Beszélgetés a Nemzeti Vágta sztárfutamán induló Szöllősy Györgyivel

– Honnan jött ez a lovaglás iránti nagy rajongás?

– Nem tudom, honnan jött a lovak szeretete, hiszen senkinek nem volt lova a családban, és nem is űzte senki sem ezt a sportot. De mindig nagyon vágytam arra, hogy egyszer lovagolni tanuljak, csak sosem adódott lehetőségem rá. Hiába nőttem fel vidéken, semmilyen kapcsolatom nem volt a lovakkal. Aztán felnőtt fejjel egy kollégámmal beszélgettünk, és kiderült, van egy lova. Kivitt a lovardába, és ott találkoztam a mostani edzőmmel, Szotyori Nagy Kristóffal.

Szerencsém volt, hogy ő foglalkozott velem először, mert lehet, hogy ha máshová kerülök, nem szeretem meg ennyire ezt a sportot. Felnőttként elég nehéz a lovaglást megtanulni. Az edzőm mindig tudta, hogy éppen milyen lóra van szükségem, hol tartok a tanulásban, mikor lehet már egy iskolalóról átülni egy másikra. Ez nagyon fontos. Az első évben nem volt bennem semmi félsz a lovaglástól, és amikor már azt hittem, hogy nagyon megy, sokat estem. Ezután megjött a tisztelet a ló és a sport iránt is. A tavalyi és az idei Nemzeti Vágtára is Kristóf készít fel. A lovaglás nagyon megterhelő sport, bár ezt sokan nem hiszik el. Azt gondolják, a ló fut, nem te. Pedig edzések után néha alig tudok lábra állni.

– Milyen a ló és lovas közötti kapcsolat? Mire kell figyelni?

– Minden ló más, ezért érezni kell, milyen lovon ülsz éppen. Van, amelyik nagyon érzékeny, és icipici segítség is elegendő neki ahhoz, hogy elvégezze a feladatokat, mert jól van betanítva, de van olyan is, amelyik másképpen nőtt fel, és erőszakosabban kell bánni vele. Ez persze nem fizikai erőszakot jelent, hanem borzasztó határozottságot. Nem érdemes ekkora állattal „veszekedni”, mert úgyis ő nyer.

– Volt már olyan helyzet, hogy nem tudtad uralni a lovat? Mit kell ilyenkor tenni?

– Volt, persze. Az elején imádkoztam a jóistenhez. Aztán, amikor már jobb lett az „ülésem”, akkor megtanultam a technikáját, hogy mit kell csinálni. Hátradőlsz, átmozgatod a zablát a szájában, és még sok egyéb. Ez mind attól függ, hogy éppen mi történik. Bevallom, hogy a mai napig, tizenkét év után is tudok iszonyúan félni egy ló hátán, ha mondjuk, terepre kimegyünk, és a kelleténél jobban megindul.

– Ilyenkor hogyan tudod megnyugtatni a lovat?

– Ha megijed valamitől a lovunk, akkor az a lényeg, hogy nyugodtak maradjunk. Ezek az állatok azonnal észreveszik a bizonytalanságot. Sok lónál tapasztaltam, „kipróbálja”, hogy ki ül a hátán, mennyire tud az illető lovagolni. Aztán ha érzi, hogy minden ok, akkor rendben megy az edzés is. Minden ló más, mindegyiket másként kell megülni.

– Volt már saját lovad?

– Még nem volt. Nagyon nagy felelősség saját állatot tartani család, gyerkőc, munka mellett. Sajnos nem tudom vállalni. Nem menne úgy, ahogyan én szeretném. Talán majd akkor, ha felnőtt gyermekeim lesznek. Miltonnal nagyon jó az összhang, nem kell egymásra hangolódni. Ha én ülök rajta, akkor tudja, hogy menni kell. Ilyenkor izgalmi állapotba kerül, és tisztában van azzal, itt most nem ugrani kell, vagy nem egy sima edzést tartunk. Sokat segít természetesen az edzőm is.

