– Sejtem, ez lehetett a mozgatórugója annak, hogy a kétezres években odakerült a Kemény Dénes szövetségi kapitány irányította férfiválogatott mellé. Milyen elképzeléssel kezdett el forgatni a csapat körül?

– Az előzményhez hozzátartozik, hogy 1978-ban abbahagytam ugyan a vízilabdát, de nagyon megszerettem ezt a sportágat, megfertőzött az a közeg, nem csak a labdajáték, hanem az uszoda világa, a miliő, az ottani kultúra. Továbbra is lejártam úszni, ugyanakkor meccsekre is. Úgy alakult, hogy más produkció kapcsán kint jártam az 1992-es barcelonai olimpián, ahol testközelből végigasszisztáltam Egerszegi Krisztina három aranyát, ami nem kevéssé hatott rám. Elhatároztam, forgatni akarok az úszózseniről egy dokumentumfilmet, ami aztán el is készült. Emiatt még több időt töltöttem az uszodában, miközben a Kásás Tamás, Kiss Gergő, Varga Zsolt, Székely Bulcsú, Molnár Tamás, Fodor Rajmund, Steinmetz Barnabás nevével fémjelzett junior vízilabda-válogatott elkezdte végigverni a világot. Hatvanhat meccsből 65-öt megnyertek két év alatt, ami világszám, ilyesmi semmilyen sportágban nemigen fordult elő, sporttörténetileg is óriási dolog. 1994-ben a római világbajnokságon rögzítettük az olaszok elleni, irdatlan verekedésbe torkollt csoportmeccset, és bár az a torna számunkra nem sikerült, hatalmas lökést adott nekem. Tudatosult bennem, hogy rá vagyok kattanva a vízilabdára. Ezek után következett a kapitányváltás, jöttek a kezdeti sikerek, majd a sydney-i olimpia, amit otthon követtem végig. Az időeltolódás miatt hajnalban rendezett döntőben Vári Attila csavargóljánál már úgy ordítottam, hogy a család felébredt, és csak néztek rám, megőrültem-e. Ez akkor engem nagyon berántott, és azt mondtam: ha ezek a fiúk ezt képesek voltak megcsinálni, akkor valami olyasmi van születőben, mint a brazil foci, és ezt nem megörökíteni bűn. Másnap felhívtam a finálét közvetítő Knézy Jenőt, és megkértem, hozzon össze Kemény Dénessel, akivel hamarosan leültünk beszélni, és nem tartott sokáig meggyőzni. Így kezdődött az egész, lejártam a válogatotthoz az uszodába.

– Miként engedte közel magához a stábot, a kamerát Kemény Dénes szövetségi kapitány, valamint a válogatott, milyen feltételek mellett forgathatott?

– Volt egy szabályrendszer arról, mi az a vonal, amit nem illik átlépni. Dénes leszögezte, hogy öltözőbe nem mehetünk be, a csapatmegbeszélésen nem veszek részt se kamerával, se személyesen, egyébként minden mást rögzíthetünk, majd úgy is megbeszéljük. Volt egyfajta bizalom, amivel ha az ember él, és nem visszaél, és ezt a csapattagok is megtapasztalják, akkor működik, ha viszont átlépsz egy vonalat, akkor meginog. Aztán 2003-ban Kemény Dénes megkért, ne menjek le az uszodába, mert akkor úgy ítélte meg, hogy zavarok. Utólag azt gondolom, hogy kicsit túlzás volt, talán azóta ő is megbánta, de már mindegy. Akkor nem esett jól, de nem romlott meg a viszonyunk.

– Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója tiszteletére 2006-ban készült Szabadság, Szerelem című játékfilmnek a producere és gyártója volt, amely a forradalommal egy időben zajló melbourne-i olimpián résztvevő magyar vízilabda-válogatott sorsán keresztül mutatja be a történelmi időket. A szovjetek elleni döntőt látványos és – a valóságnak megfelelően – véres jeleneteket felidéző alkotás is egyfajta előszele volt a nagy vízilabdás dokumentumfilmnek?

