Profit

De mindezt valószínűleg csak azért teszi, mert naiv. A valóság ugyanis az, hogy amikor a megfáradt vándor beül abba a fránya vendéglátó-ipari egységbe, és mohó, kiéhezett tekintettel elkezdi böngészni az étlapot, majd miután választott, és türelmetlenül kémlelni kezd valami pincérhez hasonlító létforma után, akkor először is azzal szembesül, hogy a pincérhez hasonlító létformák valahol máshol tanyáznak. Mintegy tíz perc elteltével aztán mégiscsak előkerül egyik példányuk, de, mint kiderül, ez korántsem annyira pozitív fejlemény, mint azt elsőre gondolnánk. Amikor ugyanis a megfáradt – és kiéhezett – vándor közli, hogy ebédelni szeretne, és rábök az étlap vonatkozó tételeire, a pincér közli, hogy az konkrétan nem lehetséges. Na, de hát miért nem lehetséges? – kérdi a megfáradt és kiéhezett vándor, hiszen az étlap léte önmagában eleve arra enged következtetni, hogy ebben a helyiségben igenis lehet ebédelni, nem beszélve arról a tényről, hogy az étlapon külön tételként szerepelnek az ebédre kérhető fogások.

Azért nem lehetséges – közli rezzenéstelen arccal a pincér –, mert éppen egy kirándulócsoport számára készül az ebéd, ami azt jelenti, hogy más most nem ebédelhet. A kijelentés ellentmondást nem tűrő, határozott, a megfáradt és kiéhezett vándor már nem is meri megjegyezni, hogy hát hiszen érdekes egy hozzáállás az, hogy ahol hatvan főre készül az ebéd, ott miért nem tudnak a turistaidény kellős közepén hatvannégy főre is főzni, különös tekintettel arra a tényre, hogy üdülővárosról van szó, ahol azért számítani lehet arra a sok hülye évről évre visszatérő turistára, aki zabálni akar. De nem. Itt nem kell a turista, nem kell a pénz, mit nekik profit, meg a globálkapitalista karvalytőke hasonló ocsmányságai.

Még szerencse, hogy a bizalmamat és az életkedvemet mégiscsak visszaadta az az árus, aki egy néhány száz méterrel odébb álló büfében este pontosan kétszeres áron mérte az italt, mint reggel.