Tendenciák az Oscar-díjazásban: tudatosan arra törekszenek, hogy felülbírálják saját történelmüket

Az idei kiadás egyértelműen tovább erősíti az Oscar-díjak globalizálódását, melynek történelmi fajsúlyú katalizátora a 2019-es Élősködők című dél-koreai film volt – Pong Dzsunho rendezése az első nem angol nyelvű film, ami megnyerte a legjobb filmnek járó díjat – mondta el a Krónika megkeresésére Farkas Boglárka Angéla, a BBTE Színház és Film Doktori Iskolájának doktorandusza, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának társult oktatója, a Filmtett.ro, a Helikon folyóirat és a Filmtekercs.hu filmkritikusa.

Mint kifejtette, a 2023-as év Oscar-kedvence, a Minden, mindenhol, mindenkor ugyan amerikai produkció, társrendezője és társforgatókönyvírója a kínai felmenőkkel rendelkező Daniel Kwan, főszereplő színészei ázsiaiak, története egy kínai-amerikai családról szól, nyelve pedig részben mandarin és kantoni.

Nyitottság a külföldi filmek iránt

„A külföldi filmekre való nyitottságot jelöli, hogy legjobb film jelölést kapott a németországi Netflix gyártásában készült Nyugaton a helyzet változatlan és a svéd szerzői filmes Ruben Östlund rendezése, A szomorúság háromszöge, ami lényegében európai koprodukciónak minősíthető. Az, hogy az Oscar egyre hangsúlyosabban bevonja az Egyesült Államokon túli nagyvilágot, szerintem alapvetően pozitív tendencia. Jó látni, hogy »idegen nyelvű«, feliratos filmet egyre többen fogyasztanak” – mondta a filmkritikus.

Kiemelte, hogy persze vannak olyan kritikus hangok, melyek szerint ez a tendencia identitáskrízisbe kergeti az Oscart – és vele együtt az amerikai filmet.

„Én úgy látom, hogy éppen a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriája kerül fonák helyzetekbe, lévén, hogy a nem angol nyelvű filmek kezdik kinőni az eredendően rájuk szabott kategóriát. Ha már visszhang, pár nappal a díjátadó után pontosan látjuk azt is, hogyan alakultak a nézői adatok. Az Oscar-díjátadó nézettsége egy évtizeddel ezelőtt mélyrepülésbe kezdett, de idén végre „megtört az átok” – a ceremóniát 2 millióval többen nézték, mint tavaly” – mutatott rá Farkas Boglárka.

Számos nagyszerű filmet nem díjaztak egyáltalán

Arról is beszélt, hogy túl a presztízsen, az Oscart filmalkotásokat promotáló platformként is tekintjük: ha egy film Oscar-díjas film, annak komoly reklámértéke van.

„Ebből kifolyólag neheztelek kissé az idei díjazásokra. Furcsamód azt mondhatjuk, hogy idén kevés a nyertes film, hiszen a díjak mondhatni monopolizálódtak a Minden, mindenhol, mindenkor és a Nyugaton a helyzet változatlan tengelyén, így pedig számos nagyszerű, többszörösen jelölt film – lásd Tár, A sziget szellemei, A Fabelman család – üres kézzel tért haza. A díjazások után fellelkesült nézők számára az Oscar-díj fontos mérce, épp ezért a nyertes filmeket fogják nagyobb valószínűséggel megnézni. Ha már az Oscar népszerűsítő platform és ha a művészeti alkotások rangsorolása eleve lehetetlen küldetés, miért nem díjaznak több filmet és alkotót?” – tette fel a kérdést a kritikus.

Úgy látja, az Oscar-kampány újabban talán túl erősen próbálja irányítani a közvéleményt és az akadémia tagjait: ez nem csak azzal jár, hogy bizonyos filmekre a „csak jelölt, nem nyerő” címkét aggatják, hanem azzal is, hogy maga a ceremónia veszít meglepetésértékéből.

