Tompa Gábor: „a színház nevében is mondom: nem szabad belemenni a pánikdiskurzusba”
Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház
Azt akarom folytatni, ami a színház mindenkori feladata: tükröt tartani a társadalom, a valóság elé, és bizony kényelmetlen kérdéseket is feszegetni – mondta el a Krónikának Tompa Gábor rendező, akit annak apropóján kérdeztünk, hogy éppen harminc éve irányítja a Kolozsvári Állami Magyar Színházat. A teátrum vezetője a járványhelyzetről úgy fogalmazott: veszélyes, de nem is annyira egészségügyi tekintetben, hanem a totalitárius rendszer folyamatos visszatérése szempontjából, globális szinten.
2020. november 08., 08:472020. november 08., 08:47
– Harminc éve vezeti a Kolozsvári Állami Magyar Színházat, 1990. november 1-jén nevezte ki igazgatónak Andrei Pleșu egykori kulturális miniszter. A kerek évforduló alkalmat adhat az összegzésre: hogyan értékeli az elmúlt harminc évet?
– Igen, valóban mindenszentek napján kaptam a kinevezést Andrei Pleșutól, aki felhívott telefonon, és azt mondta, 36 órám van, hogy eldöntsem, akarom-e vezetni a színházat. Hazautaztam Marosvásárhelyre, édesapámhoz, aki a Székely Színház alapító igazgatója volt, és 21 évig vezette a társulatot (Tompa Miklós – szerk. megj.). Nem engedélyt kértem tőle, csak véleményt.
Úgyhogy erre fel kellett készülni, de döntöttem. És mindenképpen elszántam magam arra, hogy változtatásokat, reformokat vezessek be.
–Milyen frontokon tervezett változtatásokat, reformokat?
–Kötő Józseftől vettem át a színház igazgatását 1990-ben. (Kötő József dramaturg, színháztörténész, politikus, 1939–2015 – szerk. megj.) Amikor rendezőként ide kerültem, Bisztrai Mária művésznő volt az igazgató, aki hál’ istennek még él, 98 éves. 1985-ben ment nyugdíjba, őt követte Kötő József.
Rengeteg változtatásra tökéltem el magam: egyrészt adminisztratív szinten, ugyanis addig az operának és színháznak voltak közös alkalmazottai, akiket „különválasztottam”. Közösek voltak a műhelyek, az adminisztráció, a teremszemélyzet. Ezt mind el kellett különíteni, mert a dupla felelősség árnyékában összemosódtak a feladatok, de az ilyesmi egyébként sem egészséges. Azóta sokkal jobban működik együtt a két intézmény, bár az elején nagyon sok volt a nehézség. Másik nagy feladat volt a folyamatos fiatalítás: 1996–97-re eljutottunk oda, hogy a társulat átlagéletkora 30 év körüli lett. Most Visky Andrással mi vagyunk a legidősebbek a társulatban.
–Az 1990-es évek elején sokak nemtetszését váltotta ki, hogy a színház művészeti programját is jelentős mértékben átalakította. Ezek szerint igaza volt az édesapjának, aki arra figyelmeztette, bármit is csinál egy színházigazgató, mindenképpen bírálni fogják?
– Az volt a célunk, hogy hosszú távon, folyamatosan fenntartsuk a minőséget, hogy felzárkózzunk az európai és nemzetközi értékrendszerhez, anélkül persze, hogy lemondanánk a sajátosságainkról. Igyekeztünk bekerülni az európai színház élvonalába. Ha visszagondolok, sok nehézségbe, rengeteg ellenállásba ütközött a reform. Igen, édesapámnak igaza volt, ő is tapasztalatból beszélt. A kolozsvári színház ellen „hadjárat” is indult 1991-ben, majd 2001-ben is, amikor paradox módon a román szakma védett meg bennünket a szélsőséges magyar körök vagy a középszer támadásaitól, még perekre is sor került. De mentünk a magunk útján. 1990-ben szerződött a színházhoz Visky András dramaturgnak, ő nagy segítségemre volt abban, hogy az elkövetkező évadok szellemi arcélét meghatározzuk.
–Közben 1992-től újraindult Kolozsváron a magyar nyelvű színészképzés hosszú kimaradás után, hiszen a kommunista hatalom a színművészeti szakot 1954-ben Marosvásárhelyre költöztette. A kincses városbeli magyar színészképzés újraindítását ön kezdeményezte?
– Elég fontos szerepem volt ebben. Személyesen mentem Bukarestbe, amikor megtudtam, hogy újraindul román nyelven a színészoktatás, és persze úgy gondoltam, magyar nyelven is kellene folytatni. Másképp képzeltem el, alternatív formában, úgy, hogy nem minden évben kellett volna új évfolyamot indítani, csak akkor, amikor erős tanári fedezet lett volna rá.
–A kolozsvári színházban számos nagy nevű rendező állított színpadra emlékezetes előadásokat. Kik azok, akiket kiemelne közülük?
