Veni, vidi, da Vinci

A katolikus közvélemény sem tudta, mibe vágja a fejszéjét komolytalan tiltakozásaival. Annyit elértek, hogy ma már a legeldugottabb székely falvakban és kisvárosokban – és erről biztos információim vannak – is tucatjával rendelik meg a Dan Brown-bestsellert az atyafiak, hallám, miféle iromány miatt kelt ki a képéből minap a plébános úr. Az is tény, hogy a filmváltozatot vetítő kolozsvári mozinak is ugrásszerűen megnőtt a látogatottsága a múlt héten. Mindig is rossz érzéseim támadtak, amikor beültem egy zsúfolásig telt moziba, bár ez kétségtelenül ritkán fordult elő (a zsúfoltság). Legutóbb a Passió című Mel Gibson-film vetítésén kényszerültem az első sorokban helyet foglalni. Valószínűleg az emelkedett téma tette, hogy viszonylag civilizált körülmények között éltem túl az előadást. No, nem így A da Vinci-kód esetében. Mondom, rossz sejtéseim támadnak egy tömött moziterem láttán – nálunk. (Ezért nem zúgolódom, hogy, mondjuk, Jim Jarmusch kiváló új filmjére mintegy húszan voltunk kíváncsiak.) Úgy tűnik, ifjú honfitársaim többségével elfelejtették zsengébb korukban közölni, hogy templomban, iskolai tanórán, moziban etc. nem szokás hangosan beszélni, mobiltelefonozni az esti randevú megbeszélése céljából vagy vicceket mesélni. A pattogatott kukorica zacskójának recsegtetéséről nem is beszélek, az olyan szerves része mozikultúránknak, mint a film előtti reklám. S a végén tapsolt a jónép, édes Istenem. Persze minden műnek olyan közönsége van, amilyet megérdemel. Ahogy így elnézem, az egyháznak nemigen van mitől félnie.