– A már említett bizalomhoz és a történethez hozzátartozik, hogy ebben a filmben együtt dolgoztam az akkor már kétszeres olimpiai bajnok Benedek Tiborral, akit fölkértem, legyen a vízilabdaszakértő. Jött a többiekkel, segítettek összeállítani a csapatot, a meccsek koreográfiáját, felidézték a történeti hűséget. Ott mi nagyon összebarátkoztunk, igazából ott alapozódott meg az a bizalmi kötelék, amire később építhettem A nemzeti aranyait. Muszáj volt kialakuljon egy olyan együttdolgozás és együttgondolkozás, ami szükséges volt ahhoz, hogy a Szabadság, szerelmet sikerüljön úgy elkészíteni. És ennek köszönhetően Benedek Tibort, Fodor Rajmundot, Kiss Gergőt, Molnár Tamást, Gergely Istvánt, Szécsi Zolit, Székely Bulcsút személyes ismerőseimnek, már-már barátomnak mondhattam, és mivel onnantól minőségi szintet lépett a kapcsolatunk – Tibor például meghívott az esküvőjére, együtt vitorláztunk vele és Molnár Tamással a Kékszalagon –, egészen más dimenzióba helyezte a lehetőségeimet.

– A nemzet aranyai kolozsvári bemutatóját követő közönségtalálkozón elmondta, nagyjából Benedek Tibor 2020 júniusában bekövetkezett halála után dőlt el, hogy elkészül a dokumentumfilm a pólós aranygenerációról. Miért nem jött össze hamarabb, amikor még élt a háromszoros olimpiai bajnok pólósok vezéregyénisége?

– Amikor 2003-ban Kemény Dénes megkért, többet ne menjünk forgatni az uszodába, az nem esett jól, különösen a további sikerek – megnyerték a barcelonai vébét, világligát, majd az athéni olimpiát – ismeretében. Nagyon sajnáltam, hogy kimaradtam ebből, de lassan megbékéltem vele. Telt-múlt az idő, miközben nem ültem tétlenül malmozva, jött a Spielberg-film is. (Az öt Oscar-díjra jelölt München című film magyarországi forgatásáért volt felelős helyi producerként – szerk. megj.) 2009 után, amikor már látszott, hogy ez a csapat kifelé megy a sikerkorszakból, nyilvánvaló volt, hogy ebből csak felidéző filmet lehet csinálni, hiszen egy csomó mindenről lemaradtam. Tiborral és Molnár Papesszel sokat beszéltünk arról, vajon miként akarom elkészíteni a filmet, de nem tudtam egzakt választ adni, mert nem volt egy kiváltó ok, hogy akkor csináljuk meg. Be kell ismernem, gyakorlatilag eltököltem az időt, holott biztosan nagyon más filmet tudtunk volna fogatni, ha Tibor velünk van, meghatározó lett volna a jelenléte. Ezt már sohasem tudjuk meg, milyen lett volna, szánom-bánom, ezzel kell szembenézni. Igyekeztünk pótolni, és ahhoz képest, hogy felidéző film, elég jól sikerült visszaterelni a fiúkat a múltba.

– Az 1997 és 2008 között mindent, többek között három ötkarikás aranyat megnyert vízilabda-válogatott berobbanását, majd tündöklését bemutató közel két és fél órás filmben a szövetségi kapitány, a Kemény-legények, szakértők, sőt külföldi sportemberek is próbálnak választ adni arra, mivel magyarázható Kásás Tamásék menetelése. Mi lehetett a titka annak a világverő gárdának, amelyik az athéni olimpián például úgy állt fel a dobogó legfelső fokára, hogy a tornán kétszer legyőzte az ezüst- és a bronzérmest is?

