Ma is létezik „boszorkányság”, csak pletykának hívják – Izgalmas várostörténeti tárlat tekinthető meg Marosvásárhelyen

„Hiánypótló a kiállítás abban az értelemben, hogy a megyei múzeumnak nem volt helytörténeti tárlata, és ezt sok látogató hiányolta – emiatt is találtuk ki az állandó tárlatot” – mondta a történész, akinek egyébként nem ez a korszak a szakterülete, hanem a huszadik századdal foglalkozik.

De mivel a múzeumban nincsen olyan szakember, aki kimondottan a 17. századdal foglalkozik, ezért Sárándi Tamás beleásta magát ebbe a korszakba és Győrfi Zalánnal, a másik kurátorral együtt – aki a középkor szakértője – valósították meg a kiállítást.

Miért vált a város Székelyföld fővárosává?

„Azért döntöttünk a 17. század bemutatása mellett, mert egyrészt ez a városnak a legrégebbi korszaka, ami jól dokumentálva van. A korszakra vonatkozóan két krónika is fellelhető, ami elmeséli az akkor történteket. 1616-ban kapta meg Vásárhely a szabad királyi városi címet, és ezáltal indul meg a fejlődése: jogilag kikerül a Székelyföldből és önálló, mai szóval élve igazi várossá, municípiummá lesz. Olyan jogokat kapnak a lakosok, hogy ettől kezdve maguk dönthetnek a sorsukról” – fejtette ki a történész.

Mint mondta, ez a fejlődés vezet el oda, hogy a 19. században már azt mondják, hogy Marosvásárhely a Székelyföld fővárosa, mert a legnagyobb, a legfejlettebb. „Hogy miért gondoljuk, hogy ez a század fontosabb a város történetében, mint az azt megelőző vagy azt követő századok, ezt mutatja be a tárlat. És annak ellenére, hogy ez a korszak jól dokumentált, tudjuk, hogy mikor ostromolták a várost, mikor készült el a vár, mikor volt pestisjárvány, nem ezekre összpontosítunk, hanem megpróbáljuk társadalomtudományi szempontból megközelíteni ezt a periódust” – mondta Sárándi Tamás.

Arra is kitért, hogy a tárlat nem kronológia, nem politikatörténet, nem intézménytörténet, bár valamilyen szinten ez is van benne, hanem mai szóval élve kissé „bulvárosabb” témákat jár körül, ami érdekesebbnek tűnhet egy mai látogató számára.

Valaki megbotlott a temetőben és máris boszorkányt kiáltott

A történész rámutatott, ezért vonták be a kiállításba például a boszorkányperek témáját. A jelenség ebben az időszakban erősödött fel, több hasonló jellegű per zajlott, mint az előző korszakokban. „Hogy mi is ez az egész jelenség, arról egy konkrét eseten keresztül, a Sárdi Katalin perén keresztül beszél a kiállítás. Bár az ő nevét emeltük ki, de általában a boszorkányüldözés jelenségéről akarunk beszélni, hogy miért erősödött fel a 17-18. században. Nem azt akarjuk bizonyítani, hogy Sárdi Katalin boszorkány volt-e, vagy sem, hanem hogy mit is hordozott a boszorkányüldözés” – mutatott rá a történész.

Kifejtette, szándékosan választották ki ezt a pert azért, mert nem tudható a végeredménye, hogy a nőt megégették-e, vagy sem. Sárándi Tamás azt mondta, hogy

a boszorkányüldözés témájának előtérbe helyezésével arra akarnak rámutatni, hogy napjainkban is észlelhető a jelenség átalakult formája, egyfajta emberi tulajdonság, hogy társadalmi konfliktusokat úgy próbálunk feloldani, hogy feljelentgetjük egymást, vagy egymásról alaptalan pletykákat kezdünk el terjeszteni – erre jó táptalaj a közösségi oldal is.

„A kommentelés manapság ebbe a jelenségbe tartozik, mindegy, hogy van alapja, vagy sem, de elindul a pletyka és a karaktergyilkosság virtuálisan is megtörténhet. A 17. században ha valakit megvádoltak boszorkánysággal, bőven elég volt ahhoz, hogy attól kezdve neki kellett bebizonyítania, hogy nem az” – emelte ki a történész.

Hozzátette, az illetőt feljelentették, alaptalan vádakat hoztak fel ellene, a Sárdi Katalin esetében ilyeneket például, hogy valaki sétált át a temetőn, megbotlott, majdnem kitörte a nyakát, és hogy biztos azért történt, mert a nő otthon valamilyen kuruzslásokat végzett – ma ezek nevetséges vádaknak számítanak, de akkor megállták a helyüket.

Virtuális máglya, írástudatlan elöljáró

A történész szerint mindennek a bemutatásával a múlt kicsit tükrözheti a jelent, sőt, a tárlaton van egy rész, ahol egy képzeletbeli máglya van felállítva, és úgy működik a dolog, hogy a látogató el tud sétálni fölötte vagy meg tud állni, lenéz, és oda van téve egy tükör, amiben saját magát látja: arra akarnak utalni, hogy a boszorkányok napjainkban is közöttünk élnek, csak pletykának nevezzük, nem boszorkányságnak.

A tárlat a város életének számos területét igyekszik bemutatni, az igazságszolgáltatástól a gasztronómiáig.

