Óvakodj a kétlábútól!

Valószínűleg a tyúkok iránti érdeklődésünk miatt döntött úgy az anyámat láncon tartó kétlábú, hogy testvéreimmel együtt eltávolít az udvarról. Berakott egy nagy zúgó, mozgó, sötét dobozba – szörnyen féltem –, aztán, amikor szabadon engedett, teljesen ismeretlen helyen találtuk magunkat. Hatalmas szürke házak voltak, az idegesen rohangáló kétlábúak nem sok bizalmat keltettek. Alig találtunk magunknak egy biztonságos vackot, ahol meghúzhattuk magunkat. Az ételt is hiába vártuk, mert nem jött a már ismert kétlábú, az anyám falkavezére a láboskában a jó langyos levessel. Hiába szűköltünk, és néztük esdeklően a tömött szatyrokat cipelő kétlábúakat, mert senki nem szánt meg, még egy kenyérkaréjjal sem. Így hát szétszéledtünk élelmet keresni, és azokat a nagy ládákat vettük célba, ahová a kétlábúak mindenfélét dobálnak. Találtunk is egy-két jó falatot, de mindig menekülni kellett, valahányszor kétlábú közelített. Este hiába vártam a testvéreimet. Nem tudom, mi lett velük, el is tévedhettek a sok egyforma ház és a sokféle szag között. Nekem szerencsém volt, mert egy kedves hangú, barátságos illatú kétlábú finom tejbe aprított kenyeret hozott, így hát anyám és testvéreim elvesztése miatt bánatosan ugyan, de legalább jóllakottan húzódhattam a vackomba éjszakára. A barátságos illatú kétlábú többször is ételt hozott, így gondoltam, megszolgálom a kedvességét, és ahogy anyám tanította, jeleztem minden mozgást a nagy, szürke ház közelében. Ugattam, és ebből lett aztán a baj. A többi kétlábú nem örült annak, hogy védem a területüket, a kedves barátságos illatút pedig „lehülyevénasszonyozták” miattam és kiabáltak rá: „Minek kellett ideszoktatni a büdös kutyát?!” Ezután csak titokban mert ételt hozni nekem, este a sötétben. Ám ez sem tartott sokáig, mert a többi kétlábú ütni-verni kezdett, és kövekkel dobált. Most itt vagyok számkivetetten, egyik nagy szürke háztól a másikig vándorolok kevéske eledelt remélve. Közben bánatosan vonítom kóborló társaimnak: „Óvakodj a kétlábútól!”