Most pedig speciálisan a vágtára készülünk. Ez teljesen másfajta lovaglást igényel. Máshogyan kell ülni a lovon, másfajta technikát alkalmazunk. Meg kell szoknom, tanulnom ezeket. Év közben gyakran megyünk terepre, és tartunk ugróedzést is. Az edzésekhez hozzátartozik továbbá a nyergelés, a csutakolás és a végén a leszerelés is. Ha kell, lemosom a patáját és meg is fürdetem Miltont. Nagyon szeretem a lovakat, gyönyörű és tiszteletre méltó jószágok.

– Milyen sport a lovaglás?

– Ha ideges, feszült vagy, megérzi a lovad. Azt figyeltem meg magamon, ha feszültebb is vagyok, amikor elkezdődik az edzés és a lovamon ülök, minden gondom elszáll arra az egy órára, csak odakoncentrálok. Persze nem csak a ló miatt kell fegyelmezettnek lenni, az edzőm is elvárja ezt. Ő nagyon szigorú, kemény, de ez a jó. Nekem legalábbis. Másik fontos szabály, hogy a ló hátáról nem beszélünk vissza, hanem csöndben tesszük, amit mond, aztán maximum utána megbeszéljük a történteket.

– Idén is indulsz a Nemzeti Vágtán, várod már?

– Várom is, meg nem is. Izgulok most is, úgy, mint tavaly. A múltkori előtt pár nappal nyugodtam csak le. Azt mondtam: lesz, ami lesz. Csakhogy most már tudom, mi vár rám. A lényeg, hogy mindenki lovon maradjon.

– Melyik futamon indulsz?

– Vasárnap délután a jótékonysági sztárfutamon indulok, és a Ments Életet Közhasznú Alapítványért lovagolok. Idén két futam is lesz, mivel tíz közéleti ember, műsorvezető, művész, sportoló áll rajthoz, de egyszerre csak öt versenyző mehet a pályára. A másik futamban profi sportolók alkotják a mezőnyt.

– Az idei eseményt a közszolgálati csatorna közvetíti. Milyen érzés saját képernyőn nem műsorvezetőként, hanem versenyzőként szerepelni?

– Most, hogy mi közvetítjük, különösen izgalmas. Az biztos, egy egészen más arcomat ismerhetik meg a nézők, bár szerintem sokan tudják már rólam, hogy lovagolok. Már csak a tavalyi vágta miatt is. Örülök, hogy akkor jól sikerült, bár tavaly a feletteseim nem rajongtak annyira az ötletért, hogy a Nemzeti Vágtán induljak, féltettek, de addig bizonygattam, hogy nem lesz semmi baj: megkaptam az engedélyt.

– A családod támogat ebben a sportban?

– Az egyik fele igen. A férjem már látott többször is lovagolni. Bízik abban, hogy nem lesz semmi bajom. A szüleim is ott voltak tavaly a vágtán. Ők nem örülnek, hogy idén is indulok. Apukám még tegnap is mondogatta, hogy mondjam vissza, mondjam viszsza.

– A kislányod, Jázmin, szereti a lovakat? Nem fél tőlük?

– Jázmin egyáltalán nem fél a lovaktól. Nyilván azért, mert előbb ült lovon, minthogy járt volna. Vittem magammal, ahányszor csak tudtam. Most ötéves, és szinte egész nyáron jött velem a lovardába. Nagyon szeret ott lenni, amíg én lovagolok, addig simogatja a többi lovat, na meg a kutyákkal játszik. Feladatot is kap, természetesen. Ő sétáltatja be és le a lovakat, vagyis övé a bemelegítés és a levezetés.

– Mit mondanál a gyerekeknek, ha a lovassportot kellene népszerűsítened?

– Úgy látom, hogy a gyerekek általában nagyon szeretik a lovakat, és vonzódnak is hozzájuk. Szerintem szívesen kipróbálnák. De ha valaki fél tőlük, akkor szépen, lassan azt is le lehet küzdeni. Inkább a szülőket kellene meggyőzni arról, hogy engedjék a gyermekeket, ne féltsék őket. Nagyon jót tesz nekik, és a másik fontos dolog, hogy fegyelemre nevel. 

Pótor Melinda