Túlzás volt a Minden, mindenhol, mindenkor hétszeres díjesője

Kérdésünkre, hogy a hét fontos díjjal jutalmazott, vagyis fő nyertesről mi a meglátása, a filmkritikus azt mondta: magabiztosan, látszólag önellentmondóan állítja, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor nem a számára legkedvesebb film, mégis abszolút egyetért a legjobb filmnek járó Oscar-díjával.

„Azért, mert az a komplex és telített filmnyelv, amit használ, tűpontos reflexiója a korszellemnek. Mi, digitális bennszülöttek is egyszerre vagyunk „minden” (hús-vér ember és Instagram-profil) és „mindenhol” (egyszerre online beszélgetésben és konyhai sütögetésben). Danielsék filmje a szó szoros értelmében nehezen nézhető film, már-már sokkot kap a szemünk attól a végtelen tartalomtól, amelyet ránk borít. Ami a filmben a multiverzum, az a mi hétköznapi valóságunkban az internet: a végtelen adatmennyiség és végtelen lehetőségek tárháza” – fejtette ki Farkas Boglárka.

Úgy vélekedett, a film díjazását nem kérdőjelezték meg tömegesen, de ő maga azok közé tartozik, akik szerint a hétszeres díjeső túlzás volt – pontosan azért, mert így a többi film alig-alig tudott érvényesülni.

Ez a túlzás legfeltűnőbben a színészkategóriákon érződött, hiszen a 4 különböző kategóriából 3 díj a Minden, mindenhol, mindenkor színészeihez ment.

A fiatal kritikustól azt is megkérdeztük, hogy mi a véleménye azokról a tendenciákról, amelyek az elmúlt években az Amerikai Filmakadémia díjazásait jellemzik: a nagyjából 2015 óta érvényes kritériumrendszer szerint központi téma lett, hogy Hollywood mennyire veszi komolyan a bőrszín, nem, vagy szexuális irányultság alapján történő diszkrimináció elleni küzdelmet – és ez a nevezéseken is látszik.

Felmerül a kérdés, hogy vajon megy-e, mehet-e ez a minőség rovására, ha az ideológiák dominálhatják elsősorban a rangsorolást, nem pedig a főként szakmai szempontok.

„Ezek roppant fontos és nehéz kérdések, amelyek sajnos gyakran két ellentétes irányba ugrasztják a filmkedvelőket. A művészet – az én fejemben legalábbis – nem statisztika, emiatt az Oscar kisebbségi kvótarendszerétől is borsódzik a hátam. Viszont a kvótarendszer puszta léténél sokkal szomorúbb az, hogy külső nyomás nélkül a filmipar sokkal kevésbé lenne inkluzív, kevésbé lenne nyitott a különböző kisebbségek és másságok reprezentációjára – az előző évszázad hollywoodi filmtörténete bizonyítja ezt a keserű igazságot” – vélekedett Farkas Boglárka.

Hozzátette, egy utópisztikus világban nem lenne szükség a politikai korrektség elveire, sem kvótarendszerekre, mert bárki megszólalhatna a saját hangján. „Valóban félő, hogy ezek a hihetetlenül erősen propagált inkluzivitási tendenciák a minőség rovására mehetnek, mert bizonyos esetekben korlátozhatják az alkotói szabadságot, részrehajlást okozhatnak” – mutatott rá a filmkritikus.

Mint sorolta, napjainkban az Oscar körül hangzatosak lettek az olyan szalagcímek, mint az első ilyen-olyan nemzetiségű rendező vagy az első transzszexuális színésznő, aki Oscar-díjat nyert: tudatosan arra törekszenek, hogy történelmet írjanak és saját történelmüket felülbírálják, úgymond helyrehozzák.

„Nem feltétlenül elég tehetségesnek vagy formabontónak lenni, az alkotó immár a saját identitásával is kell hogy kereskedjen. Hogy megérdemelte-e Michelle Yeoh a legjobb főszereplő színésznőnek járó Oscar-díjat? Minden bizonnyal. Megérdemelte volna Cate Blanchett is a Tárban nyújtott alakításáért? Minden bizonnyal. Elmondták ezerszer, ismételhetjük még egyszer: a puszta rangsorolás is kissé nonszensznek hat, ha művészetről van szó” – fogalmazott a kritikus.

