Párizsban járt az ősz. És mi is: olimpia utáni riport a fények városából és Versailles-ból

És hogy a privát szféra tiszteletben tartásával még kevésbé legyen vádolható, a fürdőszobának ajtaja ugyan volt – egy tolóajtó –, a fal azonban, amely a szomszédos konyhától elválasztotta, mintegy méterrel a mennyezet előtt hirtelen véget ért – vagyis gyakorlatilag egy légtérben voltak, hogy az ablaktalan konyhába is jusson természetes fény. Ilyen körülmények között mérsékelten jelentett megkönnyebbülést a vécé használata…

Mindettől eltekintve a lakás némi egzotikumot is nyújtott,

És nem utolsósorban ott a királyi kastély, amelyet alkalmunk volt teljes egészében bejárni.

És itt kapott helyet a már említett „olimpikon”, a gépi meghajtású hátas, amely az ötkarikás játékok megnyitóünnepségén a Szajna hullámait „szelve” vágtatott, ma pedig a díszudvar közepén, egy kisebb emelvényen tűri méltóságteljesen, hogy a több száz turista körbe fényképezze és filmezze.

Lajosok és Napóleonok között

Innen lehet bejutni a kastélyba, amelyben egymást követik a francia uralkodókat XIV. Lajostól XVI. Lajoson, Napóleonon és Lajos Fülöpön át III. Napóleonig ábrázoló festményekkel, római és görög isteneket ábrázoló szobrokkal díszített, barokk pompától roskadozó termek, amelyek némelyikében a kastély történetét is megismerheti a látogató. Szemléletesen mutatják be makettek segítségével, hogyan bővítették mai formájára a kezdetben kisebb vadászkastélyként üzemelő épületet.

Külön érdekesség azon terem, ahol a történelmi folyamatok illusztrálásaként a kastélyparkban zajló királyi vadászatok és ünnepségek helyett

A legfőbb látványosság a díszes baldachinnal fedett, gyönyörűen faragott és aranyozott ágyakkal ékített, bonyolult, többórás ébredési és lefekvési ceremóniának otthont adó királyi és királynéi hálószobák mellett a híres tükörterem, amely számos történelmi eseménynek adott otthont – például 1871-ben itt kiáltották ki a Német Császárságot, miután Poroszország Sedannál tönkreverte III. Napóleon seregét.

Mindenesetre itt is ugyanaz jellemző, mint a kastélyban bárhol: japán és amerikai csoportokat kínai és egyéb távoli vidékekről érkezett turisták falkái követnek, hogy lefényképezzék a csodálatos alkotást, és persze elkészítsék a kötelező szelfiket. A kastélyban amúgy is szinte alig lehet elférni a tömegtől, és folyamatos a bábeli zsizsegés, nyitástól zárásig turisták ezrei vándorolnak az impozáns épület folyosóin és termeiben. (Bár lehet, hogy hét közben esetleg kevesebben vannak, mi egy szombati napon látogattuk meg az épületet).

Séta és piknik a kastélyparkban

Amelyeket elhagyva aztán, több órás séta után, némileg zúgó fejjel ér ki az ember a hatalmas kastélyparkba, ahol

Mi is itt, egy plédre letelepedve költöttük el ebédünket, amely nemespenészes érlelésű, dióval töltött francia kolbászból, sajtból, olajbogyóból és füstölt sonkából állt, amelyet stílszerűen némi Chablis-val öblítettünk le.

Így erőt gyűjtve folytathattuk utunkat a parkban a Trianon-palotákig, amelynek neve számunkra keserűen cseng, hiszen a Nagy-Trianon palotában írták alá 1920. június 4-én a győztes hatalmak packázása nyomán kidolgozott békediktátumot, amely révén Magyarország elvesztette területének kétharmadát, és amelynek negatív következményeit a mai napig nyögik Közép-Európa népei.

Maga az épület amúgy nem annyira impozáns, mint a királyi kastély, azonban így is bőven van benne látnivaló, gyönyörűen díszített termek sorjáznak benne – egészen a kristálycsillárokkal díszített, 52 méter hosszú és 7 méter széles Cotelle-galériáig, amelyben a letisztult, elefántcsont színű falakon Jean Cotelle által festett, mitológiai jeleneteket ábrázoló képek sorjáznak, és ahol 104 éve aláírták a rossz emlékű diktátumot.

Fontos megjegyezni amúgy, hogy a kastélyparkban nem csupán a 18. század építészeti emlékeivel, hanem a 21. század fenyegetéseire emlékeztető elemekkel is találkozik az ember. A 2015-ös párizsi terrortámadások óta szüntelenül terrorkészültség van érvényben, amelynek jelét mi is láthattuk egy négy fős katonai járőr képében, amelynek tagjai négyszög alakban, gépkarabéllyal a kezükben, golyóálló mellényben, övön lógó roghamsisakkal, kimért léptekkel haladtak fel-alá a parkban álldogáló vagy sétáló emberek között.

A szinte teljes napot felölelő kastélytúra után elérkezett a távozás és a vacsora ideje. Utóbbit egy olyan vendéglőben költöttük el, amelyben annak ellenére is a hasonló jellegű nagyváradi intézményekben alkalmazott árakon lehet kiváló hagymalevest, bœuf bourguignon-t (azaz burgundi vörös borral készült marhát) vagy éppen csigát enni, hogy közvetlenül a királyi kastély mellett található.

Nem is csoda, hogy mire végeztünk a vacsorával, és távoztunk, már legalább huszonöt-harminc fős tömeg sorjázott a bejárat előtt, hogy a hűvös idő ellenére fegyelmezetten kivárja, amíg felszabadul számára egy asztal odabent.