– Szerintem a filmből is kiderül, hogy itt nem egyetlen titok húzódott meg. Ebben a sportban, ebben a történetben amúgy sem lehet rámutatni valakire vagy valamire – legyen szó Benedek Tiborról vagy a munkáról, szerencséről, szeretetről –, hiszen soha nem azon múlik, ez kicsit a csillagok együttállása is. Nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy működjön, nem beszélve a magyar vízilabda hihetetlen hagyományáról. Nem véletlenül létezik a mondás, hogy ha háttal állsz bármelyik magyarországi uszodának, és bedobsz egy féltéglát, elég nagy eséllyel eltalálsz egy olimpiai bajnokot. Mindez nagyon inspiratív közeg. Másrészt a filmben is igyekeztünk érthetően kiemelni, hogy itt összejött két generáció. Benedek Tibor, Varga Zsolt, Kósz Zoltán, Vincze Balázs, Tóth Frank idősebb korosztálya rettenetesen erős volt, de nem igazán érték el, amit szerettek volna, egy világkupa aranyon kívül nem sikerült révbe érni. Ugyanakkor volt a junior korosztály, hét-nyolc brutális tehetséggel – ha a focival hasonlítanám össze, akkor Pelé, a szintén brazil Ronaldo és Ronaldinho szintű virtuózok – ugyanazon csapatban egyidejűleg, ami matematikailag elég unikális dolog. Ehhez pedig adj hozzá egy intelligens, okos, művelt, a vízilabdát értő, korábban művelő edzőt, aki ráadásul hihetetlen pedagógiai érzékkel rendelkező pali, ami nagyon fontos tényező. Aki úgy nyúl ehhez a társasághoz – és ezt is igyekeztünk megmutatni –, hogy amikor hagyni kellett őket, akkor hagyta, volt, hogy ő vette a sört, amikor pedig hajtani kellett, akkor azt tette. Mindig azzal pimaszkodtam Dénessel, hogy matekos agya van, mert előre lát dolgokat, úgy avatkozott be a meccsbe, hogy tudta, mi fog történni. Ehhez kellettek befogadó oldalként a játékosok is, akik hajlandók vele együttműködni. Arról nem beszélve, hogy a magyar vízilabda hagyományai miatt a logisztikai háttér, az uszodák rendelkezésre álltak. A szerbek vagy a horvát származású egykori jugoszláv válogatott Ratko Rudic (aki szövetségi kapitányként Jugoszlávia, Olaszország és Horvátország nemzeti csapatát vezette az olimpiai aranyéremig) elmondták, hogy a 60-70-es években feleannyi uszoda sem volt Jugoszláviában, mint Magyarországon, ami nagyon nem mindegy. És ennek a sok összetevőnek volt számos, egyik a másikra ható eleme. Képzeljük el, hogy amikor a világot végigverő juniorok 1997-től bekerülnek a nagyválogatottba, szembetalálkoznak azokkal a szerbekkel, akik azt az élményanyagot vitték magukkal pszichésen, hogy ha bemennek a magyarok ellen a medencébe, akkor az kampó, kikapnak. Ez így is történt, aztán az első néhány év Savicék, Vujasinovicék számára arról szólt, hogy megtanulták, miként kaptak ki a magyaroktól, és erre építkezve tanultak meg minket megverni.

– Mindamellett, hogy a zsinórban kivívott három olimpiai diadalnak a történetét, az aranygeneráció teljesítményét mutatja be, filmje egyúttal tisztelgés a férfiválogatottat 2013 és 2016 között szövetségi kapitányként is irányító Benedek Tibor előtt, akinek három évvel ezelőtt bekövetkezett halála nem csak a vízilabda világát rázta meg. Miként tudott kiemelkedni a világ legjobb 21. századi férfi vízilabdázójának megválasztott sportember a kortársai közül?

– Tibornak a személyisége nagyon érdekesen változott. Volt egy alapvetően introvertált alkatú fiú, aki nem született vízilabda-tehetség volt, azonban hihetetlen akarással és készséggel rendelkezett. Nem volt kiemelkedően tehetséges, de csomó mindent megtanult sok-sok munkával, közben a személyisége, mentalitása változott, megtanulta, miként működik az egész rendszer. Nem csak a vízilabda, hanem a csoportdinamika, megtanulta, mikor kinek kell megfelelni, kivel hogyan kell bánni, hogyan kell beszélni – hiszen az elején nem volt nagy dumás. Amellett, hogy a vízilabdát is tanulta, az elméjét is pallérozta. Varga Zsolttal (a férfiválogatott jelenlegi szövetségi kapitánya – szerk. megj.) együtt brutális mennyiségű könyvet olvasott el, sportot űztek abból is, hogy váltogatták a könyveket. Egyébként ez is fontos dolog, hogy a magyar vízilabda legendásan intellektuális sport. Ha megnézzük a hetvenes évek nagy csapatát, annak a tagjai – Faragó, Molnár, Gerendás, Cservenyák, Horkai, Szívós, Csapó – mind doktorok, márpedig ad egyfajta magabiztosságot, amikor érzed, hogy szellemileg is uralod a terepet.

– A filmben Varga Dénes úgy fogalmazta meg a magyarok „lépéselőnyét”, hogy miközben az ellenfelek évekig az olimpiára készültek, a magyarok erre születtek. Ez lehetett még a döntő faktor?

– Ez így van. Hogy valaki tehetségesnek születik, az egy génállomány, ráadásul ha ez a tehetséges legény vagy mag bekerül egy olyan közegbe, ami nagyon jó keltető, akkor abból nyilvánvalóan virágzó csoda nő ki. Ezt azért elég szar lehetett a külföldieknek végignézni.