Úgy látja, van egy különbség azonban a két színésznő között, olyan különbség, amiről egyikük sem tehet: ha Yeoh megkapja a díjat, ő lesz az első ázsiai színésznő, akit díjaznak a kategóriában, tehát történelmet ír, ha az ausztrál Blanchett nyeri meg, nem történik szinte „semmi”, díjazása nem jelentene különösebb filmtörténeti mérföldkövet.

„Az utóbbi évek nagyszerűek voltak az ázsiai alkotók számára, ezt az idei Oscar is alátámasztja és ezzel kapcsolatban nem érkeztek kritikai visszhangok. Ellenben a nőreprezentáció és a fekete alkotók reprezentációjának (nagyobb) igénye ismételten jelen volt a 2023-as évben is. Ám bármennyire fáj, az Oscaron megjelenő reprezentációs egyensúlyokat nem egészséges kierőszakolni. Az alulreprezentáltságot sokkal hamarabb, a gyártási fázisban kellene orvosolni, majd méltó médiafigyelemmel kiegyensúlyozni” – vélekedett Farkas Boglárka.

Megkérdeztük azt is, hogy a fiatal kritikusnak melyik alkotás tetszett leginkább az idei jelöltek, díjazottak közül. Azt mondta, több nagyszerű film is volt idén, de a kedvence a Todd Field rendezte Tár volt, amely 6 jelölésből egyet sem váltott végül díjra. „A fiktív karmesternőről, Lydia Tárról szóló film valóban úgy működött számomra, mint egy gyönyörűen megkomponált Mahler-szimfónia. Olyan elegancia, rejtélyesség, kiegyensúlyozottság járja át, amely egyből beszippantott. Cate Blanchett pedig elképesztő színészi magaslatokig jut el” – fejtette ki.

Visszakanyarodva a polkorrektség és a nőreprezentációk témájára, úgy fogalmazott, Field a Tár révén az egyik legmerészebb rendezővé vált, aki gátak nélkül tematizálja az úgynevezett cancel culture-t egy olyan nő karakterrel a középpontban, aki a pozíciójával visszaélő, nőket molesztáló férfiakhoz hasonul.

„És ha csak egy mondat erejéig is, szeretném itt is melegen ajánlani szülőknek és gyermekeiknek a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság című DreamWorks-animációt, ami ugyan csak az Oscar-jelölésig jutott el, de gyönyörű látványvilággal, bájos humorral mesél halandóságról és egóról egyaránt” – hívta fel a figyelmet a filmkritikus.

Mi ez a Minden, mindenhol, mindenkor, és hogyan tudta letarolni az idei filmes díjszezont?

Független, vagyis indie-film lett az idei Oscar-üdvöskéje, és ahogy az hétfő hajnalra, a gála díjkiosztóján kiderült, az év legjobb filmje, de a legfontosabb kategóriákban is tarolni tudott, a 11 Oscar-jelöléséből hetet váltva díjra.

A sziget szellemei – egy barátság vége, és ami utána van

Napjaink egyik legizgalmasabb, de nem túl termékeny rendezője nagyon tehetséges színészekkel szokott dolgozni, most pedig úgy döntött, hogy első filmjének színészpárosának ad még egy esélyt, egy másik történetben. A sziget szellemei kritika.

Tarolt a Minden, mindenhol, mindenkor a 95. Oscar-gálán: a tizenegy jelölésből hetet sikerült díjra váltania

A tizenegy jelölésből hetet díjra váltott a Minden, mindenhol, mindenkor vasárnap este, a Los Angeles-i Dolby Színházban megtartott 95. Oscar-díjátadó gálán. A film producerének, Jonathan Wangnak Harrison Ford nyújtotta át az Oscar-díjat.