Erre talán az angol effective (célravezető, eredményes – szerk. megj.) kifejezés a legtalálóbb: problémamegoldó képesség, helyzetfelismerés, kitartás, szorgalom, a tehetségből fakadó technikai tudás, állóképesség, és még sorolhatnám azokat a képességeket, amelyekben kimagaslóak voltunk szinte egytől egyig. Innen aztán egyenes út vezetett a győzelmi vágyig, kényszerig. Összeszokottságunk abból is fakadt, hogy tizenkét-tizenhárom éves korunktól együtt játszottunk, illetve hogy a hibáink ellenére is szerettük, elfogadtuk egymást, megvolt bennünk az a lelki kötelék, ami más csapatoknál ilyen szinten nem fellelhető.

– Sydney-t követte az athéni címvédés, majd a triplázást jelentő pekingi diadal. Azt hiszem, ha száz magyar vízilabda-szurkolót faggatunk, a többségnek az athéni ötkarikás játékok jelentik a csúcsot, ahol úgy aratott diadalt a csapat, hogy kétszer verte az ezüst- és a bronzérmest is. Ön pedig nem mellesleg négy találatot szerzett a minden idők egyik legjobb összecsapásának számító döntőben, köztük a győztest. Ki tudna ragadni kedvenc pillanatot a pályafutása sikeres momentumai közül?

– Mivel engem inkább támadóként könyvelnek el, akinek a gólpasszai, támadójátéka erősebb, míg a védekezése gyengébb volt, nyilván azok számítanak kiemelkedő pillanatoknak, amikor a csapat nagyon jól játszott, emellett pedig nekem is jól ment. Jól emlékszem a 2003-as barcelonai világbajnokságon szerzett aranyérmünkre, ami az összesen három elvesztett döntő mellett sajnos az egyetlen vb-elsőségünk, emiatt a maximalizmusból fakadóan fáj az embernek. A barcelonai tornán volt egy szabály, hogy ha egy edző időt kér, amikor az ellenfélnél van a labda, akkor büntetővel sújtják a csapatát. Paolo De Crescenzo, az olasz válogatott szövetségi kapitánya – akit egyébként imádtam, edzőm volt Nápolyban, Bajnokok Ligáját nyertünk együtt – az éjfél utánig tartó finálé hosszabbításában, amikor egy góllal vezettünk, kikérte az idejét abban a reményben, hogy elhibázzuk, és a hátrányt büntetődobásra menthetik. A csapattársaim engem küldtek lőni a büntetőt, egyedül voltam az olasz kapussal, társai keselyűként várták a magyar kapu előtt, hogy esetleg hibázok. Több mint tízezer ember előtt kellett bátran cselekednem, és nagyon szép pillanat volt, hogy belőttem, ezáltal két góllal nyertük a vébédöntőt. Persze emlékezetesek az athéni döntőben szerzett góljaim is, akárcsak az, amikor a Honvéd és a Vasas 2002-es, botrányos bajnoki döntőjében több ütést kaptam, kórházba kerültem, agyrázkódásom, arccsonttörésem és állkapocscsont-repedésem is volt. Öt nappal később mégis négy gólt lőttem korábbi csapatomnak, a Kásás Tomi-féle Possilipo Napolinak, és én lettem a BL négyes döntőjének legjobb játékosa. Fantasztikus volt az is, amikor megkaptam a világ legjobb játékosának járó aranysapkát, amit féltve őrzök otthon. De ugyanilyen emlékezetesek a csapat kimagasló teljesítményei, amikor hat-nyolc góllal vertük a szerbeket világkupán, világligán, olyan összhang volt nálunk, hogy topcsapatok esélytelenül kóvályogtak ellenünk. És még sorolhatnám a meccseket, a sevillai Eb-arany és a pekingi ötkarikás elsőség közötti 12 év pályafutásom nagyon szép korszaka volt.

