági: a marosvásárhelyi születésű Dudás József és a Krassó-Szörény megyei származású Szabó János, a Széna téri harcok legendás parancsnoka. Mindkettőjüket 1957. január 19-én végezték ki, a fellebbezési lehetőség megtagadása után.

Az egyéni, családi, közösségi drámán túlmenően a romániai politikai perek kivégzettjeit haláluk után is kíséri a kommunista diktatúra minden képzeletet felülmúló embertelensége: a hozzátartozók, a családtagok ma sem tudják, hol pihennek szeretteik földi maradványai, az akkor elkapartaknak nem tudják megadni az antik drámákból is oly jól ismert végtisztességet. Az ötven évvel ezelőtt kivégzett áldozatok nagy száma, a folyamatban lévő politikai perekben hozott rendkívül súlyos ítéletek azt bizonyítják, hogy 1958 az egyik véres, drámai esztendőként marad fenn az erdélyi magyarság kollektív emlékezetében.

Kádárék is büntetést sugalltak

A véres retorzióhoz, a példátlan megtorlásokhoz közvetve hozzájárult a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttségnek 1958. február 20-a és 29-e közötti romániai, erdélyi látogatása, illetve az ott elhangzott burkolt utalások „az ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetésére. A látogatást eredetileg 1957 szeptemberére időzítették, de közös megegyezéssel 1958 februárjára halasztották.

A küldöttségben részt vett: Kádár János, az MSZMP KB első titkára, államminiszter, Apró Antal, a kormány első alelnöke, Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB titkára, Némety Károly, az MSZMP KB tagja, Sebes István külügyminiszterhelyettes, Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet. Kállai Gyula 1958. február 25-én a marosvásárhelyi Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében fogalmazta meg mindazt, ami – véleményem szerint – egyfajta felhívás volt az 1956-os forradalom eszméivel való azonosulásért, azzal rokonszenvező, börtönökben sínylődő, román és magyar politikai foglyok példás megbüntetésére. Kállai Gyula azon túlmenően, hogy kijelenti: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elegendő földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját...”, elképesztő módon csúsztat, amikor azzal folytatja az „elmélkedését”, hogy a magyarországi ellenforradalom elsősorban Románia területi integritására jelentett veszélyt. E sorok írója minden egyes 1956-os magyarországi programot, tervezetet alaposan áttanulmányozott, ezek fényében minden kétséget kizáróan egyértelművé válik: csak a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatói és a város diákjai fogalmazták meg követeléseik 16. pontjaként, hogy a magyar kormány nemzetközi fórumokon vesse fel, képviselje a határon túli magyarok ügyét. Egerben, Sopronban elhangzott egy-két irredentának minősíthető kijelentés, de azokat azonnal elhallgatták, és Egerből a szomszédos népek nyelvén műsorokat sugároztak.

Kállai Gyula még azt is kijelentette, hogy most az ellenforradalmárok példás megbüntetése következik. 1958. február 28-án a magyar küldöttség tiszteletére Kolozsváron, az állomás előtti téren szerveztek rövid gyűlést. Kádár János valójában „továbbgondolta” Kállai Gyula „eszmefuttatását”: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alérendelt kérdés...”

A magyar küldöttség valahol Nagyenyed és Kolozsvár között utazott a vonaton, amikor 1958. február 27-én a Kolozsvári Katonai Törvényszék példát statuáló ítéletet hozott a Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök és társai perében: az első rendű vádlottat, Fodor Pált, a magyar–román lakosságcsere tervéért 25 év kényszermunkára, Hajdu Géza, Szentmártoni Bálint, Szőcs Ignác ferencrendi szerzetest és Csiha Kálmánt – 1990 utáni erdélyi református püspököt – 10-től 20 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották.

