Fotó: Biró István
Második alkalommal rendez a székelyudvarhelyi színházban Hatházi András kolozsvári színész-rendező, aki jelenleg az évad legújabb előadásán, Garaczi László és Toepler Zoltán Brahms és a macskák című művének színrevitelén dolgozik együtt a Tomcsa Sándor Színház társulatával. A produkciót a tervek szerint március elején mutatják be. Nemcsak az Udvarhelyre szabott kortárs előadásról, hanem a színház világáról és szerepéről is beszélgettünk a vendégrendezővel.
2016. január 21., 12:312016. január 21., 12:31
– A közönség nagy része a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeként ismeri, de emellett egyetemi tanár, író és rendező is. Hogyan találkoznak ezek a „szerepek\"?
– Nem mondhatom azt, hogy gyerekkorom óta ezt akarom csinálni. Sőt sokszor most sem vagyok meggyőződve arról, hogy ide, a színházhoz tartozom, bár miért ne tartoznék? Számomra a színészet ugyanolyan eszköz, mint amikor írok vagy tanítok. Az első rendezésem elsőéves egyetemista koromban volt, az egyik jelenet kidolgozását bízták rám, azóta is érdekel, hogy egy rendező mit is csinál. Egyetemi vizsgaelőadásokat is volt alkalmam rendezni, az elején a kolozsvári színházban is volt néhány kísérletem, aztán ez feledésbe merült.
Most a körülmények úgy hozták, hogy ismét elkezdtem a színháznak ezzel az oldalával foglalkozni. Volt egy csomó olvasmányélményem az utóbbi időben, elkezdett komolyan érdekelni, hogy mi a fene is történik az emberrel.
Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy megint a rendezés felé fordultam. Író ellenben mindig szerettem volna lenni, de valójában írónak sem mondhatom magam.
– Van átfedés a színész énje és a rendező énje között? Hogyan hat egymásra a kétféle tapasztalat?
– Amikor színész vagyok, igyekszem nem rendező lenni, viszont amikor rendezek, nem tudom megkerülni a színészt. Úgy rendezek, mintha ott lennék a színpadon a színészekkel, nemcsak külső szempontból tekintek a jelenetre. Színészként viszont nem akarok beleszólni a rendező munkájába, mert elfogadom, hogy ki-ki másként dolgozik.
– Sok elismert rendezővel dolgozott együtt színészként Kolozsváron, ki hatott önre a legjobban?
– A legutolsó, híresebb rendezővel történt együttműködés volt a legnagyobb élmény számomra: Matthias Langhoff volt az, akivel egy olyan pillanatban találkoztam, amikor azt hittem, rossz irányba megyek, rosszul gondolkodom a színházról. Ez a találkozás reveláció volt. Első pillanattól éreztem, hogy talál a gondolatmenetünk, bár érdekes módon sosem tudtunk közvetlenül beszélni, ő kizárólag németül és franciául beszél, én meg angolul, magyarul és románul.
– Új egyetemistákkal vagy egy új társulattal nehezebb dolgozni?
– Attól függ, mennyire vannak meggyőződve arról, amit tudnak. Egy olyan ember, aki tud, azzal sok mindent nem lehet kezdeni, mert nehéz átformálni a tudását. Inkább szeretek azzal dolgozni, aki kíváncsi, inkább ő a partnerem, hiszen el tudja felejteni, amit tud. Számomra fontos a jelen, a tudásunk pedig mindig a múltban van, én nem ahhoz akarok viszonyulni, hanem olyan akarok lenni, mint a gyerek, aki képes újra felfedezni, és ugyanazzal a játékkal képes újból meg újból játszani.
– Az udvarhelyi társulatot hogyan látja korábbi rendezése, A lovasok óta (2013)?
– Most új emberekkel is dolgozom, de az azóta távozó emberek is hiányoznak. Az utóbbi napok alatt azt tapasztaltam, hogy ugyanolyan kíváncsiak és nyitottak, mint a korábbi találkozásunkkor. Öröm velük dolgozni.
– Mennyire befolyásolta, hogy kisebb társulat?
– Ez csak annyiban befolyásolja a munkát, hogy ki lehet osztani a darabot, vagy sem. Én a Liliomot javasoltam, de a szereposztáskor kiderült, hogy nincs elég ember. A minőség azonban nem a létszámtól függ.
– Végül hogy esett a választás a Brahms és a macskákra?
– Én jöttem a javaslattal, egy időben azt gondoltam, hogy magyar darabokat szeretnék rendezni, mert nagyon fontos volt azon a nyelven olvasni, amelyen íródott. Nem ismerem Garaczi László valamennyi darabját, de amikor korábban a magiszteris hallgatókkal a Plazmán dolgoztunk, nagyon megszerettem az alkotói világát.
– A szinopszis szerint a jelenben Székelyudvarhelyen játszódik a darab. Hogyan került Udvarhelyre a cselekmény?