Irány Párizs!

Másnap, vasárnap Párizsról szólt minden: a fények városába látogattunk. A dolog szépséghibája csupán annyi volt, hogy

Így aztán amikor utunk első állomására, a Trocaderóra érkeztünk, ahonnan kiváló kilátás nyílik az alacsonyabban, néhány száz méternyire magasodó Eiffel-toronyra,

Aki arra tippel, hogy a jelenség eredetét az ismert streamingszolgáltatón futó, Emily Párizsban című „csajos” sorozatban kell keresni, az jó helyen kapirgál. Az amerikai lány párizsi kalandjait bemutató, a franciák körében a felvonultatott iszonyatos mennyiségű sztereotípia miatt egységesen közutálatnak örvendő sorozat ihletésére fiatal nők tömegei pózolnak Chanel vagy annak ható kinézetű kiskosztümben, térdzokniban és az elengedhetetlen barettsapkában a francia főváros különböző látványosságai előtt, utánozva a sorozat főhősnőjét.

Mindettől még az időjárás viszontagságai sem térítik el őket: ottjártunkkor a számtalan Emily egyike spagettipántos felsőben, miniszoknyában, fürtjein piros barettsapkával pózolt a csípősen csapkodó esőben, hogy elkészülhessen az Instán vagy a TikTokon kiválóan mutató, az ismerősök részéről irigykedő sóhajokat kiváltó fénykép és/vagy videó.

A két óra a háromfogásos étkezésre amúgy teljesen indokolt, hiszen szinte ötpercenként pattantunk fel az asztalok mellől, hogy vagy a hajó ablakain keresztül, vagy a fenti, szabadtéri teraszra felkaptatva lefényképezzük az éppen aktuális látványosságot. És természetesen senkit sem zavart, hogy közben kihűlt az étele – ennyi áldozat ilyen körülmények között simán belefér.

Apropó:

(Akit a dolog anyagi vonzata érdekel, annak szomorú hírrel szolgálunk: szó sincs a Versailles-ben tapasztalt baráti árról, egy beugró ára 63-65 eurónál kezdődik, és 85-ig, sőt adott esetben 100 euró fölé is felkúszhat. Viszont az élmény – akárcsak az ezúttal is gyanús színű, és az eső miatt némileg felduzzadt, jókora hullámokat vető Szajna – mindent visz).

A hajó az utazás vége előtt tett néhány kört a saját tengelye körül a Szabadság-szobor előtt – ez a franciák által New Yorknak adományozott alkotás pontos, csak éppen kicsinyített mása –, hogy elkészülhessenek a művészfotók a szoborral az elő-, a távolban magasodó Eiffel-toronnyal pedig a háttérben, majd jött a kikötés, és a városnézés folytatása – immár szárazföldi patkányokhoz méltóan, sétálva.

Notre Dame, daruk és művészi vécémozaikok

Na jó, nem csupán sétálva: helyben élő ismerőseink az egymástól távolabbra fekvő úti célok között autóval is fuvaroztak, így a Diadalívet és a Champs-Elysées-t csupán autóból csodálhattuk meg.

A korábban királyi palotaként is szolgáló Louvre-t és a Conciergerie-t viszont már sétálva is, kiemelt úti célunk pedig a Szajna partján haladva a Cité-sziget, pontosabban a rajta álló Notre Dame székesegyház volt.

Amely a néhány éve pusztító tűzvész után lassan teljesen megújul, a tervek szerint decemberben ismét megnyithatja kapuit a hívek és a látogatók előtt.

Természetesen itt is látogatók ezrei tolongtak – a templom előtt kisebb lelátót is felhúztak azok számára, akik be szeretnének lesni a kerítés mögé –, mi pedig azzal szembesültünk, hogy egy olyan helyszínen, mint Párizs, még egy nyilvános vécé is hordozhat magában némi művészi értéket.

A Latin negyedben szó sincs ilyesmiről:

Igyekeztünk mi is a lehető legnesztelenebbül suhanni – egészen a Szent Mihály-kútról elnevezett vendéglő teraszáig, ahol némi belga sörrel adóztunk Ady és párizsi utazása emlékének.

Az olimpia és a migránsválság nyomai a városháza környékén

Innen aztán az Hotel de Ville-ig (ami nem egy szálloda, hanem a városháza megnevezése) sétáltunk, ahol ismét csak az olimpia nyomaira bukkantunk: a párizsi városvezetés jóvoltából továbbra is büszkén feszülnek az épületen az ötkarikás játékokat hirdető molinók (akárcsak a város főbb útvonalai mentén álló oszlopokon).

Szintén a városháza előtti téren találkoztunk a migránsprobléma komolyabb megnyilvánulásával:

Ugyanakkor ez a népszerűségének nem árt, a látogatók sorban álltak – már csak azért is, hogy a tetőkilátóról csodálhassák meg a párizsi panorámát. Ezután újabb híres negyed következett: autóba pattanva robogtunk el a Montmartre-ig. A robogás képletesen értendő: annak ellenére, hogy vasárnap eset volt, végig dugóban haladtunk, ott élő ismerőseink szerint ez egyáltalán nem kivételes jelenség. A Montmartre-on – az egykor a bohém művészvilág tagjainak cipői által koptatott meredek utcácskákon felkaptatva – kívülről megnéztük a domb tetején magasodó Sacré Cœur-bazilikát.

Majd egy aprócska, vállban meglehetősen szűk műintézményben megvacsoráztunk – stílszerűen sonkás-sajtos crêpe-et,