Táncolni kell tanítani, a színpadi szerepeltetés másodlagos

– Megalakulásának 35. évfordulóját ünnepli idén a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes, amely Erdély legrégebbi folyamatosan működő magyar gyerek- és ifjúsági néptáncegyüttese. Hogyan összegezné az együttes elmúlt három és fél évtizedét?

– A tervek szerint április utolsó napjaiban ünnepelne a Bogáncs. Az együttes 1985-ben alakult a kolozsvári Brassai Sámuel-iskola folklórköreként. Akkor került édesanyám, Tolna Éva magyar szakos tanárnak az iskolába, ő kezdeményezte a folk­lórkör alapítását. Ide kapcsolódik, hogy a kolozsvári táncházat 1984-ben lehetetlenítették el véglegesen, és mivel nem volt táncház a városban, édesanyám úgy döntött, megpróbálja gyerekeknek „átmenteni” a táncházat.

A nővérem, Könczei Csilla és barátnője, Fülöp Hajnalka voltak, akik fiatal táncházasokként elkezdtek foglalkozni a brassais gyerekekkel. Tulajdonképpen négy osztályból, az akkori két ötödikből és hatodikból toborozták a táncosokat. Az elején nem tánccsoport volt, hanem úgynevezett folklórkör, ahova a gyerekek hetente eljártak táncolni, abban az időben nem is lehetett más neve, csak folklórkör. Aztán tovább fejlődött a dolog, a tánccsoport 1990-ben felvette a Bogáncs nevet, és fokozatosan bővült, gyarapodott, és vált három évtized alatt egy iskolai néptáncegyüttesből a kolozsvári gyerekek és fiatalok együttesévé.

– Korosztályok szerint is egyre bővült, egyre kisebb gyerekeket is bevontak az együttesbe?

– Igen. 1990-ben lettünk „hivatalosan” néptáncegyüttes, ekkor kezdtünk el utánpótláson gondolkozni, így indult már abban az évben az első Kisbogáncs csoportunk. A másik fontos lépés az volt, amikor az első bogáncsos nemzedék, amelyiknek én is tagja vagyok, 1993-ban – miután kikerültünk az iskolából –, eldöntötte, hogy létrehozza a Zurboló Táncegyüttest – ez a csapat felnőttegyüttese, és azóta is működik. És tulajdonképpen a felnőttegyüttes tagjai tanítják a gyerekeket, ez ilyen egyszerű. És azóta is a végzős bogáncsosokból lesznek javarészt a zurbolósok – 2018-ban immár a hetedik bogáncsos nemzedék tagjai kerültek a nagyok közé…

– Milyen arányban folytatják a fiatalok a néptáncolást az együttesben?

– Körülbelül tíz bogáncsosból egy lesz zurbolós, ez teljesen természetes arány.

Harmincöt év alatt több mint 1200 néptáncosunk volt a Bogáncsban, és körülbelül 120 lett a Zurboló tagja

(a Zurbolóban táncoltak és táncolnak olyan fiatalok is, akik nem voltak bogáncsosok, de a zöme bogáncsos). Fontos lépés volt az is, hogy 2002-ben létrehoztuk a saját egyesületünket a Bogáncs–Zurboló Egyesületet, amely jogi személyként pályázik, és fenntartja az együtteseinket.

Mert közben mi ott maradtunk az egykori iskolánk épületében, amely ma a János Zsigmond Unitárius Kollégium. Itt van a tánctermünk és a ruhatárunk is. Jelen pillanatban 160 gyerekkel foglalkozunk a Morzsabogáncs, Apróbogáncs, Kisbogáncs és Bogáncs csoportjainkban. A város minden iskolájából és részéből járnak hozzánk gyerekek, a Morzsabogáncsba 5-7 évesek járnak, az Apróbogáncsba 8-10 évesek, a Kisbogáncsba 10-14 évesek, a Bogáncsba pedig a suhancok, a 14-18 évesek. A Zurbolóval együtt jelenleg majdnem kétszázan vagyunk.

– Olyan szempontból igen, hogy sok helyen zurbolósok tanítottak. 1992-ben, amikor az első ifjúsági néptánctalálkozót szerveztük, akkor a Bogáncson kívül nem volt más magyar néptáncegyüttes a megyében. Például 1995-ben a Szarkaláb együttes is úgy alakult, hogy kezdeményezői, a Pillich testvérek bogáncsosok voltak.

