Pályán

No, ehhez képest (is) jó nagy balek lettem. Hát hogyne, amikor azt mondják a faluban: Ember, magának úgy jár a kezében az ácsszekerce, hogy azt akárki megnézheti! Nem jönne inkább háztetőket rakni, javítani? Egészen biztosan sokkal többet keresne, mint firkászként. S a szaki hozzá is teszi, hogy idén már nem, de tavasztól feltétlenül számít rám, bevesz a csapatba, napi száz lej plusz szállítás. Szombat és vasárnap mindig szabad. Húsvét, karácsony, pünkösd, másnap szintén. S hát hogyne, amikor egy hét múlva egy másik szaki, szintén a faluból azt mondja, ne mind faricskáljam a fadarabokat, véssem inkább a tulipánjaimat, a szegfűimet, a rózsáimat és a gyöngyvirágaimat kőbe, mert az tartós, azt nem eszi meg a szú. S hogy van a faluban elég, s evvel mennyit keresnék… (Ekkor jutott eszembe, amikor ezerkilencszázkilencven tavaszán a jó ismerősök nem akartak hazaengedni Magyarországról: Ne hülyéskedj már, két-három éven belül magyar állampolgár leszel, s milliomos, s a gyermekeid sem kínlódnak majd a román érettségivel, maradj, s faragjál nekünk. Köszöntem szépen, elindultam Baróti Szabó Dávid nyomába, majd egy hét múlva a Felvidékről hazajöttem, mert erdélyi magyar életet kellett szervezni. S újságot írni. Megkaptam.)

Szóval mindig sejtettem, de most már biztos vagyok benne: eltévesztettem az utat. Hát hogyne, amikor a szüleim, s legkedvesebb tanárom, Kónya Ádi bácsi örökké arra tanítottak, hogy az örökséget meg kell becsülni. S hogy egyetlen papírfecnit, mozijegyet sem szabad soha eldobni, mert azok információt hordoznak, ha úgy tetszik, dokumentumok. Apámék nyugdíját ösmerem, az Ádi bácsiét most tudtam meg: valami fél évszázados tanárkodás, művelődésszervezés, múzeumigazgatás után a társadalom köszöneteképpen vacak nyolcszáz lej. Havonta. S én utánuk mentem… Miközben a nyugalmazott rendőrezredes havi háromezer-ötszázból osztja-szorozza. Igaz, hogy őnála egyetlenegyszer voltam órán. Amikor a gépkocsi-vezetői jogosítványért vizsgáztatott.