– Számomra minden most történik, a jelenben, ezért ezt a darabot is átírtuk Udvarhelyre. Az összes más helyszínre utaló megnevezést átírtuk udvarhelyire, így megjelenik a Kőkereszt, a Tölgyes és a Szentimre utca is. Bizonyos helyi problémák is megjelennek. Például a nyitójelenet egy vita, amit udvarhelyibbé akartam tenni, kiderült, hogy itt az építkezésekkel probléma van, így került bele az övezeti városrendezési terv (PUZ). Az előadás azonban nem kizárólag Udvarhelyről szól, hanem arról, hogy ebben a pillanatban emberek gyűltek össze a színházban. Az, hogy a városra van szabva, azt a célt szolgálja, hogy rájöjjenek a nézők: róluk szól.
– Mennyire befolyásolja a helyi közönség igénye az előadás létrehozásában?
– Mindenképp számít a közönség. Három problémám van a színházzal: egyrészt, hogy ki van jelen a színpadon – ez is felvetődik az előadás során –, az ismétlés problémája, illetve a közönség. Utóbbitól nem tudok elvonatkoztatni. Ez az előadás olyan lesz, mintha egy próbára menne be a néző. Erre fel is fogjuk hívni a figyelmét, de nem kell félni, nem rángatják fel az embereket a színészek a székekből. A közönséget közönségnek szeretném tekinteni, de szeretném, hogy ők is tudják: tisztában vagyunk vele, hogy ott vannak. Beszélgetünk, és el is várjuk, hogy válaszoljanak, ahogy egy adott pillanatban kell is válaszolniuk az előadás során.
– Hogyan hat a mai emberre a színház?
– Előbb engednie kellene, hogy hasson rá a színház. Nem igazán hagyja, beül a sötétbe, ahol békén hagyják, majd az agyával véleményezi az előadást, és szégyelli, ha véletlenül mégis hatott rá érzelmileg. Azt hiszi, érteni illik az előadást, ám én nem ezt akarom, hanem hogy valami történjen benne a színház hatására, és ne tudja megfogalmazni, mi az. Én valami olyasmit keresek a színházban, amit nem tudok szavakkal megfogalmazni. A független társulatok kísérleteznek inkább ezzel, a kőszínházak kevésbé, hiszen a köz tartja el, így olyan előadásokat kell színpadra vinniük, amelyek lehetőleg minél több embernek tetszenek.
Szerintem azonban kényelmetlenebbnek, őszintébbnek kell lennie a színháznak, mint egy puszta esztétikai megnyilvánulás. Ebben a pillanatban inkább az utóbbit látom a színpadokon. Ezzel szemben a független társulatokat nem köti semmilyen követelmény, és igazán mellbevágó kísérletekkel állnak elő folyamatosan. Lehet majd beleöregednek, de mindaddig hatnak, amíg megvan a kíváncsiságuk, és sikerül a nézőket is kíváncsivá tenniük.
Szent László magyar király halálának 930. évfordulóján Jánó Mihály művészettörténész érdekfeszítő és látványos vetített képes előadást fog tartani Sepsiszentgyörgyön.
Mikrokosmos címmel indul a kulturális kapcsolatokat Bartók Béla örökségét bemutatva erősítő program a magyar–román határ mentén európai uniós támogatással.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban nyílik meg július 22-én, kedden 18 órától a Lábasház emeleti kiállítótereiben Damokos Csaba designer kiállítása.
A Magyar Rendőrség is felhívást tett közzé, hogy ha valaki látta a Maros megyei Mezőméhesen történt gyilkosság szökésben lévő gyanúsítottját, azonnal értesítse a rendőrséget. A gyanúsított ellen európai és nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki.
Kristófi János nagyváradi festőnek állít emléket az a retrospektív kiállítás, amelyet július 22-én nyitnak meg a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK).
Megnyílt a jelentkezés a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyszekciójára. A Filmgaloppban tavaly fikciós alkotások versenyeztek egymással, így idén az erdélyi dokumentumfilmeké a főszerep.
Horváth Hunor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház új igazgatója örül, hogy lehetősége nyílik bekapcsolódni Temesvár életébe, és annak is, hogy színházi alkotóként most először magyar nyelven dolgozhat.
A Szent Anna-tó körül szervezett, 35 éve kezdeményezett AnnART Nemzetközi Performansz Fesztiválokat idézik meg július 24-én és 25-én a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A kolozsvári Puck Bábszínház tizenkilencedik alkalommal szervezi meg a Bábok Múzeuma című kiállítást a Bánffy-palotában.
Hat bemutató, Interferenciák, Harag György Emlékhét – véget ért kolozsvári színház 232. évada. Amint a társulat közölte, az anyagi nehézségek ellenére is eseménydús évadot zárt a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
szóljon hozzá!