– Apropó, külföldiek! A filmben horvát, szerb, olasz egykori ellenfelek, edzők is megszólalnak, őszintén elmondva a véleményüket a magyar válogatottról. Miként sikerült meggyőzni erről őket? A halála után Benedek Tibortól meghökkentően őszinte önvallomásban búcsúzó egykori nagy szerb rivális, Aleksandar Sapic nyílt leveléből is kitűnt, mekkora tisztelet övezte a magyar csapat tagjait az ellenfelek részéről.

– Mindenkit meglepett Sapic önvallomása, kiállása, amivel kijött Tibor halála után, az sportemberi gesztus volt. Én megsüvegelem, ha az ember félre tudja tenni az egóját – amit ő azért a medencében nemigen tudott –, és idővel érik annyira mentálisan, szellemileg, hogy belássa, gyűlöletkeltéssel, hangulatkeltéssel nem sokra megyünk. Látta, hogy Tibor mit művelt a medencében, milyen karakterfejlődésen, milyen mennyiségű munkán ment keresztül, míg az lett, aki, és mindenki fejet hajtott előtte. Más kérdés, hogy a mi kameránk elé ki és milyen körülmények között hajlandó elülni, hogy ezt mélyinterjúban – kicsit úgy, mint a pszichológus előtt – megnyíljon és elmondja. Nagyon szerettem volna, ha eljön Sapic is, mert szerintem érdekes figura, de nem vállalta. A külföldiek meghívásával az egyik célom az volt, hogy azt az elfogultságot, amivel magyar filmkészítőként és vízilabda-őrültként rendelkezem, próbáljuk meg ellensúlyozni egy olyan objektivitással, amivel ők rendelkeznek. Hiszen pontosan tudják, mi zajlott a vízben, megélték a magyarokkal szembeni kudarcokat vagy időszakos sikereket, végig jelen voltak, tehát többet tudnak az egészről, mint én. Örülök, hogy ezt is viszonylag konok módon végighajtottam, mert hitelesebbé tette az egész sztorit. Mert a saját gyerekedet te is más szemmel látod, elfogult vagy vele szemben, de a szomszéd, az osztálytársa, az osztályfőnöke már másképp látja. Ergo egy külső szem, egy objektív megélés mindig hitelesít egy adott látásmódot. Ez nekem azért volt fontos, mert én hiteles filmet akartam csinálni. Nem csak abban, hogy mit csináltak a fiúk a víz alatt, mi volt az öltözőben, milyen volt a csapatszeánsz, miként változott Tibor karaktere – ezeket tudtam, triviális volt, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Az viszont nem, hogy a külföldi mit gondol, ezért baromira örültem, hogy ennyien eljöttek, ilyen lelkesek és őszinték voltak.

– Bár olimpiát 2008 óta nem nyertünk, a magyar vízilabda azért szállítja a sikereket, a férfiak idén Fukuokában világbajnokok lettek, ugyanakkor utánpótlásban két vébé-, valamint két Eb-aranyat szereztek a férfi- és női válogatottak, ami páratlan teljesítmény a sportágban. Lehet, lesz folytatása a magyar pólósikerek megfilmesítésének?

– Én ezt úgy fogom föl, hogy az a sztori, amit meg akartam filmesíteni, az 2008-ban véget ért. Ezt így álmodtam meg, így csináltuk meg. El lehetett volna menni egészen a 2012-es londoni olimpiáig, de nem dolgoztuk fel. Az én megközelítésemben folytatásról semmiképp nem beszélnék, mert az a szó konok módon történő értelmezését használva azt jelenti, hogy ez a sztori folytatódik. Márpedig ez a sztori nem folytatódik. Lehet egy másik filmet csinálni a mostani generációról vagy a későbbiekről, nem vagyok benne biztos, hogy erre én kellek vagy én vagyok alkalmas. Egész egyszerűen azért, mert az az élményanyag, amivel én rendelkezem erről a társaságról, az nincs meg bennem a mostani pólósnemzedékkel kapcsolatban, mert nem járok le annyit uszodába. Változatlanul imádom a vízilabdát, ott voltam a magyar kupadöntőn is, de koránt sincs annyi ismeretem a személyekről, a közegről, ez már más viszonyrendszer.

korábban írtuk

Világbajnok vízilabdázók idézték fel a Krónikának a fukuokai diadalmenetet

Újfent kiderült, miért tekintik a világ legnagyobb pólónemzetének a magyart: több száz szurkoló fogadta Budapesten hétfőn este a Fukuokában világbajnoki címet szerzett férfi vízilabda-válogatott hazatérő tagjait.