Sárándi Tamás felsorolta, öt nagy tematikus egységre bontható a kiállítás, az első az igazságszolgáltatásé és közigazgatásé – a kettő ebben az időszakban nem volt különválasztva. A város főbírája a bíró is volt – tehát mai fogalmaink szerint egyszerre polgármester és bíró.

A történész azt is elmondta, azért is érdekes ez a 17. századi jelenség, mert a korszak már nem középkor, már vannak írott törvények – 1604-ből származik az első írott törvény a város életében –, de alapvetően a szokásjog határozza meg, hogy ki a város bírája. A krónikáknak köszönhetően tudhatók a nevek is, nagyon sok esetben előfordul az, hogy a főbíra sem írni, sem olvasni nem tud. De sok esetben – például a Sárdi Katalin perében is – ő ítélkezik, ő mondja ki, hogy az illető boszorkány-e, vagy sem, és ennek következtében máglyahalálra juthat a nő. Bár ez a periódus már nem számít középkornak, hanem modern kornak, de még bőven jelen vannak a középkori hagyományok, például hogy egy írástudatlan ember vezet egy várost és a lakosok meg vannak vele elégedve.

Amikor a cserépkályha luxusnak számított

A második tematikus egység a céheket mutatja be, abban az időszakban a város lakosainak többsége mai szóval élve mesterember volt. A polgári jogot is ismerteti a tárlat: azáltal, hogy megkapja a szabad királyi város címet Vásárhely, felmerül a kérdés, hogy ki lehet egyáltalán a város polgára, milyen előfeltételei voltak ennek, hiszen ez nem volt automatikus, hogy ha valaki a városban él, attól már polgár, hanem ennek voltak lépései, hogy miként kaphatja a címet – mutatott rá Sárándi Tamás.

Mint sorolta, a következő egység a korabeli társadalomról szól, itt azt a megoldást választották, hogy a tárgyi kultúra révén miként lehet reflektálni a korabeli társadalmi csoportokra. „Ebből az időszakból maradt fenn valamelyes tárgyi anyag, tehát

A tárlat bemutatja, hogy miért számított fényűzésnek a cserépkályha abban az időben, amikor a város lakosainak többsége fából épült házban lakott, csak a nagyon gazdag polgárok engedhettek meg maguknak téglából vagy kőből épült házat” – emelte ki a történész.

Nemesek, polgárok, nincstelenek konyhája

Sárándi Tamás azt is elmondta, hogy az utolsó teremben egy korabeli konyha látható, szabad tűzhellyel – itt főztek, és ezzel próbálták fűteni a lakást az emberek – ehhez képest persze hogy luxust jelent a cserépkályha. A tárlaton régészeti ásatások során előkerült kályhacsempéket mutatnak be. „Egy virtuális lakomát is elképzeltünk: ezen keresztül az látható, hogy a városban ekkor élő három társadalmi csoport miként étkezett. A polgárok voltak ekkor a legtöbben, aztán voltak a nemesek – akik a törvény szerint nem lakhattak volna a szabad királyi városban, de Vásárhelynek nem volt olyan erős a lobbiereje, hogy kitilthassa őket. Elméletileg a városnak joga lett volna arra, hogy megszabja: a nemes nem lakhat bent a városban, mert kiváltsága ellentmond a szabad királyi jognak – ami szerint ki lehetett válogatni, hogy ki lakhat a városban. A harmadik csoport a nincstelenek, korabeli szóval szabadosnak nevezték őket” – fejtette ki a történész.

Mint részletezte, a virtuális lakomán az látható, hogy a különböző társadalmi csoportoknak hogyan nézett ki a konyhakultúrája. Terített asztal látható, mintha ugyanannál az asztalnál ülnének ugyanazon a lakomán a nemesek, a polgárok és a szabadosok.

Utóbbiak fából készült tányérból és ivó alkalmatosságból ettek, ittak, a polgárok ónedényekből, a nemezek pedig ezüst és aranyozott poharakból, készletekből.

Vásárhelyen körülbelül kétezren élhettek a 17. században

Kérdésünkre, hogy Marosvásárhelynek a 17. században körülbelül hány lakosa volt, Sárándi Tamás azt felelte, hogy több ízben tarolt pestisjárvány, változott a lakosok száma, de körülbelül 500 család – vagyis 2000-2500 fő – lakta a várost.

Amint a tárlat leírásában szerepel, a 17. század a modern Marosvásárhely születésének a kezdete, amikor eldőlt, hogy a város új fejlődési pályára áll, kiszakad a széki kötöttségből, és megindul a városiasodás, majd az ezzel járó polgárosodás útján.

A város középpontjában még ott áll az egykori ferences kolostor, de templomában már anyanyelven hirdetik a reformáció tanait; megindul a vár építése. Megjelennek az emlékiratszerzők és megszületnek az első városi krónikák, a mesterek Kolozsvárra küldik fiaikat szakmát tanulni, miközben a főtéren még gyakran a pellengérhez kötöznek vagy máglyán égetnek meg embereket. A korszakot egyéni sorsok segítségével, két élettörténet felvillantásával kívánják közelebb vinni a látogatókhoz: Sárdi Katalin „boszorkánypere” mentén a kor hangulatát, a közigazgatással egybefonódott igazságszolgáltatást, Nagy Szabó Ferenc életútján keresztül pedig a városi polgárrá válás folyamatát, egy polgár lehetőségeit, karrierútját mutatja be a tárlat.