Munkamegosztás

A szomszédban lakott Viorica néni, a mosóasszony, aki minden áldott reggel hétkor indította a mosógépét, s miután az elsõ rendet kiteregette, úgy tíz óra tájt, kezdte vasalni az azelõtt való nap megszáradtat. Kicsit hajlott hátú, nyolcvan felé járó aszszony volt, valami tíz éve özvegy, és az ura utáni nyugdíját abból pótol-ta, hogy vendéglõknek mosott és vasalt abroszokat, terítõket. Feri, hogy a családja hála Istennek, jól van, a kislány azóta nagyra nõtt, most már egyetemista, Viorica néni pedig ugyanúgy indítja reggel hétkor az öreg Albalux mosógépet. Feri feltûnõen jól nézett ki, frissen borotválva – különben sem viselt soha szakállt, még csak borostát sem, nem úgy, mint én… – vasalt nadrágja, zakója kifogástalan, fekete félcipõje is frissen pucolva, meg is kérdeztem tõle, hogy mi van, ejsze valami ünnepi esemény van a családban. Nem, dehogy, mosolygott, s hogy mi újság nálam. Semmi különös, a gyermekek hála Istennek jól vannak, az asszony néha zsörtöl, de hát ez a dolga, nem? Különben taposunk a mókuskerékben, vágjuk a deckát normára, szellemi munka, tudod, kellett nekünk kapitalizmus. A szakállad tényleg fehérebb, mint volt, állapította meg Feri, s megint hamiskásan mosolygott. Mindig ilyen volt, vidám fajta, aki például a felesége zsémbelését, s a körvonalazódó felesleges vitát mindig azzal intézte el, hogy elment kenyérért, és útközben bedobott egy korsó sört. De hát, Feri, ez a ruha, a cipõ, mi van veled? Semmi különös, munkahelyet váltottam. Tudod, a patront otthagytam, engem többet nem cibál, az biztos. A fizetés is jobb, a fõnökömet is csak havonta látom, amikor bemegyek a céghez a fizetésért. Egyes egyedül vagyok, õrzöm az irodákat, ez a munkaruhám, és a fizetésem is háromszorosa az elõzõnek. Hát hogyne mosolyognék, próbáld meg te is. Jaj, majdnem elfelejtettem, ez itt a kollégám, akivel megosztjuk a munkát. Én alszom, õ vakkant, ha valaki közeledik. Lomposnak hívják.