2009. április 30., 10:272009. április 30., 10:27
– Pályája elején nehezen fogadták a műveit. Az első verseskötetét a Szépirodalmi Kiadó visszautasította.
– Természetesen az indulás önmagában is nehéz, de tény, hogy abban a rendszerben, amiben akkor éltünk még nehezebb volt. Amit én akkor elkezdtem művelni, teljesen elütött attól, amit mások csináltak, ez már önmagában is hátrányt jelentett. Ezenkívül ellentétes volt a szocialista realizmus doktrínájával, amelynek a jegyében publikálni lehetett.
– Rendszerellenesnek tartották?
– Nem. Igazából semmilyen közvetlen politikai tartalma nem volt annak, amit írtam. Csak egyszerűen gyanús volt az, hogy nem tudták hasonlítani más költők munkájához. Folyóiratokban sem jelenhettem meg. Először 1968-ban közölt verset tőlem az újvidéki Híd című folyóirat. Így sokáig nem is gondoltam arra, hogy ezt ki lehetne adni könyv formájában.
– Az első kötet tartalmának egy részét mégis beválogatták Költők egymás közt című antológiába 1969-ben.
– Akkor már úgy látszik, megkezdődött a rendszer „bomlása”, azaz már lehetséges volt megjelentetni olyan szerzők műveit is, akik addig nem közölhettek. Persze csak úgy, ha ezek csoportosultak, tehát például a mi esetünkben több költő került be egy antológiába. A másik feltétel az volt, hogy a könyvben szereplő mindegyik szerzőt bemutassa egy már ismert művész. Engem Weöres Sándor mutatott be, és ő írt a verseimről. De például az is árulkodott a rendszer szigorának enyhüléséről, hogy egy évvel korábban, 1968-ban Tandori Dezsőnek már megjelenhetett a Töredék Hamletnek című kötete, amely abszolút szakítást jelentett minden addigi stílussal, bár ebben még vannak klasszikusabb formák.
Tehát akkoriban történhetett valami hígulás a felső vezetésben, de ami engem illet, a válogatáskötet megjelenése után semmi nem változott, ugyanúgy nem közöltek a folyóiratok, és ugyanúgy elutasítottak azok, akik a kultúrát irányították. Ez egyébként a könyvről írt kritikákban is megnyilvánult: alig jelent meg róla valami, és azok is elmarasztaló kritikák voltak. Sőt a Magvető Kiadó egyik lektora, Benjámin László, aki akkor neves költőnek számított, állítólag azt mondta az írásaimra, hogy ha ezek versek, akkor ő nem ír többé verset. Aztán írt, úgyhogy úgy látszik, ezek mégsem voltak versek.
– Ezek szerint nemcsak a vezetés, de a költőtársak is támadták?
– Úgy mondanám, hogy azokat a szerzőket, akik beleillettek a rendszer felfogása szerinti irodalomba. Tehát az akkor elismert írótársadalommal is meg kellett küzdeni, és ez talán még erősebb ellenállást jelentett. De aztán négy év múlva megjelenhetett a Héj című, először elutasított kötet önállóan és egészében is.
– Később 1989-ben József Attila-díjat kapott, de ezt visszautasította.
– Természetesen. Nem fogadtam el simogatást attól a kéztől, amelyik addig ütött.
– Emiatt az ellenséges fogadtatás miatt döntött úgy, hogy külföldre menekül?
– Nem erről van szó. Nem éreztem azt, hogy a versírás, az irodalom olyan fontos lenne, hogy emiatt el kéne hagynom a hazámat. Sőt egy időben fel is hagytam vele, miután láttam, hogy nem közölhetek. Én már ennél régebben elterveztem, hogy külföldre megyek, mert rendes állást sem kaptam Magyarországon. Magyar–német szakon végeztem, de hiába volt meg a tanári diplomám, nem kaptam tanári állást sem. Így aztán magánórákból tengődtem Budapesten, ami nagyon nehéz volt. Tehát láttam, hogy itt nem lehet normális emberi életet élni. Ezért mentem ki először, és ezért mentem ki másodszor is. Nem arról volt szó, hogy író akartam lenni Amerikában, mert magyar író nem lehet az ember ott. Igazából itt sem.
– Külföldön hol érezte igazán jól magát, és mit kapott ott, amitől itthon megfosztották?
