Meghívó

Még jó, hogy az ember úgy hajnali öt felé kipislant, s ha már látja, hogy odakint minden szürke, mert beborult, talán csak jobb nyeles farmerben munkába menni. Ezzel nem is volt semmilyen különösebb gond, csakhogy az esernyő, mint mindig, ezúttal is otthon maradt. És az eső esett, csak esett, mint Szécsi Pál dalában, igaz, hogy nem őszi ólmos, hanem májusi, amire azt mondják, hogy minden cseppje aranyat ér. Vagy drágagyöngyöt, mint a székely vér Petőfi forradalmi költeményében.
Na, hát persze, hogy már csak ez kellett, szólalt meg kisvártatva a garázs tenyérnyi eresze alá szorult másik két atyafi közül a magasabbik. És az alacsonyabbikhoz fordulva kezdte magyarázni, hogy a hétvégén éppen jó volt minden, mert mindamellett, hogy egy kicsit kiszellőztették benzingőztől és feszült idegállapottól terhelt agyukat, a kertben is elültették a magokat. Egy kis zöldborsót, fuszulykát, abból a kiadós bivalyszeműből, a karalábépalántákat, és valami fűmagot, hogy a gyümölcsfacsemeték alatt szépüljön a pázsit. S mondja, hogy no, azért talál minden, mert hála istennek, az eső is eleredt, mert táplálék az, amelynek minden cseppje aranyat ér. Vagy drágagyöngyöt, mint a székely vér Petőfinél.
De ettől még elkésünk a kocsmából, hívjunk taxit, tekintettel a kihűlő sörre, így a másik. Míg a gép begördült a garázseresz elébe, még megbeszélték, hogy a hét végén megint mennek, mert dolgozni kell. S nem baj, hogy lyukas garasom sincs taxizni, szólnak: Jöjjön velünk, meghívjuk egy kiadós májusi aranyesőre.