Taxi

Sosem voltam az a fajta, aki azonnal tereferézni kezd a taxisofőrrel, a bolti eladóval, az autóbuszra váró munkással vagy a jegyellenőrrel, pláne munkából hazafele. Az effajta alternatív élményszerzési lehetőségeket azonban mostanában – már csak a fenti hír miatt is – meg akartam tapasztalni. Úgy tűnik, a taxiso-főrök a legközlékenyebbek, velük a legkönnyebb megvitatni szűk 10–20 percben a napi híreket. Megfigyeltem, könnyebben megy a beszélgetés, ha mindjárt az elején közlöm, hogy újságíró vagyok. Van már egy taxis ismerősöm, akivel hetente legalább kétszer utazom. Mircea legalább 60 éves, általában szűk mellénykét és amerikai üdítőt reklámozó piros kalapot visel, állandóan cigarettázik. Nem egy Scorsese-féle taxist kell elképzelni, inkább egy tapasztalt országjáró kamionsofőrt. Általában amolyan „már mindenen túl vagyok”– arckifejezéssel fordul felém, és mindig megkérdi, magyarul, hogy mi újság. Ez a legnagyobb poénja. A minap, miután hagytam, hogy kielemezze az Avram Iancu tér környékén igyekvő egyetemista lányok öltözékét, felvázoltam neki a kis görögországi hírecskét. Egy hirtelen mozdulattal lehalkította a rádiót, elnyomta a cigit, és megigazította koszos kalapját. „Ha az idióta görögöknek csak velünk van bajuk, hát szidjanak – mondta komoly arccal, s közben kihalászott a mellényzsebből egy újabb cigarettát. – Kíváncsi volnék, ha nálunk is működne ilyen fórum, milyen következtetéseket vonnának le a fejesek. Most biztos a fél ország Mutut átkozza, mert kihagyta a tizenegyest az olaszok ellen, de lehet, hogy az összesítésben a politikusok végeznének az élen, nem a taxisok.” A lámpa zöldre váltott, mi sávot váltottunk, majd hirtelen megkérdezte: „Maga kolozsvári magyar?” Nem, mondtam, székelyföldi vagyok. Hangosan nevetni kezdett. „Meg ne sértődjön, de maguk a leghülyébbek, maguk mindennap egymást szidnák. Ahogy én ismerem az ottaniakat, egymást elátkoznák egy kiló krumpliért, vagy összeverekednének egy polgármesteri tisztségért.” Megérkeztünk, fizettem, elköszöntem. Ő még mindig mosolygott.