Nikita

Fekete színű pitbull volt, fekete szemekkel, fekete szájjal, ijesztően éles fogakkal. Nikita volt a neve, és az az igazság, hogy mindannyian féltünk tőle. Titokban persze, hisz a nyilvánosság előtt egyetértően bólintottunk minden Nikitát dicsérő mondat után, hangosan pedig elismertük: gyönyörű egy kutya.
Lassanként azonban rájöttünk, hogy uralni kezdi a teret: komoly problémát jelentett, ha mondjuk este a sötétben ki kellett menni az üzletbe: Nikita vad ugatása nemegyszer tette füstbe ment tervvé az esti bevásárlást. Igaz ugyan, hogy láncra volt kötve, ej, de mi az a lánc egy akkora kutyának?! Az ha egyszer bevadul... Nem csoda hát, ha inkább a konyhaablakból nézegettük a pitbullt, onnan próbáltunk barátkozni vele. Közben a tulajdonos meséit hallgattuk arról, hogy Nikita mennyire okos kutya. Meg hogy milyen szép. És hűséges. Jobb, mint bármelyik barát vagy szerető. És tényleg mindent tud. Például asztalnál teljesen civilizált módon eszik. Egyszer még életet is mentett. Addig ugatott, amíg valaki kinézett az ablakon, és észrevette, hogy eltört a kislány lába. Csodáltuk a hős ebet, ettől függetlenül továbbra is féltünk tőle. Nikita, Nikita, Nikita – ismételgettük hangosan, amolyan jelszóként, valahányszor elmentünk mellette. Úgy tűnt, kapcsolatunk rendeződik. Egyre ritkábban ugatott ránk Nikita, néha pedig, tisztes távolságból mi is oda mertünk hajítani egy-egy csontot a vasárnapi ebédek után.
Vakáció után, mikor visszatértünk, kissé szomorúan konstatáltuk, hogy Nikita nincs már az óljában. Elvitték, mert megharapott valakit. Elszakította a láncot, és ráugrott. Alig lehetett kiszabadítani a szerencsétlent Nikita szorításából. No, de így jár az, aki rossz ember. Mert Nikita ezt is megérzi. Hiszen ok nélkül csak nem harap meg valakit – mesélte a tulajdonos, majd hozzátette: nemsokára hoz egy másikat, Jeff lesz a neve. Addig is gyakorlunk: Jeff, Jeff, Jeff...