– Dél-Kaliforniában volt a legjobb. Oda már a nyolcvanas évek közepén kerültem ki, nem a disszidálások idején. Ekkor már itthon is volt rendes állásom, és megtűrt a vezetés, így hivatalosan vendégtanárként kerültem Dél-Kaliforniába, és az ottani egyetemen tartottam előadásokat. De voltam Chicagóban is hoszszabb ideig, ott egyetemre jártam, és ezenkívül sok helyen voltam főleg a délnyugati országrészben. Sok minden megvan ott, ami hiányzik Magyarországon és Romániában is. Elsősorban az anyagi dolgok, az emberséges megélhetési lehetőség, másrészt a kiterjedt tér. Egyetlen ország határain belül lehet eljutni a hegyekbe, a sivatagba és ott van utána az óceán. Persze nem akarok úgy feltűnni, mint aki magasztalni akarja az Egyesült Államokat, maga a kontinens vonzó számomra, de ott is van sok dolog, ami esetenként zavar, mint mindenhol.
– Egyik verseskötetének címe Hopik könyve. Személyes élmény hatására írt verseket ezekről az Észak-Arizónában ma is élő indiánokról?
– A könyv születésekor még nem találkoztam velük, csak olvastam róluk. A kötet nem is róluk szól, hanem a több ezer éve ott élt őseikről. Bár hopi vers és irodalom nem létezik, de olvasva róluk megpróbáltam olyasmit írni, amilyen lehetett volna, így lett a Hopik könyve. Később találkoztam a mai hopikkal, akik rezervátumban élnek, és csakúgy, mint az őseik, ők is főként földműveléssel foglalkoznak. Tulajdonképpen az ezzel a kultúrával történő megismerkedésem vezetett vissza a gyökereimhez, a magyar paraszti kultúrához, hiszen ez jutott eszembe ezekről az indiánokról. Később hazaköltöztem a szülőfalumba Szajlára.
– A Halászóember című kötetének anyaga tulajdonképpen az észak-magyarországi Szajláról szól, majd 2007-ben megjelent az Ondrok gödre című könyv, amely egy regény első része, és amelyről sokan azt tartják, hogy az egyik legjobb olyan regény, amely a magyar paraszti életet mutatja be.
– Az Ondrok gödre Szajla egy része: egy völgy. Sokan gondolták, hogy szimbolikus a cím, de ez nem így van. Szóval az út: a hopik visszavezettek a szülőföldemhez, megírtam a Halászóembert, majd továbbfejlesztve a gondolatot az Ondrok gödrét, amely családregény. Most írom ennek a második részét Kaliforniai fürj címmel: a regényben szereplő család kimegy az Államokba – így folytatódik a történet.
Mikrokosmos címmel indul a kulturális kapcsolatokat Bartók Béla örökségét bemutatva erősítő program a magyar–román határ mentén európai uniós támogatással.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban nyílik meg július 22-én, kedden 18 órától a Lábasház emeleti kiállítótereiben Damokos Csaba designer kiállítása.
A Magyar Rendőrség is felhívást tett közzé, hogy ha valaki látta a Maros megyei Mezőméhesen történt gyilkosság szökésben lévő gyanúsítottját, azonnal értesítse a rendőrséget. A gyanúsított ellen európai és nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki.
Kristófi János nagyváradi festőnek állít emléket az a retrospektív kiállítás, amelyet július 22-én nyitnak meg a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK).
Megnyílt a jelentkezés a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyszekciójára. A Filmgaloppban tavaly fikciós alkotások versenyeztek egymással, így idén az erdélyi dokumentumfilmeké a főszerep.
Horváth Hunor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház új igazgatója örül, hogy lehetősége nyílik bekapcsolódni Temesvár életébe, és annak is, hogy színházi alkotóként most először magyar nyelven dolgozhat.
A Szent Anna-tó körül szervezett, 35 éve kezdeményezett AnnART Nemzetközi Performansz Fesztiválokat idézik meg július 24-én és 25-én a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A kolozsvári Puck Bábszínház tizenkilencedik alkalommal szervezi meg a Bábok Múzeuma című kiállítást a Bánffy-palotában.
Hat bemutató, Interferenciák, Harag György Emlékhét – véget ért kolozsvári színház 232. évada. Amint a társulat közölte, az anyagi nehézségek ellenére is eseménydús évadot zárt a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
Rézben érthető címmel nyílik kiállítás Makkai István szobrászművész alkotásaiból a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban július 11-én.