1958. május 30-án a temesvári Május 1 munkásklubban ítéletet hirdettek a Szoboszlai-per 57 vádlottja fölött is: 10 vádlottat halálra, a többit 3 év börtönbüntetéstől életfogytiglan tartó kényszermunkával sújtották. A fellebbezések visszautasítása után előbb a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma, majd 1958. augusztus 22-én a Nagy Nemzetgyűlés elnöksége megerősítette az alapfokon hozott ítéleteket. A halálra ítélteket – a kivégzési jegyzőkönyvek tanúsága szerint – 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték, a holttesteket átadták a börtön parancsnokának, Bodor századosnak. A kivégzésekre éjszaka 23 és 24 óra között került sor.

1958. október 4-én a nagyvárad-velencei művelődési házban ítéletet hirdettek az érmihályfalvi csoport perében: a 31 vádlott közül hármat, Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, dr. Hollós István volt hadbíró századost, Balaskó Vilmos érolaszi református lelkészt halálra ítélték. Az utóbbi ítéletét Balaskó Nándor szobrászművész hathatós közbenjárására életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Ez azzal a szerencsével járt – ha szabad így fogalmaznom –, hogy Balaskó Vilmos 1983-ban a teljes megvakulása előtt – ami a börtönbeli kínzások, szenvedések következménye volt – papírra vetette börtönélményeit. Ezekből az egyedülálló feljegyzésekből ismerhetjük meg a romániai börtönök siralomházát, azok hangulatát.

Sass Kálmánt és dr. Hollós Istvánt 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben végezték ki.

Az erdélyi ’56 eszmei hagyatéka

Szoboszlai Aladár a Keresztény Dolgozók Pártja programjának kidolgozásával, a román–magyar, esetleg román–magyar–osztrák konföderáció eszméjének megfogalmazásával jelentős lépéseket tett a politikai pluralizmus, az Európai Unió eszméjének közép-kelet-európai meghonosításáért.

Sass Kálmán a kisebbségi és erdélyi kérdés megoldásának kulcsát a kantonális Magyarország és Románia megteremtésében látta, ahol a kantonok határai egyben nyelvi határok is. A bukaresti, konstancai vagy moldvai magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a székelyföldi tömbmagyarság. Ugyanez érvényes a szász, szerb, ukrán, török–tatár, vagy éppen izraelita kantonra is. Ő volt az egyetlen, aki napokon át semmit nem vallott, és súlyos megveretése ellenére a bírósági tárgyaláson minden, belőle erőszakkal kicsikart vallomását visszavonta. Tanulmányaiban tiltakozott a ma olyan divatos „szórványmagyarság” definíció ellen, azt megalázónak, lesajnálónak tekintette.

Az erdélyi ’56 egyik legnagyobb teljesítménye, hogy a legvadabb terror, diktatúra ellenére – minden egyes, „ellenforradalminak” minősített gondolat papírra vetéséért akár az életével is fizethetett! – a kisebbségi, az erdélyi kérdés megoldására négy terv, alternatíva született. A két, már említett peren kívül dr. Dobai István „ENSZ-memoranduma” az erdélyi magyarság jogfosztását az Egyesült Nemzetek Szervezete elé akarta juttatni, és báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-án Klauzál Gábor ipari és kereskedelmi miniszterhez írott levele alapján az erdélyi kérdés megoldását a régió Magyarország és Románia közötti megosztásában és a lakosságcserében látta. Fodor Pál a székelyföldi hagyományokra, Paál Árpád „székely köztársaság”-tervére, Páll Gábornak a Csíki Magánjavakért folytatott küzdelmére alapozva, Erdély függőleges, azaz a történelmi Máramarostól kiindulva, egész Erdélyt kettészelő megosztásában és ugyancsak a lakosságcserében látta a lehetséges megoldási alternatívát.

Összehasonlítva a mai, a teljesen veszélytelen körülmények között kidolgozott autonómiatervekkel, a pálma mindenképpen az erdélyi magyar „ötvenhatosoké”.

A tizenkét kivégzett erdélyi „ötvenhatos” letartóztatásakor készült fényképét közöljük, három kivételével: Tamás Dezső és Ábrahám Árpád fotója hiányzik a periratból, Hollós István eredetileg is rossz minőségű arcképe pedig a felismerhetetlenségig halványodott.

Tófalvi Zoltán