Tudni magyar

Fene essék belé ebbe a cseferébe, hogy a perszonálvonatokat mindig olyan vágányról indítják, amelyeknek alacsony a peronja... – dohogta félhangosan, mire az ablak mellett menetiránt ülő útitársnak csak ennyi kellett. Immáron kettesben folytatták. Megkapta a magáét rendesen a román vasúti társaság, amiért nincs tekintettel arra, hogy az idősebbek az átlagosnál nehezebben tudnak felkapaszkodni a kocsi lépcsőjére, s a személyvonatokat különben is indíthatnák a pályaudvarhoz legközelebb eső, könnyen fel- és elérhető vágányról.
Aztán a nyugdíjra terelték a szót. Megkapta a magáét rendesen az egész román állam, nyugdíjrendszerével együtt, amiért aprópénzt fizet a keservesen ledolgozott évtizedekért. És ez még mindig semmi – fűzte hozzá panaszához a lihegésével kicsit alábbhagyó útitárs –, képzeljék csak el, hogy engem, mint magyart a múlt rezsimben is mennyi megkülönböztetés ért. Mert én a kombusztibil depozitban dolgoztam, na nem mondom, néha azért összesepertünk magunknak egy-két zsák brikettet abban az időben, amikor csak tikettre és rációra adták, de nem lehettem séf de túra, mert nem tudtam elég jól románul. És a revolúció után is hiába panaszkodtam a presedintének, hogy léptessen már elő, mert én vagyok a legidősebb, válaszképpen kihelyezett a külvárosi alimentarába raftot rendezni. Nehogy azt gondolja, hogy csak magának volt nehéz, fűzte hozzá az ablaknál menetiránt ülő útitárs, engem, mint magyart fel sem vettek a sántiérre, amikor a váriántát építették, pedig a lapátnak mindegy, hogy jól vagy rosszul beszélsz románul...
Alapvetően mindent értettem. Csak azt nem, hogy Ali merre ment.