És az is gyakorta megtörtént, hogy az együttesünkből kimentek falura tanítani, és így alakultak együttesek. Jelenleg más a helyzet, több magyar néptáncegyüttes működik Kolozsváron és Kolozs megyében is, valamennyivel kapcsolatban állunk: kölcsönösen eljárunk egymás rendezvényeire, elfogadjuk egymás meghívásait, stb.

Zenekarok is alakultak mellettünk, például az Üsztürü, ők azóta Magyarországra telepedtek, vagy később a saját nevelésű egykori zenekarunk, a Zurboló zenekar – amikor a Tranzit Házban 2000 és 2005 között mi szerveztük heti rendszerességgel a kolozsvári táncházakat, ez a zenekar volt az állandó kolozsvári táncházzenekar. Aztán felbomlott a zenekar, mert szétszállingóztak a tagjai, utána tíz évig a Harmadik zenekar kísért, jelen pillanatban pedig a Rezeda zenekarral dolgozunk.

– A néptáncegyütteseik más településeken is fellépnek?

– A legkisebbeknek sok fellépésük nincsen, mert mi az az együttes vagyunk, akik elég sok mindent hozunk az „őstáncházas” korszakból. (Ehhez valószínűleg az is hozzátartozik, hogy édesapám, Könczei Ádám volt az, aki megszervezte az első kolozsvári táncházakat.)

Azt valljuk, hogy a gyereket elsősorban táncolni kell tanítani, a színpadi szerepeltetés másodlagos.

A morzsabogáncsosoknak és az apróbogáncsosoknak évente két-három fellépésük van, minden évben tartunk karácsonyi műsort, ahol mindenki színpadra lép, valamint évente fellépnek tavasszal is egyszer-kétszer a gyerekek. A Kisbogáncs tagjainak évente több fellépésünk van, a Bogáncsnak pedig szinte havonta. Akik jönnek-mennek, és akár egész estés előadásokat tartanak, azok a zurbolósok, a felnőttegyüttes tagjai. Nem szeretjük, hogy a kisgyerekek produkálják magukat, mi azt szoktuk mondani, hogy a kicsi tanuljon meg táncolni, és majd ha zurbolós lesz, ha tényleg tud táncolni, akkor lépjen fel. Persze, ahogy egyre több táncot ismernek, egyre jobban táncolnak, úgy egyre több a fellépési lehetőség a gyerekek számára is.

– A közösségformálásban, az ízlés alakításában, a személyiségfejlődésben milyen szerepe lehet annak, hogy a gyerek néptáncot tanul?

– Eleve, ha táncolni tanul, az fontos, mert megtanul ritmusra lépni, járni, fejlődik a ritmusérzéke, a testtartása, a zenei hallása. Egyébként azt szoktuk mondani, hogy van két íratlan alapszabályunk: bárki lehet bogáncsos, és hogy nem kötelező. Ha valakinek nem megy, nem tetszik, senki nem kötelezi, hogy maradjon, ugyanakkor bárki be tud állni a csapatba. Ha jön egy kisgyerek, és egy év alatt tanul két-három népdalt, valamint megtanulja, hogy melyik a jobb és a bal lába, már sikert értünk el. Ha pedig tizenévesként szabadon el tud táncolni négy-öt hagyományos táncrendet, az már elégtétel.

Közösségformáló erőről is beszélhetünk, és természetesen van olyan, hogy „bogáncsos szellemiség”. Ezt le lehet mérni például a házasságokon, a „bogáncsos gyerekeken” is: sokan találtak itt társat, így a mai csapatokban sok olyan gyerek táncol, akinek a szülei is nálunk táncoltak annak idején. Az egyesületünk meg azért is működik, hogy az együttes régi tagjai tarthassák egymással a kapcsolatot: a harmincas-negyvenes korosztály tagjai rendszeresen összegyűlnek egy-egy bogáncsos esemény keretében. Mármint, akik itt vagyunk Kolozsváron, mert az egykori tagok közül nagyon sokan szerteszét a világban, szétszóródva élnek.