De ez már más téma. Nem igaz, hogy a nagy összeolvadásban a gyerekek közt nem esik szó az alig pár kilométerre húzódó határvonalon túl történtekről, de az senkiben nem szabadít fel ösztönös indulatokat. Sokkal inkább együttérzést meg félelmet vált ki. A hazafelé vezető úttól a határvonal ugyanis pár száz méterre húzódik.

„Ennek az az előnye, hogy a fakultatív ukrán, orosz vagy lengyel órákon a román gyermekek is részt vesznek, így ők is elsajátítják ezeket a nyelveket, vagy legalábbis valamelyiket közülük” – vázolja fel a koedukált rendszer előnyét Irina Antonache angoltanár.

A folyosón szemlélődő idegen számára olyannak tűnik a baineţi általános iskola, mint a béke szigete: kicsengetés után a pedagógusok mosolyogva térnek ki az osztálytermekből, a gyereksereg önfeledten rohan ki az udvarra. A látszat viszont csal. A szomszédban dúló orosz–ukrán háború hírei, a közeli határátkelőhelynél érkező, kétségbeesett vagy éppenséggel felszusszant menekültekről közvetített képsorok mindenkit, pedagógusokat, diákokat egyaránt megérintettek.

– mondja, hozzátéve, hogy a háború témája ritkán merül fel.

Cosmin Chifan egy évvel kisebb Laviniánál. Az ő osztályában egyre többet beszélnek a közeli határvonalon túli harcokról.

– látja be férfiasan a mindössze hatodikos kisdiák. A színromán gyerek ugyanazt vallja, mint a kisebbségi osztálytársai: az egyetértés szinte tökéletes. A kölcsönös tisztelet jegyében és a napi gyakorlatnak köszönhetően könnyen elsajátítják egymás nyelvét. Ő például orosz és ukrán énekeket is ismer, nemrég egy lengyel anyanyelv-vetélkedőre is benevezett. A lipován családból származó Claudiu is bekapcsolódna a beszélgetésbe, de amikor meghallja, hogy az etnikai témát feszegetjük, svájciként reagál, elnézést kér, és jobbnak látja továbbállni.

A falu nagy gondja, hogy mára alig maradt, aki ápolja a nyelvet és a hagyományokat. Ahányszor áthaladtunk a település főútján, napszaktól függetlenül kihalt utcák, élettelen porták fogadtak. Itt korán fekszenek az emberek, gondoltuk első nap, látván, hogy mindössze egy-egy ablakból pislákol némi fény. Másnap viszont egyértelművé vált számunkra, hogy a házak jelentős része üresen roskadozik.

„Valamikor minden udvarban öt-hat vagy annál is több gyermek szaladgált. Ma már jóformán nincsenek is fiatalok a faluban, hisz a legtöbbjük elment. Az öregek meg szép lassan kihalnak, otthonaik üresen maradnak” – panaszkodik egy középkorú hölgy, aki kiköti, hogy ha újságírók vagyunk, őt ne kérdezzük, ne fényképezzük. Aztán mégiscsak sikerül kicsikarni belőle annyit, hogy

Mint ahogy velük sem bajlódnak a románok csak azért, mert orosz lipovánnak vallják magukat.

Szomszédasszonya, Ieftimia néni sem sokkal beszédesebb. „Isten őrizz, hogy bekerüljek az újságba! Nem kell nekem a baj, mert csak egy seprűm van, semmi egyéb, amivel védekezhetnék!” – mutatja a kezében lévő eszközt, amellyel érkezésünkkor éppen a kapu elől tolta odébb a port. Lányai már rég kitelepedtek, német honban próbálnak gyökeret verni.

Azt sem rejti véka alá, hogy felmenői között akadt, aki vegyes házasságban élt: dédnagyapja ukrán volt, dédnagyanyja orosz. „Egyszer akadt össze a fonnivalóm Szebenben egy némettel, de vele sem azért, mert muszkázott volna. Csak egyszerűen, mert valószínűleg tudatlanságból úgy szólított, hogy héj, te regáti! Aztán kioktattam becsületesen: regáti az, aki Moldvából származik, de én bukovinai vagyok, őseim az osztrák császárt szolgálták” – lendül bele a beszélgetésbe. A nyugdíjas mesteremberről lerí, hogy nem földhöz tapadt valaki. Egy időben Moszkvába vetette a sors, ahol a román munkásoknak tolmácsolt. Aztán tizenkét évet élt és dolgozott szászok közt Nagyszebenben, majd tizenötöt Bákóban. Nyugdíjazása után Izraelbe ment déligyümölcsöt szedni. „Sokfelé jártam, sokat láttam, és azt tudom, hogy ez a háború nem az orosz meg az ukrán emberek háborúja” – zárja le a beszélgetést, majd stílusosan elköszön, mint olyan, aki tudja, mi mindent hozott a dualista korszak Bukovinának.

– lelkendezik Vasile Gabor. Mint részletezi, ősei közül többen is a Monarchia más szegleteiből kerültek a környékre. A dédszülei még ékezettel írták a vezetéknevüket, és jól beszélték a nyelvet. Belátja, ő csak a történelmüket tudta némileg elsajátítani.

De azt tudja, hogy a legközelebbi magyar falu, az öt bukovinai csángó település egyike, Hadikfalva, a jelenlegi Dorneşti alig tizenhét kilométerre fekszik innen. Az utóbbi másfél évszázad alatt az idősödő férfi családja teljesen elukránosodott. A rokonok egy része az 1940-ben kiszakított észak-bukovinai térségben, Tereblecea nevű faluban maradt – a nagy Szovjetunióban, majd Ukrajnában.

Amióta Kijevben megszólaltak a szirénák, ők a család román oldalon lakó tagjaihoz, azaz Gaborékhoz menekültek.

– állítja.

A Gabornál jóval fiatalabb Mihai Popovici sem emlékszik arra, hogy az ő nemzedéke valaha is összebalhézott volna a szomszéd falu orosz legényeivel. Mint mondja, neki nincsenek rokonai a határ túlsó oldalán, és a menekültek helyzetét is valamivel árnyaltabban ítéli meg. „Ez a háború csak ürügy sokak számára, hogy Nyugat-Európába vándoroljanak. Én semmi esetre nem hagynám el a hazámat, az első lennék, aki fegyvert ragad és a harcba indul” – húzza ki magát a harmincas évei vége felé járó férfi, aki azt utolsók közt volt, akiket még besoroztak a hadseregbe. Popovici most is kívülről fújja a bârladi egység 01458-as számát.

– mondja Drăhuţă, miközben kerékpárjával kölcsönösen támasztják egymást. Ő románnak vallja magát, nem beszél sem oroszul, sem ukránul, viszont mindent ért, amit szláv cimborái mondanak.

A február 24. óta eltelt hetek alatt a climăuţi-i oroszok és a văşcăuţi-i ukránok nem zárkóztak be, a községközpont utcáin, a polgármesteri hivatalban, az üzletben, az ivóban találkozgatnak. A háború mindkét fél részére kényes téma, de nem söprik szőnyeg alá. Abban tökéletes az egyetértés, hogy a nézetkülönbségeket nem tankokkal és rakétákkal kell megoldani, mint ahogy abban is, hogy bármi legyen a szeretvásári határtól északra, ők ugyanolyan barátként élnek egymás mellett, mint ahogyan tették eddig is.