– És miként sikerült túllépni a kudarcokon, a hullámvölgyeken? Említhetném például a 2012-es londoni olimpián a csoportban és a negyeddöntőben elszenvedett vereséget, amely köztudottan Önt is megviselte.

– Talán generációm valamennyi tagja nevében elmondhatom: nagyon segített a pályafutásunk során, hogy sok sikert megélhettünk. És ha sok pozitív dolog van a mérleg egyik serpenyőjében, úgy sokkal könnyebb elviselni a negatívumot is.

Miközben klubszinten többtucatnyi veresége van az embernek, a válogatottban elszenvedett kudarcok emlékezetesebbek, hogy csak azt említsem, amikor a szerbek ellen elődöntőben négy góllal vezettünk, majd mégsem sikerült nyernünk. De ezen túl kell tennünk magunkat, új nap jön új kihívással, és ahogy egy sikerélményt le kell tudni rendezni az agyban és a lélekben, úgy a kudarcot is, ez örök feladat. Akad, akinek szakemberre van szüksége egy-egy kudarc leküzdésére, mindez elsősorban az egyéni sportolókra érvényes, de csapatszinten is tud traumákat okozni egy sportoló számára a kudarc. De a sport azért is előnyös, mert megtanít arra, hogy pozitívan dolgozzuk fel a sikert, hogy ne szálljunk el tőle, más esetben pedig azt tudatosítja, hogy az illető nem kudarcember, hanem csak az adott feladat nem sikerült.

– Feltételezem, a fiatal játékosok sokszor fordulnak Önhöz tanácsért a Honvédban és máshol is. Mit szokott mondani nekik, miként tudnak többé válni egy átlagos vízilabdázónál?

– Azt szoktam mondani, ha valaki bemegy a munkahelyére, lemegy edzésre, és megcsinálgatja a dolgát, biztosan nem lesz kiváló, csak szürke szintet tud elérni.

Akinek büdös a munka, az ne várja, hogy kitüntetéseket kap, sikereket ér el. Maximálisan ki kell használni az edzésidőt, ha lehet, többet kell tenni, mint amit elvárnak tőlem.

– Nagyon sokan – beleértve neves ellenfeleket – Önt tartják az elmúlt évtizedek egyik legjobb balkezes játékosának, pedig a rosszkéz oldalon a magyar vízilabdában is elég szép a felhozatal. Ez a poszt mennyire tekinthető specifikusnak a kapásoldalihoz képest? És mi a véleménye a részben az Ön technikáját alkalmazó, Önt példaképnek tekintő jelenlegi válogatott balkezesekről, Vámos Mártonról, Zalánki Gergőről?

– A balkezesek különleges helyzete abból adódik, hogy ők a jobb szélen kényelmes kapáspasszokkal és -lövésekkel könnyebben tudnak helyzetbe kerülni, illetve szemben vannak a jobbkezes társaikkal, ezáltal jó passzt tudnak nekik adni. Mi vagyunk az ő tükrük, tőlünk várhatják a legtöbb gólpasszt. Mivel az edzések során kilencven százalékban jobbkezesekhez szoknak, a kapusok nehezebben védik a balkezesek lövéseit, az orosz vagy a szerb válogatott például balkezes nélkül készült az athéni és sydney-i olimpiára, miközben nálunk mindig volt legalább három balkezes a keretben. Ez a mi kapusainknak pluszt jelentett, míg az ellenfél hálóőrei jobban féltek a balkezes lövőktől. Vámos Marci és Zalánki Gergő sokkal gyorsabb, mint én voltam, én talán több pozícióban tudtam játszani. Tehát van hasonlóság köztünk, és remélem, elérik, sőt túlszárnyalják az én szintemet, még ha nem is feltétlenül az olimpiai aranyak száma tekintetében, hanem tudásban, a csapathoz való viszonyulásban. Fontos, hogy a tehetségük mellett maximumra fejlesszék a képességeiket, ugyanakkor mindig nagy feladat marad az alázat, szerénység: bármilyen sikert érnek el, maradjanak mindig a földön, kudarc estén lépjenek tovább.