Vízóra

Szóval műszaki szempontból nem sokkal cizelláltabbak egy csattogós lepkénél.
Ennek ismeretében az ember azt hinné, hogy kijön egy kék overallos szaki, megkocogtatja a vízórát, és ha valami gyanúsat észlel, leszereli, hogy megvizsgálja, és szükség esetén kicseréli egy hivatalosan bevizsgált példánnyal.
Holott dehogyis. A folyamat a vizsgálat tényét rögzítő hirdetmény lépcsőházajtóra való kihelyezésével kezdődik, amelyből az érintettek megtudhatják, hogy reggel nyolc és tíz óra között számítsanak az ellenőrökre. Itt merül föl az első meglepetés: mi a bánat indokolja, hogy ilyen korai időpontban vizsgálják meg a műszert? Lehet, hogy a vízóra valójában igenis érzékeny szerkezet, amelyben titokzatos belső áramok működnek, belsejében minden durva külső behatásra érzékeny, intelligens mag lapul, amely helyrehozhatatlan traumát szenved, ha nem a megfelelő napszakban hámozzák ki védelmező külső burkából? Olyan, mint a szerelmi bájital alapjául szolgáló növények, amelyek csak akkor igazán hatékonyak, ha a telihold fényénél szüretelik le őket?
A szaki ráadásul a lehető legkorábbi időpontban, azaz néhány perccel nyolc óra után érkezik, és ezt a legkisebb mértékben sem kompenzálja, hogy az előre elképzeltekhez hasonlóan tényleg kék overallt visel. Kocogtatni viszont nem kocogtat, szó nélkül leszereli a cuccot, és „Délután visszahozzuk!” felkiáltással elviharzik.
A karikás szemű lakó pedig csak bámul megkövülten. Mondanánk, hogy ott áll megfürödve, de nem mondhatjuk, hisz épp ez a lényeg, hogy nem áll ott megfürödve, mivel a kék overallos elvitte a vízórát, ami manapság a tusfürdőhöz hasonlóan elengedhetetlen kelléke a tisztálkodásnak. Így hát a szokásos reggeli zuhany nélkül kell elindulni otthonról.
Odakint meg esik, olyannyira, hogy fél perc alatt sikerül bőrig ázni. Ja, így már érthető az időzítés. Tulajdonképpen még rendesek is.