Miért itt a tél?

Jó esetben valami normális szám volt ez, előfordult azonban, hogy reklámok zenerészletét fütyörészte, vagy angol szövegű zenét dúdolt. Persze sosem tudta a szöveget, így értelmetlen hablatyolás és tátogás volt az egész, annyival is inkább, hogy énekelni sem tudott, ezért a dallam sem segített a felismerésben. No, de becsületére legyen mondva, nem is akart ő szuperprodukciót, nem várta el a közönség rajongását. Dudorászott, ha ideges volt, ha jókedve volt, ha unatkozott, vagy ha dolgozott. Egyszóval mindig.
Minthogy azonban az eldúdolt zeneszámok a leghalványabb kapcsolatban sem álltak a hangulatával vagy a körülötte zajló eseményekkel, gyakran előfordult, hogy kényelmetlen helyzetbe került nótás kedve miatt. Az még csak elmegy, hogy tagoltan, minden szótagnak sajátos ízt adva vágta Péter nevű kollégájához, hogy „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott”, amikor azonban alig ismert fiúk előtt a helló, ájlavjút énekelte, igencsak gyorsan kellett a focira terelnie a szót, nehogy véletlenül ferde hajlamokkal gyanúsítsák.
Neoton-koncert közeledett, otthon csak Neotont hallgatott, naphosszat 220 felett járt, beszélgetéseiben is kitért néha a magyar együttesre. Hogy ők aztán tudtak. Vegyük csak például azt a számot, hogy is van, tudod, az a lassú, fordult kollégája felé, aki kapásból felsorolt néhányat. Nem, nem, ó, na, ja megvan – ragyogott fel arca, és már dúdolta is, lassan szinte áhítatosan: Miééééért itt a téééél. Elpirult, mikor jelezték, hogy az nem is Neoton, hanem LGT, és nem is Miért itt a tél, hanem Miénk itt a tér. Tényleg, nem is értettem soha, hogy mi köze a télnek ahhoz, hogy itt nőttünk fel – jegyezte meg halkan, és két napig a körülötte levő emberek nagy örömére semmit sem dúdolt. Harmadnapon azonban operettrészlettel szolgált barátainak, akik csüggedten, szótlanul hallgatták, hogy Hagymási Péter, Hagymási Pál...