–Számomra a legfontosabb az volt, hogy olyan művészeket, mestereket hívjak meg ide dolgozni, akiknek nagyra becsültem, csodáltam a munkáját, és akik az egész társulat számára egyfajta „második iskolát” is jelentettek. Ilyen rendező volt Vlad Mugur, Andrei Șerban, Silviu Purcărete, Matthias Langhoff, David Grant és sokan Magyarországról is. Nagyszerű előadásokat hoztak létre. 56 UNITER-jelölést kaptunk, és 27 díjat, amiből 9 az év legjobb előadásának járó elismerés. A kolozsvári magyar színház valóban a legdíjazottabb társulattá vált Romániában, és az Európai Színházi Unió igazán elit színházi társaságába is bekerültünk 2007-ben teljes jogú tagként.
Szintén 2007-ben indítottuk el az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált – azelőtt Kolozsváron nem is volt nemzetközi színház. Ma már egyértelműnek, magától értetődőnek tűnhet, hogy a kincses városban minden kontinensről megfordulnak alkotók, előadások. Egyébként a színháznak voltak nagyszerű előadásai, kevésbé sikerült előadásai és bukásai is – ezeket megpróbáltuk úgy elkönyvelni, mint olyan bukásokat, amelyekből tanulhatunk, és nem próbáltuk sikerekként feltüntetni.
–Az elmúlt három évtized alatt számos jelentős előadást rendezett nemcsak Kolozsváron, de külföldön is. Melyek azok a kincses városbeli rendezései, amelyek legközelebb állnak a szívéhez?
–Harminc év alatt körülbelül húsz országban rendeztem, több kontinensen. A kolozsvári előadások közül kiemelném A kopasz énekesnőt: ez volt az első produkció, amivel bekerültünk a nyugat-európai színház vérkeringésébe, hiszen 1993-ban egy hathetes angliai turnén megkaptuk az év legjobb külföldi előadásának járó díjat. Ez lett az a kiindulópont, amivel a színház elkezdte nemzetközi pályafutását. Aztán jött A három nővér, a Képmutatók cselszövése, az Operett című előadás, ezekre is szívesen emlékszem. A Harmadik Richárd és a Leonce és Léna Ázsiában, Dél-Amerikában is bemutatkozott. Az utóbbi években elég keveset rendeztem, nem azért, mert nem lett volna időm.
Azt gondolom, hogy a színházigazgatást nem a saját rendezői projektjeim megvalósítására használtam, noha fontosnak tartom, hogy mondjuk, kétévenként vagy háromévenként rendezzek egy előadást a társulattal, mert nem adminisztrátornak tartom magam, hanem művésznek. Egy társulat pedagógiai értelemben is összetartozik: egy család vagyunk, nemcsak a színészek, hanem a teljes csapat: 122 ember dolgozik a színházban. Noha sokszor váltogattunk alkalmazottakat, az elmúlt 10–15 évben kialakult egy stabil gárda, amely nélkül elképzelhetetlenek lettek volna az eredményeink.
–A járvánnyal járó jelenlegi kiszámíthatatlanság nagymértékben meghatározza a színház életét is. Hogyan látja a mostani helyzetet? Készültek ebben a hónapban, november 19. és 29. között az Interferenciák nemzetközi fesztivál megszervezésére. Van még esély arra, hogy személyes részvételű rendezvényt tartsanak?
–Két változattal állunk készenlétben, de most úgy néz ki, hogy a mérleg inkább az online változat felé billen, amit nyilván senki sem szeret, de mégiscsak erre fanyalodunk. Sajnos az a baj, hogy napról napra változik a helyzet, nincs szabadságunk és ellenőrzésünk az információk fölött. Még a saját egészségünkkel kapcsolatban sem tudjuk ellenőrizni a számok, adatok, statisztikák hitelességét. Persze világjelenségről van szó, órákig lehetne erről beszélgetni, dokumentumokat, tényeket összehasonlítani.
A helyzet elég veszélyes, nem is annyira egészségügyi szempontból, hanem a totalitárius rendszer folyamatos visszatérése szempontjából, méghozzá globális szinten. Úgy érzem, hogy az embereket nagymértékben lehet manipulálni a saját egészségük veszélybe kerülésével. Azt mondtam a társulatnak, és a színház nevében is mondom:
Azt érzem, a háttérben létezik olyan szándék, ami pont ezt akarja ellehetetleníteni. Ez ellen tiltakozunk, de nyilván nem tehetünk mást, mint hogy követjük az előírásokat. Ugyanakkor készülünk arra, hogy amikor lehetséges – és remélem, hogy minél hamarabb –, készen álljunk a közönséggel való találkozásra.
Harag György rendező születésének 100. évfordulója alkalmából gazdag kínálatot felvonultató emlékhetet szervez június 1. és 9. között a Kolozsvári Állami Magyar Színház – közölte a társulat.
Román városokban vetítenek friss, népszerű magyar filmeket a Magyar filmek @ 29. Európai Filmek Fesztiválja keretében – közölte a Liszt Intézet Bukarest.
A Kolozsvári Magyar Opera szombaton 19 órától tartja a Valahol Európában című nagy sikerű musical premierjét.
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak A Mester és Margarita című művéből készült előadás premierjét tartja pénteken a szatmárnémeti Harag György Társulat.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
szóljon hozzá!