„Ott a messzi Donnál…”

Január 12. a magyar történelem egyik gyásznapja, 1943-ban e nap reggelén indult a II. világháború számunkra sorsdöntõ ütközete. A mindent elsöprõ szovjet rohamnak a magyar honvédek – amíg tehették – ellenálltak, de a túlerõvel nem bírtak.

A közmédia forgatócsoportja az egykori csaták helyszínén az elmúlt év nyarán forgatott. Az „Ott a meszszi Donnál…” címû dokumentumfilmet a Duna január 28-án este vetíti.

„A Don-kanyar mint földrajzi és történelmi fogalom ugyan beleivódott az emberek emlékezetébe, de kevesen tudják vizuálisan elképzelni. Az orosz folyót a szabályozás elõtti, kanyargó Tiszához hasonlítanám. A szovjetek e folyókanyarulatok adta lehetõségeket aknázták ki. Itt, közvetlenül a mocsaras, dús növényzettel borított partszakaszokon építettek ki 1942 nyarán – immár a nyugati oldalon – három hídfõállást. Az ominózus napon az urivi állást törték át, megpecsételve ezzel a 2. magyar hadsereg sorsát” – beszél a Don vidékérõl Hatos Gyula szerkesztõ.

Az alkotókat a helybéliek nagy tisztelettel fogadták, úgy tûnik, az egykori véres ütközetek történelemmé szelídültek. A filmet eredeti híradórészletek, magyar és orosz történészek elemzései teszik hitelessé. Az alkotók nagymértékben támaszkodhattak Debreceni Mihály szerkesztõ-riporter hely- és nyelvismeretére.

„A szovjet fél alaposan felkészült a támadásra, felderítõik tökéletesen feltérképezték a magyar állásokat. Tisztában voltak azzal, hogy a magyarok harci szelleme meggyengült, a szabadságolások elmaradtak, a felszerelés, az élelmezés is nagyon rossz volt. Így nem véletlen, hogy az áttöréskor a szovjetek hatalmas veszteségeket okoztak a magyaroknak” – idézi a múltat Szergej Ivanovics Filonyenko történész, a Voronyezsi Állami Egyetem rektorhelyettese.

A harcok során a magyarok valóban súlyos áldozatot hoztak, a közel egy év alatt az elesettek, sebesültek és fogságba esettek száma elérte a 125 ezer fõt. A második magyar hadsereg tragédiája igazán a visszavonulás idején teljesedett be. A szélsõséges hideg, az élelmiszerhiány, valamint a sebesültek hátraszállításának megoldatlansága miatt olyanok is meghaltak, akik szerencsésebb körülmények között túlélhették volna a kataklizmát.

Solymosi István karpaszományos õrmester indulása elõtt így vigasztalta ifjú feleségét és karon ülõ gyermekét: „Ne sírjatok, visszajövök, a jó Isten megsegít mindnyájunkat!”. Õ túlélte az emberpróbáló napokat, a legtöbb bajtársát viszont hiába várták otthon.